Tolna Megyei Népújság, 1962. április (12. évfolyam, 77-99. szám)
1962-04-01 / 77. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG . J« ODALMI MÉLLÉKLETE Tk -----------------------------------------------........................— i — Píntyüíe —i JEGYZET j_|ej, az angyalát, Pintyő- n ke most egy éve repült be a faluba kicsattanó fiatalságával! Hozta a teherkocsi a sofőr mellett, hátul a két bőröndje, aki látta az üvegen át, mind megállt, a betyár minde- nit, de gyönyörű leány ez a csillogó szőke hajával, harapnivaló mosolyával, a szép száján! Az iroda előtt aztán leugrott, megcsapkodta a szoknyáját, tipegett egy kicsit, hogy kiűzze izmaiból a tespedtséget, aztán feldobta fehér karjait és belenevetett a tiszta levegőbe: hu- hú, de szép lesz itt az életem! A férfinép szájában mind megédesedett a nyál: ez már aztán igen, ilyen agronómust se látott még a falu! Másként nézték az asszonyok: no iszen, éppen ilyen puccos dámára van itt szükség! Ez kell csak a mogorva elnöknek, hogy kényes- kedjék, fintorgassa az orrát, akkor aztán tudom isten olyan cifrákat káromkodik majd, hogy hazafut ez a szép virágszál az anyja szoknyájához! Pintyőke pedig a rövid bemutatkozás után elrendezkedett muskátlis szobájában, feltárta az ablakot, fusson be a zöldszagú tavasz, és énekelt csengő hangon. Akkor már Balás megalkotta róla a véleményét az elnöki irodában. Isten pofozza meg azt is, akinek eszébe jutott, hogy agronómus helyett ilyen gyengeszál virágot küldött ide a szövetkezetnek! Iszen, ha ezt megfújja egy kicsit a szél a határban, lúdbőrös lesz az egész teste, ríva is fakad biztosan; nem láthatott ez még búzaföldet, májusi vihart, amelyik jön goromba pofával és akkorákat dörren a magasság, hogy az idevaló asszonynép is bekotródik a szobába. — Majd túladok én rajta, ne féljetek, úgy legyen a nevem Balás Vince! Az emberek, akik hallották ezt, csak bólogattak, s nyáluk nem akart elapadni. Mégiscsak gyönyörű egy jószág, szent igaz! Ilyenfajta ember csak képeken látott hozzá hasonlót, s most, hogy itt van személyesen, mégiscsak jólesik elgyönyörködni benne. Hanem azért igaza van az elnöknek: a munka, munka, adjon csak túl rajta, ha a közös érdekek megkívánják. Pintyőke pedig kint járkál már az udvaron, nézegeti a fákat, házakat, gyönyörűen lépked, csípőjén hintázik a virágos szoknya. Kinéz az utcára is, aztán megint vissza az udvarra, s bemegy Baláshoz az irodába. — De nagyon szép itt! — mondja dalolva és odalép az elnök asztalához. — Rendben vagyok — folytatja komolyan. — Most aztán tessék elmagyarázni nekem, mi lesz a dolgom, hadd lássam, hogyan festenek a vetésterületek, szeretném áttekinteni az egész mindensé- get! * Dalás kitereget mindent, D el-elkapja a fejét, ha Pintyőke haja közel lebben az arcához és magyaráz. Szagos vizeket használ ez a leány, állapítja meg, s jobban örülne, ha egy kis földszagot érezne rajta. Nézi a finom kezét, a festett körmét, olyasféle kérdés motoszkál az agyában, hogy mondja csak kisasszony, nem valami városi boltba kellett volna beállnia inkább? Puha lesz ez ide, igen puha, clfakad sírva, ha lekopik körméről a festék. — Ez nagyon szép, ez nagyon szép! — mondogatja Pintyőke, aztán kimegy az istállóhoz, mert tudja már, hogy három tehén borjazott a múlt héten, s a kicsi bocikat föltétlenül meg kell néznie. kiásnap, az ünnep előesté- • * jén, április harmincadi- kán táncos mulatságot rendeznek a kuitúrházban. Meghívja az elnök Pintyőkét is, szinte látja, hogyan pipis- kedik majd az idevalósiak között. — Elmegyek! — mondja boldogan és Balás nem tudja hová tenni, sehogyan se képes eligazodni rajta. Annyit mond csak Fekete Lajkónak négyszemközött: — Nagy színésznő ez, ahogyan látom!... Este aztán igen szép, virágos ruhában állít be Pintyőke a kultúrházba. Most lesz a bemutatkozás, meg kell ismerkednie a tanácsbeliekkel, a párttitkárral, az egész faluval, iszen valamennyiükhöz jött a, városból. Balásnak sehogyan se tetszik, hogy nincs benne semmi komolyság. Istenfáját az ilyen szedett-vedett városi dámának, hogy nincs ennek egyetlen komoly pillanata! Itt van e! Hogyan mosolyog, hogyan dobálja farán a szoknyát, hogyan mutogatja a szép lábát! Hosszú asztalnál helyezkednek el, Pintyőke szemben ül vele, oda-odahajol a tanács- titkárhoz, nagyokat nevet, dobálja a haját, s figyeli lopva az elnököt. Vacsorát hoznak, bort töltenek, Pintyőke semmit se szabadkozik, de csak a nyelve hegyét mártja bele. Istenfáját, mérgelődik az elnök, de finy- nyás a kisasszonyka! No, ezzel aztán bevásároltunk, annyi biztos! Hanem aztán a jó zsíros vacsora után, amikor Borákék rázendítenek, s néhány pár nekifog táncolni, egyszerre mintha parázs szállna Pintyőke ereibe. Illeg-billeg a széken, s a titkár máris kéri táncolni. — Ezt érti! — állapítja meg az elnök. — Aztán holnap délig elalszik utána. Mások is nézik Pintyőkét, ki így, ki úgy, s a lány arcán szép rózsákat nyit a melegség. Dirkás Nagy Jóska a te- D rém közepén csapkodja mór a nadrágot a bokáján és kidagad a nyaka, olyan hangosan énekli: most kezdődik a, most kezdődik a, most kezdődik a tánc! Vastag már idebent a dohányfüst, erősen érzik benne a bor szaga. Két harmonika nyekereg, Seres Anti hajlongva dalol a zenekar mellett. Pintyőke haját kicsit szétszedte a tánc, négyen forgatták meg eddig. Most szembenéz az elnökkel: ej a minde- nit, hát ez csak nem akar fölengedni ebből a komorságból? Felpattan hirtelen, átnyújtja kezét az asztalon: — Táncoljunk egyet, elnök kartárs! Föláll az ember csodálkozva, várja, hogy kikeveredjen hozzá a fal mellől. A tánc, amiről az előbb Bir- kás Nagy Jóska azt állította, hogy most kezdődik, egészen nekiszilajodik már. Pintyőke fölteszi két kezét az elnök vállára, de olyan fogósán, hogy egyszerre megmozdul az ember vére. Aztán belefutnak a táncba, csattog a talpuk, Pintvőke haja jobbra-balra röpköd, hátracsapja a fejét, ragyog a szeme, a fehér foga és énekli a többivel, hogy gombház sebaj, ha leszakad... Balás liheg már, de kemény benne az erő. Megkérdi: — Bírja még? — Én? — és viszi, forgatja, mint a tavaszi fergeteg. Amikor nagy hördüléssel megáll a zene, azt mondja az elnök: — No, kisasszony, azt hiszem, dé’ben se lehet majd életet verni magába! Pintyőke nagyot nevet és ledobja magát a székre. Uajnali öt órakor, alig •* másfél órás alvás után meleg ruhába öltözik a lány. Alszik a falu, a kutyák is pihennek, lapos köd ül az udvarokon. Pintyőke elmegy az elnök házához, bekopog az utcai ablakon, s amikor Balás kikukkant ragadó szemmel, azt mondja mosolyogva: — Mi lesz, elnök kartárs? Azt mondta az éjjel, hogy ötkor indulunk, megmutatja a határt! Vagy elfelejtette? — Az istenbe! — morog az ember, amikor fölkapkodja ma gára a ruhát. — Ördögöt küldtek ezek ide minekünk? És odakint a friss tavaszi hajnalban keményen fog kezet a lánnyal, mennek az üres utcán az éledő földek közé. Érdekes jelenséggel találkozunk és nem is ritkán. Nem tudom, mennyi a hazánkban élő nyugdíjasok száma, a pontos adat végeredményben nem is fontos, nyugodtan mondhatjuk, hogy nagyon sok. Boldog, nyugodt, kiegyensúlyozott, nélkülözésektől mentes öregkort biztosít rendszerünk a munkából kiérdemesült apák, nagyapák számára. A jól megérdemelt pihenés napjait, éveit töltik. És itt jön az érdekes jelenség. Nagyon sokan nem szeretnek és nem is akarnak pihenni. Hosszú idők harcának eredményeképpen született meg a nyugdíj, és még milyen hosszú idő harcának eredményeként lett általánossá. Helyes, jó. És most mégis, hány öreggel találkozunk, aki nyugdíjas korában nem jól érzi magát. Mindene megvan, hiányt nem szenved, pénze is elég. De a pénz nem minden. Ami hiányzik, az a munka, a számára kedves időtöltés. Évtizedek beidegzett ritmusa szűnik meg egyik napról a másikra. Az egész életritmust kell átváltani azon a napon, amikor valamelyik nyugdíjas végleg elbúcsúzik az üzemtől, gazdaságtól, hivataltól. Ugyanabban a percben ébred ezután is, mint annakidején, amikor csörgött a vekker; kelne, hogy ugyanazokkal a mozdulatokkal magára öltse a ruhát, vegye a táskát az elemózsiával, amit az asszony belekészített és induljon a munkahely felé. De a mozdulat félbemarad, kelni nem kell, menni nem kell. Az újságból, meg a hírekből értesül arról, ha valami sikerült az üzemben, vagy ha. balul ütött ki. El kellene tölteni a délelőttöt és a délutánt. Valamelyik napszak megcsalt eltelik 'valahogy a házkörüli szöszmötölés- sel, de mi történik a másikon? Hányszor mondjuk tréfásan, ha temetnék a munkát, én vinném a nagy keresztet. Tréfának nem rossz, de valóságnak nem igaz. Az öregek túlnyomó többségének esete példázza, hogy nem igaz. Amikor dolgozunk, sokszor nyűgnek érezzük a munkát, de ha már nem kell dolgozni, akkor nagyon hiányzik. Nem szólam az, hogy a munka mindinkább életszükségletté válik. A másik dolog a szabadidő. Az időt is ki kell valamivel tölteni. És az a valami haszrtos legyen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmi sem történt az eddig felsoroltak nyomán keletkezett hiányérzet megszüntetésére. Sok helyen működik már a nyugdíjasok klubja. Előadásokat tartanak részükre, szórakozási lehetőséget biztosítanak nekik, helyet, ahol beszélgetni, sakkozni, rádiót hallgatni, televíziót nézni, kártyázni, újságot olvasni lehet. Hogy ez milyen jó dolog, példázzák a nyugdíjas klubok. De nemcsak erről van szó. A rendeletek lehetővé teszik azt is, hogy a nyugdíjasok minden hónapban bizonyos ideig dolgozhassanak is. Ez nagyon jó dolog, de nem mindenütt van rá szükség. Sőt a legtöbb helyen nincs, mert tapasztalataik ugyan hiányoznak, munkaerejüket viszont bőségesen pótolják az utánuk munkába állt fiatalok. Anélkül, hogy azt a látszatot akarnám kelteni, miszerint én találtam fel olyasmit, amit már mások is tudnak, sőt csináltak is, inkább a figyelmet ráterelendő, hadd tanácsoljak néhány dolgot. Legtöbb tanácsom alapja a gyakorlat; valahol már bevált, tehát általánosítása lehetséges. Sőt kívánatos. Kezdjük a mezőgazdaságnál, ahol egyszerűbb a helyzet. Egyszerűbb azért, mert a nyugdíjasok számára éppen elég munka akad a háztájiban, és sokszor a közösben is, mert ma még nem dicsekedhetünk munkaerő-felesleggel. De nem lehetne-e megcsinálni, nem lenne-e helyes, ha a vezetőség, vagy az elnök a nagy munkák előtt összehívná a nyugdíjas öregeket és kikérné tanácsukat, meghallgatná véleményüket a munkaszervezést és munkavégzést illetően? Mint afféle vének tanácsa működhetnének a nyugdíjasok a vezetőség segítésére. Az évtizedek alatt felhalmozódott tapasztalatokat hadd vegyék át a fiatalabbak is. És az üzemekben nem valósítható-e meg ugyanez? Dehogynem. Ha egy üzem valamely új munkához kezd, ki lehetne kérni az öreg nyugdíjasok véleményét. S talán az sem lenne megvalósíthatatlan, hogy a nyugdíjasok — beosztva maguk között — bizonyos időközönként meglátogatnák az üzem ipari tanulóit, megtanítanák őket egy sereg munkafogásra és így tovább. S igazságos-e az, ha a negyedévi, félévi és különösen évvégi értékelő, egy kissé ünnepélyes termelési értekezletre nem hívják meg az öregeket? Az egyéb munkahelyeken már kissé nehézkesebb a dolog, de van olyan község, ahol a kereskedelemben már megtalálták az öregek számára legmegfelelőbb munkát. Mindenekelőtt az ellenőrzésben támaszkodnak rájuk, hasznosítják tapasztalataikat, kérik segítségüket. A társadalmi tevékenység területe sokrétű, óriási. És mindenütt számíthatunk és támaszkodnunk kell az öregek, a nyugdíjasok tapasztalataira, segítségére. S ők segítenek szívesen, mert éltető elemük a munka és aggódó szemmel figyelik, jól gazdálkodunk-e az örökséggel, amit ők hagytak ránk? LETENYEI GYÖRGY VERSEK Werner Lindemann s (A „gyermekkérdések” c. kötetből) REPÜLÖK Az égbolton ezüst nyilak. Védelmezőn takarja két kezével egy anya telt ölét... MEGTUDTAM VALAMIT Ne kérdezzétek újra, Mit már tudtok, nagyon. Nincsen apám. Nincs! Volna, de nincs! — s a súlya nyom! Mondja anyám, hogy volt — igen. Még picinyke gyerek voltam. Ö nagyon szeretett. Igaz? Nem tudom. De lehet... Mondja anyám: Ö is Krupp miatt halt meg. — Tudjátok, hányán haltak ott? Ne kérdezzetek hát, hisz’ még gyermek vagyok... Fordította: ANTALFV 1ST VAS Ormos Gerő A TÉL ÖRÖME (Herner Lajos fametszete) %
