Tolna Megyei Népújság, 1962. április (12. évfolyam, 77-99. szám)
1962-04-01 / 77. szám
Törvényen A parthasadás sárga agyagja úgy virított a falu fölötti dombsor oldalában, mint megbélyegzett homlokán a seb. Az akácfák lombja alulról simogatta, felülről a li- ceum bokrok zöldje keretezte, és a két zöld folt között bántóan villogott a sárga agyag. Itt nem termett meg a paréj sem, és ki tudja miért, a máshol sziklákat kedvelő madarak sem vertek tanyát a hasadé- kokban. Baráték kertje az agyagfal fölött végződött, a liceum-bok- rok tövében. Ide nem raktak kerítést, hiszen macska is alig akad, amelyik megmássza a hirtelen meredélyt, nem. hogy rossz szándékú, orozó ember. Barátné ott állt a liceumok mögé húzódva, és szűkre húzott szemmel leste az utat. Élesen tűzött a nap. Szeme sarkában táncot jártak a szarkalábak, gond véste barázdák és élő árkok, amint a fényben porszem-légiókat kergető utat nézte. Barátné őszülő hajú, pirospozsgás, kerekarcú parasztasz- szony. A fekete kendő két sarkát olyan szorosra csomózta az álla alatt, mintha soha nem akarna szabadulni ettől az önmaga kötötte féktől. Teste formátlan volt, csípője szétesett. Minden izma, mozdulata hirdette a megszült, és megszülni nem engedett gyermekek terhét, a hajnali keléseket, élete negyvenkilenc évének legnagyobb részét kitevő kapálások, répaegyelések, marokszedések, kukoricatörések megszámlálhatatlan napjait. Leánykorában pajkos, ibolyakék szeme volt. Innen, a kert végéből, mesz- szire lehetett látni. Az állomás jegenyéi fölé csak nemrégiben karcolt füstkígyót a kidöcögő vonat. Amikor a bakter hajtani kezdte a sorompót emelő kart, megindultak az állomás épület előtt álló szekerek. Néhány szapora porfelhő rohant végig az úton. Ha az ember megerőltette a fülét, még a szekerek zörgését is lehetett hallani. Nemsokára elült a por és ahol az út kígyója kiszaladt a bakterház négyszöge mögül, egy lassan haladó, parányi alak tűnt fel. — Jön! — mondta félhangosan Barátné, és rezdületlen arccal figyelte az egyre nagyobbodó pontot. Aztán hozzátette: — Á szégyentelen! Tudta, hogy ma érkezik. Azt is tudta, hogy ezzel a vonattal. Mégsem szólt senkinek, nem fogatott be a fiával, és nem tartóztatta férjét sem, amikor az erdőre akart menni. Titokban örült is, hogy egyedül lesz a. házban. Egyedül várja majd, és... és úgy segítse a Boldog- ságos Szűz Mária, hogy visz- szaküldi! Megírta neki már levélben is, hogy akárhogy történt, egyedül jöhet. De azt a gyereket hagyja ott, adja gondnokságba, tegye, ahová akarja, mert ő, ő nem akarja látni a házában. Úgy beszélik, hogy az állam épp elég intézetet tart fenn az ilyen gyerekek részére, minek kellett hét most hazahozni? Mert azt a mozgása, a napfényben kirajzolódó körvonala is elárulta, hogy a lánya nem jön egyedül. Nem bőröndöt hoz, hanem valami mást, amit magához kell ölelnie. Valami bugyrot, köteget... igen, bizonyára a gyereket hozza. Magában ezerszer megátkozta már a pillanatot, amikor hallgatott megboldogult első férje szavára, és kereskedelmibe, városi iskolába küldte a lányát. El akarta szakítani az itthoni sorstól, urat, értelmiségit, tisztviselőt csinált belőle, városban lakatta, mindenkitől óvta. Ö maga marta el mellőle a módosabb falubeli legényeket. Nem ítélte elég jónak sem az állatorvost, sem Gérczeit, a tanítót, pedig az milyen hosszú hónapokon át kerülgette a házuk táját! És most itt van! Jön haza, és hozza a gyereket, akit ég tudja hol szedett össze valahun a városban! Mégha cselédnek ment volna! Ha nem is dicsőség, de cselédlánynak mégis jobban megbocsátja az ember, ha enged a gazdája óhajának, és megnyomja valahol az úr. De ez nem cseléd volt! Drága- bérű szobában lakott a város közepén, úri ruhákat hordott, selyem harisnyát húzott a combjára és... és most hazajön, és hozza magával a szégyenét! Barátné nem látta, de úgy maga elé képzelte a szomszédokat, mintha mellette állnának. Először elmegy Kocsisék előtt. Kocsisné bizonyára kint lesz az udvaron, mert hisz talán a nehézség is kitörné, ha nem lebzselne folyton az ég alatt, hogy mindent lásson, mindenkiről mindent időben megtudjon. Aztán befordul a bolt előtt, ahol éppen ilyenkor ott nyüzsög a fél falu asszonya. Tudják, hogy nem ment férjhez, mert ha máshol is lett volna az esküvő, ők magukkal vitték volna a hírét mindenhova, dicsekedtek volna boldog-boldogtalannak. Hiszen a legidősebb leány, a híres szépség, az apja büszkesége, és amióta az meghalt, a nevelőapja szemefénye volt. Most pedig végiggyalogolhat a Fő utca porában és hozhatja karban a fattyát. Láthatják, hogy ő nem ment elébe, kocsiba nem fogatott, ő nem hívta, ő megtagadja, ha ide ér, még a küszöbről is elveri. A közeledőnek lassan máraz arca is látszott. — A régi lódenében van — vélte Barátné. — A gyereken kék takaró. Mennyi idős lehet most? Kéthetes, legfeljebb három. Megkapta ugyan a levelét, az idejét is nagyjából tudta, de nem ment be hozzá a kórházba. ■' Nem akarta megérteni, hogy van. tudván tudta, de tagadta létezését. Fiú unokát akart mindig. Kerek fejű, húsos testű, szappanszagú kis jószágot: — de nem ilyet. Olyat kívánt, amelyikkel büszkén mehet végig az utcán, amelyiknek csodájára járnak a szomszédok és amelyiket, ha dicsérnek, nem kell a szájak sarkában bogozgatni. És még szólni sem lehet ellene! Lám, a büszke Barátné! Hiába tartotta olyan nagyra a lányát, mégis megesett. Falubeli ágya nem volt jó neki! Városba kívánkozott, urakkal henteregni... a cemende! Barátné összerázkódott. — A cemende — mondta hangosan és mintha a lányán akarna ütni vele, vad erővel maga mellé dobta a kosarat, amelyet liceum-szedés ürügyén akasztott a karjára, hogyha véletlenül szomszéd nyitna be a házhoz, és félvállal a tornác faragott oszlopának támaszkodva figyelte az ajtót. Néznie sem kellett, tudta, hogy mennyi időbe telik, amíg a lánya felér a dombon. A bolt előtt átmegy a kis hídon. Megkerüli a csordakutat, mert akörül még a legszárazabb nyáron is mindig sár van. Felkapaszkodik a Sajtosék utcáján, onnan kezdve pedig egyenes út vezet végig a dombgerincen, egész a Barát portáig. Megborzadt a gondolatra, mert jól tudta, hogy aki a dombgerincen végigmegy, azt az egész faluból úgy látni, mintha mozi vásznán nagyítanák sokszorosra az alakját. Egy pillanatig azt érezte, hogyha soha máskor, de most okvetlenül minden szempár ezt az utat nézi, majd amelyiken az ő lánya végigmegy. A lánya és az unokája. Az unokája! A fattyú! A szégyen. Hetekig, hónapokig, évekig a szégyen! Barátné megesett lánya, a Sári! Kiveri, visszaküldi, elzavarja innen! Kölyke nélkül ment, jöjjön is anélkül! ... halk kaparászás hallatszott a kertkapu felől. Tétova kívül motoszkálás, mint aki bizonytalan kézzel keresi a kilincset. Az otromba retesz megindult. Csikorgása majdnem olyan élesen hangzott, mint egy sikoly. A kutya felmordult a lábánál, de aztán ismerős szagot kapott és örvendező nyüszítéssel, farkcsóválva rohant a kapuhoz. A lányán valóban a zöld lódén volt, amit három esztendeje búcsúkor vásárolt. És a gyereken kék pokróc. Sarka visszahajlott, és riasztóan nagy mintái messzire virítottak. A pokróc új volt, ismeretlen. A lánya arca is új volt. Sápadt. Kicsit mongolos vo- nású, mélybarna szeme csillogott. Arca beesett. Tartásán érezte, hogy feszes akar lenni, kivagyi, magamutogató, aki erővel bizonyítja, hogy nem tört meg, bírja, viseli sorsát. Ügyetlenül tartotta, a gyereket. Hátranyomott félkönyökkei nyomta be az ajtót. Barátné nem mozdult az oszlop mellől. Az oszlop nemcsak a tornác tetejét tartotta most, neki is támasztékul szolgált. Magasan a falu fölött voltak, ide nem hallatszott semmi lenti nesz. Az ajtó csapódása úgy hangzott, mint üres szobában a puskalövés. A lány szólalt meg először: — Megjöttünk, édesanyám! Mintha csak a szóra felelt volna, ebben a pillanatban nyekergő nyivákoló hang hallatszott a pokróckötegből. Barátnőn egyszerre rohant végig minden indulat. Csak homályosan látta az előtte álló alakot, a búcsún vett zöld ló- dent, az ismeretlen kék takarót. Szemét szikrázó könnyek prizmája fátyolozta, halántékát, agyát meleg véráram mosta, ostromolta. Távolról, egész messziről hallatszott a nyivákoló gyereksírás. Harminc év távolából, amikor első gyermekét szülte, negyvenkilenc év távolából, amikor ő sírt az anyja emlője után, háromszáz, háromezer év távolából, jajgatva, panaszosan, éhesen. Rekedten kérdezte: — Éhes? És, hogy a lánya nem felelt, kivette kezéből a nyivákoló kis bugyrot és óvatosan, nehézkesen döcögő léptekkel indult vele befelé a szobába. ORDAS ISTVÁN SIMÁI MIHÁLY: Halk hűségben — Egy öreg kommunista harcos emlékére Bizony nehéz a szó, midőn most elbúcsúzom, elmegyek. Lehajlanék, s már nincs időm, hogy egy virágot felvegyek. Ha majd — tán holnap — meghalok, s hamvadt arcomra néz a gyász, maradjon rátok egy marok makacs por és e meghagyás: Mi eddig tűzként égetett, s már csak hunyó piros parázs: rátok hagyom az életet, mint nagy, nehéz megbízatást. A pajzsos, éber harcokat, a béke szűz homlokzatát, a tornyos, szárnyas gondolat gondját ti hordjátok tovább. Uj csillagként közelgenek felétek forró, nagy napok: arassatok... szeressetek ... szeressetek... arassatok ... Mint harsány fényt a hajnalok, mint ragyogást a déli ég, hirdessétek a legnagyobb, legszebb hitet: a Párt hitét. Bennem kihunyt, kihűlt a nap. Sürget a sorsom; elmegyek. De halk hűségben itt marad lángtalan lelkem köztetek. S ne is őrizze holt nevem komor keret, vagy kósza hír; csak szívetek, mint eleven, piros, hatalmas sziklasír... TÉNAGY SÁNDOR: AGGÓDÁS (M. I.-nek, a szemklinikára) A színek árnyéka alaktalan és sűrű, most benne kószálsz, a külvilág végtelen út, párlat, szorongó lecsapódás, nyújtod a karod, a mozdulat homályba bénul, jaj, lábad alól félreugrik a bizonyosság, jaj, kezed elől elbúvik az érintés gyönyöre. A fény, fekete vatta, kizárt a világból, az optikai lét rádborult, fekete sátor, élsz kisemmizetten, egyedül magadban, a félelemben megtalált emberi rangban, s nem tudom, amit most tudni kellene: a vigasztalásnak van-e itt helye? A sajnálat esetlen állat, üsd el magadtól, érzem, nagyon tiszták benned a tárgyak, érzem, mennyire fénylik benned az óhaj, s amitől a vakság visszaretten: életem, mint fehér bot, villámlik tétova kezedben. 19C2. március. Évente egyszer, ha eljutunk Pestre. Ez azonban nem zavar bennünket. Ha valaki ismerőssel találkozunk: — Azért Pesten minden más! Hogy ott meny. nyivel nagyobb a választék! Benn voltam például a Corvinban ... Minden körülmények között a Corvinba tévedünk be. Véletlenül. A valóság az, hogy több áruházat nem is ismerünk. A Divatcsarnokot ismertük, de az leégett!. Ha reggel kimegyünk az utcára, legszívesebben haza se mennénk többet. Rögtön felöltöznénk. Egész napi gyaloglás után viszont olyan fáradtak vagyunk, mint a kutya, ezért megutáljuk a várost és nincs az a pénz, amiért ott maradnánk. Pesten feltétlenül idealisták vagyunk és hiszünk a csodában. Itt csupa csoda történik velünk. Naponta legalább három olyan ismerőssel találkozunk, akivel odahaza évek óta nem. Ugyanitt összebotlunk három volt osztálytársunkkal: az egyik Debrecenből jött fel, a másik Miskolcról, a harmadik éppen Hajduhadhá- záról. ..Ilyen csoda!” mondjuk jóllehet az lenne a csoda, ha nem találkoznánk. Egy városnak van száz, kétszáz utcája, sokszor még több is. Pestnek mindössze három: A Rákóczi út, a Nagykörút és a Váci utca. Ha a Váci útról beszélnek nekünk, azt hisz szűk, az illető téved. Az a szép, amikor hárman vidékiek programot csinálunk. TöbbNincs az a pesti, aki ilyen gyorsan menne át. Mint a megzavart nyúl. Különben szép halálunk lesz. Akkor fog elgázolni bennünket egy autó, amikor egy nő után bámészkodunk. Közben persze itthon érezzük magunkat és nem a járdán megyünk, hanem az úttesten. AZÉRT PESTEN... nyíre elkezdünk lötyögni az utcán reggel és este hatkor még mindig lötyögünk. Ha minden jól megy, kimegyünk a Vidám Parkba. A Vidám Parkot és az Állatkertet jól ismerjük. Itt megszáll bennünket a versengés láza, meglökjük a kecskét, lelőj- jük a ping-pong labdát. A nagy csata eredménye húsz gipszfigura. Pedig ezeket idehaza is megnyerhetjük! A pestiekkel ellentétben, a szabályokat nagyon tiszteljük. Az utcasarkon csak olyankor kelünk át, amikor már mindenki átment előttünk. Akkor útnak indulunk, többnyire későn. 7 "t'itán a tilosban találjuk magunkat, rendkívül gyorsak leszünk. Pesten nagyon értünk a takarékoskodáshoz. Ez többnyire olyankor tör ránk, amikor megjártuk a fél várost, kifizettünk kulturális szórakozásra; pl. futballmérkőzésre, halászlére, villamosra vagy hatvan forintot. Ilyenkor többé nem ülünk be vendéglőbe, csak valami hideget eszünk, legfeljebb megiszunk rá egy pohár bort, feketét, miegymást. I-Ia nem takarékoskodnánk, akkor elég lenne a napidíj kétszerese, igy a négyszerese kell. Pesten állandóan rengeteg élményünk van. Együtt ebédelünk Lata- bárral. Egy vendéglőben. Minden jelentős emberrel te-be vagyunk. Többnyire keresztnevükön szólítjuk őket. Ha ismerőseink is vannak, akkor ajándékot is viszünk számukra. Többnyire olyat, amiből ott több van, mint itt. így viszünk pl. szőlőt. Ez, amit viszünk kicsi és savanyú, és nyolc forintba kerül. Amit Pesten vennénk, az hat forintba kerülne és édes. Van úgy, hogy az ismerőseinknél alszunk is. Ez több szempontból jó. Egyrészt nem kell szállodába mennünk, ahol akkor megyünk haza, amikor akarunk, másrészt mégis más az, ügy aludni, hogy közben két gyermeket fektetnek egy rekamiéra, nekünk meg összetolnak két karos- széket, arról nem is beszélve, hogy viszontlátogatnak bennünket, ami kor mi is összetolhatjuk a két karosszéket. Az egész pesti utazásból legjobban a végét szeretjük. Amikor hazaérünk és meglátjuk városunk házait. Ilyenkor csendesen megállapítjuk magunkban, hogy egy utcáját nem cserélnénk el az egész Pestért, Másnap persze elölről kezdődik minden: — Azért Pesten minden más!... SZÖLLÖSY KÁLMÁN
