Tolna Megyei Népújság, 1962. április (12. évfolyam, 77-99. szám)

1962-04-22 / 94. szám

jegyzet A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG . Irodalmi melléklete £m4í€Á4 N ehéz a régi dolgokra va­lami mai fogalmat rá­akasztani, de ez most annyira benne bizsereg a tol­iamban, hogy nem tudok ellen­állni. Hajdani süldőkoromban, amikor templombújó Terka né- ném nagy megbotránkozással intette anyámat, hogy jó lesz vigyázni, nagyon nézegetem fiatal Ádámné lábikráját, én egyik esztendőben, úgy húsvét táján locsoló brigádot alakítot­tam. Két osztálytársamat vet­tem magam mellé, decis fehér üveget szereztünk, megtöltöttük szagos szappanos vízzel, a fe­jére vászondarabot kötöttünk, s az ünnep hétfőjén reggel hét órakor, tiszta ruhában, tiszta ingben, s vizesen simára fésült hajjal nekivágtunk a városnak. Bennünket, nem az ősi nép­szokások tisztelete, vagy a na­gyobb legényeknél szokásos leánynézés vitt rá erre a bri­gádalakításra, hanem csúnya anyagi érdekek. Sorra jártuk a házakat, bekopogtunk min­den lakásba, s ahová beenged­tek, ott rázúdítottuk illatsze­rünket a fehérnépre, aztán zsebrevágtuk a pirostojást, vagy a pár fillért, amit legtöbb he­lyen inkább azért nyomtak a markunkba, hogy kíméljük a vírágszálakat. akiknek az ék­telen locsolás közben tartós herVadhatatlanságot kívántunk. Két brigádtagom elég mafla jószág volt, egyikük, egy kö­szörűs fia, minden ajtó előtt remegett, a másik hátul kullo­gott, s legtöbb helyen elf elej­tette a verset. Fél kilenc tájban, valahol a Bognár utca közepén szépen gondozott, kis udvarba keve­redtünk. Kutya morgott ránk egy farakás mellől, a tagok azt ajánlották suttogva, hogy for­duljunk vissza. Énbennemmég akkor igen nagy volt az el­szántság, oda is mentem az el­ső ajtóhoz és megkoccantottam az üvegjét, összenéztem a tár­saimmal és vártuk, ki nyit majd ajtót. Egyszer csak fordul a kulcs a zárban, s ott áll előttünk egy nagydarab kövér asszony, nem idős, nem is egészen fiatal, ezt már pontosan meg tudtam ál­lapítani. Kicsit meghökkent, amint szembekerült velünk, oda is kapott, a melléhez, amit elég gyéren takart valami virágos köntös. Megkérdeztem, szabad-e lo­csolni. Visszalépett a tejszagú kony­hába, elnevette magát és azt mondta: VTTTTTTTTTfTTTVTVTVVVTVTTVV'rTTTVT MISZLAI GYÖRGY: TA FASZ Fények csókolják már a földeket. Meleg lehelletét árasztva ontja a kékbemártott ég aranykorongja. Az élet ébred, arca földereng. Bimbók fújódnak, részeg révület zsong álmodon a pattogó rügyekben Születő nász vidám kendője lebben; az egész világ csupa szédület. Táncra perdülnek ég, föld, csillagok. Lányok szemében mennyország ragyog, s ígéretes tavaszt zeng mindenének. Az álmaink új ruhát öltenek, alvó vérünk vidáman fölpezseg, s azt barsonázza; élet, élet, életi. — Nézd csak, micsoda locso­ló legényeket kapok én! No, gyertek, gyertek, de a szemem­re vigyázzatok! És kislányos viháncolással kapkodta a fejét, amíg az ázott ' vásznon keresztül záporoztuk a szappanos vízzel. — Elég, elég! — kiáltott ránk visítozva. — No, ettől aztán én igazán nem fogok elhervadni! Ránéztem a komáimra, kidül lesztettem a mellemet, s azt mondtam halkan: — Azt meghiszem. — No látom, te vagy itt a bandafőnök — fogta meg a vállamat. — Te most itt ma­radsz nálam ebédre, mert én egyedül vagyok, senkim sincs és régen fáj a fogam egy ilyen csinos legényre. Megint összenéztem brigá­dom tagjaival, s egyszerre re­megni kezdett a térdem. — Nekem el kell mennem... — makogtam. — Még sok hely­re.,. — A pajtásaid nyugodtan el­mehetnek — mondta, s nem en­gedte el a karomat. — Majd megmondják, hogy le itt ma­radtál kurizálni egy szép né­ninél. Most már csak néztem a ko­máimat, de annyira elfogott a 'jelelem, hogy egészen elmosó­dott előttem az arcuk. — Kapsz finom kávét — mondta a néni. — Aztán ebéd­re húslevest főzök, húst sütök, jól érezzük majd magunkat. Megpróbáltam hátrább lép­ni, motyogtam is valamit, s eb­ben a pillanatban néztem bele először a néni arcába. Meg­remegett a térdem: most lát­tam csak, hogy ez az a kofa a kispiacról, akinek az ősszel megdézsmáltuk az almáját. Az orrom is megeredt kínomban, megpróbáltam kiszabadítani a karomat, olyasfélét hebegtem, hogy föltétlenül el kell men­nem, mert a mamám mondta... Lehajolt hozzám, egyik keze még mindig a mellét védte. — Hát most almát adjak azért, hogy meglocsoltatok? Két hete nyílt meg Zsámár Ti­bor kiállítása a szekszárdi mú­zeumban. A Duna-part, a pécsi zeg-zugos utcák, a Balaton tájai­ból ragadja ki azt, ami sajátos egyéni művészi látásmódjára jel­lemző, azt a művészi gazdagságot, ami például a Balaton-parti di­vatos fürdőhelyek forgatagából a magány felé vonzza: az edericsi, györöki, szigligeti tájakban talál­ja meg azt, ami maradandó, meg­örökítésre méltó. A tárlat képei­Felszortyantottam gyorsan az orromat, azt mondtam kínom­ban, hogy Misi... De Misi ak­kor már kiugrott az udvarra. Utána Jani is. Ott maradtam egyedül a veszedelemben. — Szép pajtásaid vannak! — mondta gúnyosan. — Amikor az almát loptátok, ők is ott voltak. De nem baj. Elég, ha te itt maradsz kurizálni ne­kem. Becsukta az ajtót, elengedte a karomat. Annyira remegtem. hogy majd idesett kezemből az üveg. — No lássuk csak! — állt szembe velem. — Mit adjak én most neked ezért a locso­lásért? Barackot a fejedre? Vagy meghúzzam ‘alaposan a füledet? Almát lopni? Bele­nyúlni a kosárba, mi? Aztán még eljönni locsolni ilyen szap­panos vízzel? Elvitte a macs­ka a nvelvedet, hogy netn tudsz felelni? Piros tojást adjak? Azt hiszed, nincs nekem piros tojásom? Fogsz még lopni? — Nem — mondtam és el­csuklott a hangom. Akkor kinyitotta a konyha- szekrényt, onnan kivett egy szép pii’os tojást. — Nesze. Fogd. Azoknak nem adok. Elfutottak. Nem legé­nyek. Azt hittem, tréfál, de az or­rom elé tartotta a tojást, hát felnyúltam érte. ű pedig ráesápött egy játé­kosat a nadrágomra. — Eredj! Szerencséd, hogy én ilyen jó néni vagyok. Más úgysé jön már meglocsolni en- gemet. Indulás! Még egy útravalót kaptam a nagy, kövér tenyerével, de semmit se fájt. Amikor kikerültem az ud­varra, felszippantottam az or­romat felszabadultan, brigádom tagjait sehol se láttam! De a szabadulás öröme nagy kiál­tást szakított fel a torkomon: — Misiii! Janiii! És nekiiramodtam, csattogott az új cipőm talpa a nyirkos földön. Ormos Gerő ben látjuk viszont azokat az em­lékeket, amelyek mindenki szá­mára., akik az országnak ebben a részében élnek, személyes termé­szetűek, élményt őriznek meg Zsámár biztos ecsetkezelése nyo­mán. A tárlat joggal számíthat arra, hogy a pécsihez hasonló sikert fog elérni, a látogatók eddigi nagy száma is feljogosít ennek feltételezésére. (-S. -d.) a hőmérséklet huszonegy /ti fok árnyékban. A Nap is kiviggyan néha-néha a felhők mögül, készülnek a fák, a bokrok, a virágok rügy­be pattanni. Bontogatja szár­nyát az igazi tavasz, nem a naptár, szerinti, hanem a való­ságos. Meg időnként idekuk­kant már a nyár is, mutatván, lesz még jobb idő, csak türelem, türelem. Dé lutánon ként gyerekzsivaj­tól hangos a sétakert, attól ne- szesek a terek, főleg az új tér, amelynek aszfaltján jól gurul a kerékpár, meg a labda, s olyan jó hancúrozni, de olyan isteni. Vagy inkább klassz, hogy stílszerű maradjak. így hallottam néhány órával ez­előtt is egy lurkótól, aki kipi­rult arccal és messzecsillogó szemekkel légtornászott a vi­rágágy szélén, s még csak oda se pislantott, amikor anyja el- fenekeléssel fenyegette a lábtö­réssel kecsegtető attrakció miatt. Gyerekekkel teli a tér, zsivajtól hangos a környék, va­lóságos játékorgia. Meg annyi vidámság, hogy egy kissé már sok is falóm. De csak a felnőt­teknek sok, nekik fárasztó, a gyerekek eljátszanának napas­ütg, ha ágyba nem parancsolná őket az anyai szigor. Egy mama azt kiabálja: — Pistikém, gyorsan gyere. Megyünk haza. Belebújsz a jó kis fürdőkádba, mert olyan mocskos vagy, mint egy kisma­lac. A másik mama: — Ilike! Ha nem jössz azon­nal. odaadom a Mircinek a madárfejet! A harmadik: — No. megállj, rosszcsont. Megmondom a nyúlnak, hogy ne hozzon neked negyedes ke­rékpárt. Aki ilyen haszontalan, az nem érdemli meg. Soroljam tovább? Minek. Annyiszor hallani naponta, hogy az ismétlés már unalmassá vál­nék. De térjünk csak vissza a gyerekekhez. Mit is játszanak? Mindenek előtt a foci a sztár. És börlabdával. Olyannal, mint az igazi. Kisebb ugyan, mint a Dózsa-meccsen, de bőrlaszti ez, valóságosan. Hatan kerékpároz­nak. (Opvardon, bicikliznek. Ök mondják így, hiába, az „Édes anyanyelvűnk"-et még nem hallgatták a rádióban.) Negyedes kerékpár az akkorák­nak, feles a nagyobbacskáknálc, s néha még egy-egy kamasz is idemerészkedik háromnegyede­sével, mert itt jól gurul a ke­rék. Odébb roller gurul, s né­hány másodperc múlva sival- kodás jelzi, felborult a jóság, borogathatják lenyúzott térdét, könyökét. Amodébb lendkere- kes autó visít iszonyatos han­gon, olyan tűzoltó autó, ami a játékbolt kirakatában is ré­misztgeti a szülőket. Három gyerek hajkurássza és vitatkoz­nak, ki lökje a következőt. Aztán kérdezem. Mit hoz a nyúl? Egyik nagyobbacska kis­lány elmosolyodik, hitetlén szá­ja szögletében már ott a válasz, „ne lessék már ilyesmit kér­dezni, ki. hiszi el az egész nyúl- mesét?”, de kacsintok, és a kisebbekre intek szememmel. Megérti és várja ő is az apró­ságok válaszát. Egyik: — Repülőt. Elemeset. Olyant, amelyik körben forog. Ott van a bolt kirakatában, a sarokban. — Egy pillanatra maga elé néz, aztán hozzáteszi: — százhúsz forint. Meg tizennégy o.c elem. Másik: — Tefu-autót. Fából. Abba bele lehet rakni a homokot. Nagy ám az... Harmadik: — Nekem laszti kell. Meg­mondtam apunak, hogy az leéli. Gumi, de olyan mintha, igazi foci lenne. Az kell... Negyedik: — En kapok egy konyhabú­tort — mikor csodálkozom, megmagyarázza: — Olyan ki­csit. Játék bútort. A bácsi még nem látott olyant? — Meg­nyugtatom, — dehogynem. Az ötödiknek bicikli kell, a hatodiknak légpuska, s végre a hetedik kiböki: — Tessék már szólni apu­kámnak..., vagy a nyúlnak, hoz­zon egy nagy, nagy, óriási pi- rostojást. S gyorsan hozzáteszi: — De igazi csokiból legyen ám. Nem fondant, hanem csoki, benne meg krém. Hej, ha én lennék a nyuszi, bizisten mindezt a sokat, szé­pet, jót meghoznám. De biztos vagyok benne, hogy kis bará­taim így is megkapják, mert minden házba ellátogat a nyu­szi, vagy ha személyesen nem is. elküldi apukával, anyuká­val a húsvéti ajándékot. De azért egy kicsit szomorú vagyok. Miért nem játszik sen­ki. csigával. Olyannal, amilyent mi hajtottunk annak idején os­torral a templom körül. Azért ott, mert csak ott volt igazi széles flaszter. Alig látni már, hogy tojásba ütnének, mintha a locsolás is kifelé menne a di­vatból. A pilinckát ismeri-e valaki? Nem az idősebbeket, a gyerekeket kérdem. Meg a csüllcözést a réten, hát a métát., amit néhány tíz évvel ezelőtt még mi is játszottunk? Nem if- merik. Sajnálom is, mert az embert kicsit mindig a gyerek­kora felé húzza a szíve. Viszont itt van a bicikli, a lendkerekes autó, a konyhabú­tor, a nagy, nagy csoki, az iga­zi, meg a laszti, bőrből. A re­pülő, amely elemmel működik. (Abban azért bizakodom, hogy légpuska nem lesz. Most az egyszer legyen szívtelen a nyu­szi.) Szóval, itt vannak az új játékok. A drága játékok. Es ezt se szabad figyelmen kívül hagyni. LETENYEI GYÖRGY Ederksi jegenyék KOPTÁS SÁNDOR: Anyák éneke Asszonyi nagy-nagy aggodalmunk felszívódik a füvekbe s a fákba, felragyog a fény-eres leveleken, parázslik a piros virágokban, s folyékony fémmé olvad a Napban. Asszonyi, forró akaratunk végigfut a zizegő huzalokon, felmászik a meredek hegyoldalon, szemberohan a síneken száguldó halállal, az égő városokb j| kigyomlálja a lángokat, s a béke pókhálójába kergeti a bomba-terhes, zümmögő repülőgépeket. Az égre tűzijátékot rajzó lünk, a boldogságból kicsi homokvárakat építünk, s gyermekeink kezét úgy vezetjük, hogy a jövendő nagy táblájára az élet betűit írják. Zsámár Tibor kiállítása

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents