Tolna Megyei Népújság, 1962. április (12. évfolyam, 77-99. szám)
1962-04-22 / 94. szám
TÉNAGY SÁNDOR: SPANYOLOK A z irodalmi hatásoknak is van törvényszerűségük; soha nem véletlen, hogy egy korszak írói hol keresnek példát és tápláló ’forrást. Gazdasági alárendeltségünkből szükségszerűen következett, hogy a német kultúra árnyékában nőttünk fel, s Európa többi része is legtöbbször német közvetítéssel jutott el hozzánk. A német hatás, egyoldalúsága ellenére sem lett volna veszélyes, ha nem tűnnek el majdnem nyomtalanul a magyar középkor versei, azok a hősi dalok, amelyeket még az angol Sidney is hallhatott, s amelyekről azt jegyezte fel, hogy a magyarokat valósággal tűzbe hozzák. A török hódoltság után újra kezdődött minden, de még száz esztendőre volt szükség, amíg a Bécsbe szakadt testőrök irodalmi élet szervezésére gondolhattak. Az évszámoknak rendszerint nincs különösebb jelentőségük; az 1772-es év, az Ágis esztendeje, mégis Valóban korszakot nyit és kezdetet jelent. Ez a kor. — hogy közgazda- sági terminológiával éljünk — a mennyiségi felhalmozás ideje, amikor nemcsak írókra van szükség, hanem olvasókra is. Maga a mű rendszerint másodlagos, idegen ötletek adaptálása; Dugonics vagy Kisfaludy regéi egyaránt a középszerű német romantika hajtásai. A kevés kivételt az jelenti, mikor a költőt valóban „korának érzeménye” hevíti, saját korszakának tükrévé válik. Elég Batsányira, Kazinczy néhány versére utalni. Német aufklärizmus, a francia enciklopédisták — ezekből táplálkozik a kor irodalma, melynek még egy soha el nem apadó forrása Horatius, a mi Korátzunk. Horatius noster. Nélküle Virágot, vágy' az egyedülálló Berzsenyit nem lehetne elképzelni. Persze a latin még a XVIII. században is élő nyelv nálunk, s a kurtanemes, aki a megyegyűléseken a magyar nyelv elismerését követeli, a hét szilvafa árnyékában meghúzódó kúria pipafüstös szobájában Horatiust olvassa és az ovidiu- si aurea aetas sorait skandálja. író és olvasó kölcsönösen Henri Alléért HAD (Részlet) Május 26, hétfő A hadsereg lélektani hadviselési szolgálata, a katonai indulókkal együtt, fáradhatatlanul ontja a Kasbahra a jelszavak és a felhívások tömegét, és a börtönt sem kíméli. Azokon a röpcédulákon, fehér és nemzetiszínű tarka röplapokon kívül — egyiknek például ez a címe: /»Franciaország Dunkerquetől Ta- manrasset-ig terjed« — amelyeket helikopterekről dobnak le és a szél egyes példányokat udvarainkba sodor, még azokat is elolvashatjuk, amelyeket a börtönigazgatóság szándékosan becsempész á borítékokba és a levélpapírok közé. Valamennyi május 13-a dicsőségét és a »»Megtalált testvériség«-et magasztalja. A »»Diadalmas forradalom« boldogsága közepette a fegyelem észrevétlenül bomlik, és az egyik legöregebb porkoláb, egy őrségparancsnok — nem átall elbeszélgetni velünk, amikor »»éjszakás«: pusztán azért, hogy élvezze diadalát és gyönyörködjék a hatásban. Manapság a Barberousse-on kívül sehol sem találna olyan beszélgető partnert, aki nyíltan Vitatkozna vele; társalgásuk ezért, ilyen körülmények között, különleges érdekességre tarthat 6zámot. Szikár, csupa-ideg, koro Kossuth Kiadónál neveli egymást, s ha a fiatalok a kalandos románokért lelkesednek, az idősebb generá- cói következetesen a latin szellem tüzét éleszti. A latin világosság, könnyedség, játékosság mindig megmarad irodalomformáló tényezőnek s nyilván része van abban is, hogy fokozza irodalmunk apercipiáló képességét, segítse a megértést és a befogadást, s ez az állandó éber fogékonyság nemcsak műfordításainkban teremt hallatlan bőséget, hanem hozzájárul ahhoz is, hogy irodalmunk — elsősorban líránk — világirodalmi rangra emelkedjék. A német és a francia irodalom mindig elevenen ható erő tudott maradni, de az angol jóformán csak Shakespeare-en keresztül hatott, ahogy az olaszt is végeredményben Dante fémjelzi, a spanyolokról pedig egész napjainkig alig tudunk többet, mint ami a fáradhatatlan Győry Vilmos közvetítésével eljutott hozzánk. — Valóban, mit tudunk a spanyolokról? — kérdezi vendégünk, vacsora után, s néhány nevet sorol fel, Cervantes, Lope de Vega, Calderon, az újabbak közül pedig Lorca. Én is hozzáteszek néhány nevet, de számára ezek már nem sokat mondanak. Annak idején Taine könyve sejtette meg velünk az angol irodalom gazdagságát, s csak az elmúlt tizenöt esztendő hozta közelebb az orosz klasszikusokat is, akiknek addig csak kis része válhatott közkinccsé a múlt század második felének buzgalmából. I rodalmunk fontos jellegzetessége volt mindig világirodalmi tájékozottságunk, az a biztosság, amivel Hellasz földjén épp olyan otthonosan mozogtunk, mint a francia enciklopédisták között. Mi hát a magyarázata, hogy fehér foltok vannak szellemi térképünkön — itt vannak például a spanyolok. Vendégünknek egy régi költőből olvasok fel, majd Marques de Santilla- na után egy modern költő, Fernandez Moreno csodálatos versét, amelyben az alvó szerelmes nő arcán három pillangó ül, kettő a szemén, s egy az ajakán... A hevenyészett for- ■ ninuiiiniinwininin IFOGL zikai: fehér haja és vörös szeme miatt — évekkel ezelőtt — a »»Fehér patkány« gúnynév ragadt rajta. Közel van a nyugdíjazása és nem fűti a becsvágy, hogy rangban emelkedjék; ez a magyarázata annak, miért oly elővigyázatlan, hogy megáll az ablakunk előtt. Szívesen emlegeti, hogy harminchatban kávéházi pincér volt és szakszervezeti felelős. Annak idején szocialista volt, azóta megváltozott. »»Megundorodtam; nem politizálok többé...« Az ultrák táborába állni — ez sohasem volt politizálás«! Roppant gyorsan beszél, jellegzetes kiejtését még az Algériában töltött sok esztendő ellenére sem vesztette el, s emiatt, valamint lázas kapkodása folytán — amely az ánizslikőr hatására néha tombolásba csap —, gyakran nehéz követni. De nem tartozik a legrosszabbak közé. Bizonyos értesüléseket szerzünk tőle, amelyeket azonban ügyesen meg kell tisztítani a salaktól, mivel nem átallja kiforgatni őket; beszédéből általában következtetni tudunk az átlageurópai gondolkodásmódjára. Ezért a vita elől sem térünk ki. Tőle értesülünk az ejtőernyősök korzikai partraszállásáról. Eleinte kételkedünk benne, de pontos részletekkel szolgál, amelyek végül is meggyőznek. — Hát aztán? — kérdezzük. — Az ejtőernyősökkel egyszerre fognak háborút viselni Franciaország ég az algériaiak ellen? dítás sajnos alig mond valamit, s talán nem is ez a baj: egy-egy irodalom rendszerint összességével hat, azzal a szellemmel, amit valamennyi írója sugároz. Thomas Manntól tudjuk, hogy aki hűtlen lesz ehhez a szellemhez, árulója lesz ennek a széliemnek, mindörökre értéktelenné válik, a szó esztétikai értelmében is. S a középkori keresztény Marques de Santillana épp úgy a közös spanyol szellemet sugározza, mint az argentin Moreno, aki elsiratta a fasizmus áldozatául esett Lorcát. Néhány évtizede egyik költőnk joggal panaszolta fel irodalmunk elszigeteltségét; a nyelvi korlátok szinte reménytelenné teszik, hogy a világ- irodalom vérkeringésébe kapcsolódjunk. De nemcsak ez volt a baj: tájékozottságunkra is rányomta bélyegét a történelmi kényszer. Azóta kettős folyamatnak leheltünk tanúi, mert nemcsak a magyar könyvek százai járták be szellemi nagykövetekként a világot, hatva és termékenyítve, hanem látókörünk is tágult. Nemcsak arról van szó, hogy Petőfit Kínában is olvassák, hanem arról is, hogy — mondjuk — a Si King dalai, a Ju Fu versei lassan és egyre inkább részévé válnak irodalmi műveltségünknek, formálva ízlést, irodalmi tudatot, s hatva az irodalomra. Vagy vegyük a spanyolokat: a népszerű Galdosés Ibanez mellett Lorca, Machado, a múlt századi Quintana nem kuriózumok többé, hanem ható erők. S kulturális politikánk egyik felbecsülhetetlen eredménye éppen ez, hogy lassan eltűnnek a szellemi térkép fehér foltjai, nemcsak minket Ismernek meg a - világban, hanem mi is megismerjük a vilggot, azt a roppant gazdagságot, amit a szellem ereje hozott létre, s amely nem ismer országhatárokat. Vendégem bólogat, valóban így van, azt mondja, úgy lát- ’ szik, a tudás szinte észrevétlenül terjed. Lehetséges, hogy így van. De időnként nem felesleges számbavenni. Csányi László iHiinsiinmiiinnmin Yor — Nem okvetlenül. Az a fontos, hogy kiseprűzzük a párizsi szemetet. Algír el /tudja takarítani, és de Gaulle irányítja majd a murit. De Gaulle-nak hatalomra kell kerülnie! Akkor három hónap alatt vége a háborúnak! Különben már jóformán vége is van... Valamennyi arab velünk tart a francia Algériáért... Csak látni kellett a Fórumon, május 13-án, hányán voltak! Persze tudjuk, hogy ott van a Nemzeti Felszabadító Front is, de ezeket főleg az idegenek buj- togatják. És azoknak, akik most nem értenek a szóból, nincs irgalom! A hadsereg az úr. Befellegzett, nincs többé senki, aki akadályozhatná, hogy rendet teremtsen. Kinyírnak mindenkit, aki ellenáll... Egyikünk megjegyzi: — Hogyan lehetséges, hogy régi szakszervezeti tag, kistisztviselő létére, készpénznek vesz mindent, amit a gyarmatosítók sajtója mesél? Nem látja, hogy a Borgeaud-k, a de Sévignyk kiaknázzák a maga fajgyűlöleté! és félelmét és felhasználják ma gát saját maga ellen? Mosolyog, vagy inkább fintorog, mintha azt mondaná: »Nekem beszélhettek! Ismerlek én titeket és nem dőlünk be nektek!« Mégis válaszol, mielőtt eltávozik: — Nem Borgeaud vagy De Sé- vigny használ fel bennünket, hrnem mi használjuk fel őket... Gellert György fordítása ' 1. Hová nézzek, hogy ne folyton téged lássalak? Mit kívánok látni, ha félek tőled is? A falakon átlépsz, egyetlen védekezésemen, gyermekkoromból megőrzött anyag ez a szerelem, néma erdőtűz, melyet most kályhám utánoz, oxigén-lehellet a lángok marakodásához. 2. Kár, hogy most elmenni készülök, kár a mulasztásért, mellyel büntetjük magunkat. Emelkedik az ősz, fölrepülnek s elúsznak a fák, tenyerem közepéig ér a megfoghatatlanság, érzem, egyszer feltornászkodtam lelkedig s hiába gondolnék most csupán combjaid égő vonalára. 3. Egy vagy. És megszámlálhatatlan. Tekintetemben könnyeznek lényed üregei. Ha testedhez ér a pillanat: tavasz robban, árnyékod evez bennepi, mint a csillagokban, kiáltanék, hidd el, hogy elég, elég, elég, te ősanyagból összeállt bátor színkeverék! LELKI-PATYOLAT — De Mártuska, az ég szerelmére! Miért szalad el előlem, miért aláz meg? — Mert láttam a szemén, hogy megint meg akar csókolni! Ne is tagadja! .— Nem tagadom. Dehát olyan nagy bűn az? Tudja jól, hogy szeretem magát, én is tudom, hogy maga is szeret engem. Másfél éve, amióta megismertük egymást, más leányra rá sem nézek. — Tudja jól, hogy mit mondtam. Pista. Amíg az Esti Hírlapban el nem dől az ankét, hogy csókolózzék-e egy tizenhét éves lány, vagy sem, addig nem csókolhat meg. — De hiszen már két hónapja folyik az ankét! Már több, mint hetvenen szóltak hozzá. Meddig várjunk még? Egyszer vagyunk fiatalok, nem gondolja, Mártuska? — Mindegy. Miért rendez ankétet az újság, ha mi nem törődünk vele? Magát talán nem érdeklik a mai fiatalság problémái? —- En szeretem magát, Mártuska. És semmi más nem érdekel. En elepedek, én pípet kapok, ha nem csókolhatom meg, Mártuska. — Ne nyúljon hozzám! Nem érti, hogy még folyik az ankét? — Mire megyünk vele? Én is olvasom a hozzászólásokat. Az olvasók fele azt írja, hogy ha őszintén szeret egy lány. csókot válthat a szerelmesével. — De a másik fele azt írja, hogy ez helytelen álláspont. — Ne törődjünk vele! írjanak, amit akarnak! — Ne nyúlkáljon! Várja meg türelemmel, amíg a szerkesztőség lezárja a vitát. — És ha a szerkesztőség úgy véli. hogy a csók helytelen dolog, akkor mi lesz? Akkor én epekedjem tovább? Meddig? — Akkor sem kell kétségbeesnie. Akkor még mindig megkérdezhetjük a Nők Lapját. A Lelki Patyolat rovatvezetője majd megmondja. — Igen? Hát tudja meg, Mártuska, hogy én már két héttel ezelőtt írtam a Lelki Patyolatnak, és éppen ma jelent meg a válasz. Tessék: „Ha úgy érzik mindketten, hogy vonzalmuk őszinte és kölcsönös, tehát nem felületes érzéseken alapul, egy-egy csók még nem a világ. De persze, ajánlatos, ha ilyenkor a szülők is jelen vannak”. Tessék. Vonzalmunk őszinte és kölcsönös. Hiszen naponta tizenötször beszé. nk telefonon. Nem tudunk egyrryáf, nélkül élni. Mártuska. én most megcsókolom magát! — Tegye le a kezét. A szüléink nincsenek jelen. — Nem azt mondja a lap, hogy jelen kell lenniük. Csak ajánlja. Balesetbiztosítást már kötött, Mártuska? — Nem! Miért kötöttem volna? — Na látja. Pedig azt is ajánlják. Egy csókot... csak egy csókot! — Ne, nem szabad... Szombaton vita lesz a kerületi Nőtanácsnál a mai fiatalság erkölcseiről, azt még megvárjuk, rendben van? — Mit tehetek... oh, istenkém... akkor hát addig hadd csókolom meg a kezét, a kezecskéjét, azt a hófehér keskeny kis kacsóját.... — Miket beszél? Kézcsók, a XX. században, a szocializmusban? Hát maga nem hallgatja a rádió illemtanát? TABI LÁSZLÓ Szakköri kiállítás Decsen A szekszárdi járás művelődési otthonainak szakkörei kiállítást rendeztek Decsen. A képzőművész szakkörök küldték el újabb munkáikat, de számos népi hímzést, térítőkét és népi faragásokat is láthatnak az érdeklődők. Képünk Szabó István festőművész — az ő nevéhez fűződik a rendezés — festményeket és faragásokat mutat a. látogatóknajb
