Tolna Megyei Népújság, 1962. március (12. évfolyam, 50-76. szám)
1962-03-17 / 64. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1962. március 1?, A !eríiiésze!fe!eiis az intrikáról Asszonyoknak- lányoknak a termászetfelelősrSI AZ IGAZGATÓ A HÁZMESTER AZ UTCASEPRŐ A TSZ-ELNÖK AZ ÜJSAGÍRÖRÖL ÉS almos vendel az időjárásról NYILATKOZI A lapok ugye, megírják, hogy mi van. Hó, tél, s március. A rádió is bemondja, hogy mi van. Hó, tél, stb. Az állampolgárok szintén kifejtik véleményüket arról, ami van, csak kicsit élesebben vetik fel a kérdést. De mit mond a természetfelelős, hogy a magasságos atya... pardon, majdnem elszóltam magam én is. Nyugodtságot színleltem és elmentem hozzá, arra kértem, nyilatkozzon. — Uram, mondja meg végre, hogy mi van? — kérdeztem. — Azt csak az a nagyon jó úristen tud ja — felelte szomorúan. — Bocsánat, hát nem?... — Na, igen, igen, csakhogy újabban sajnos túl liberális vagyok. Néhány int- rikus így szeretne lejáratni. ezzel a pocsék idővel. De, azért ugye, nem szidnak a földiek? —nézett rám bizakodóan. — Még átkozzák is, uram. Gyakran hallom, amint szidják a családfáját, sőt még az oldalági rokonait sem kímélik. A természetfelelős nyugtalanul fészkelődön, láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Én arra kértem, nincs mese, csináljon valamit. Gondolkozott, majd fáradtan elindult, hogy szétcsap szentjei között, s ahogy mondta, le akarja váltani az egész bandát. A következő nyilatkozókkal hamar végeztem. A gépállomás igzgatóját kész tények elé állítottam. Megkérdeztem tőle, mi a véleménye az időjárásról. Erre ő azt mondta, hogy menjek a pokolba. Majd hevesen szidni kezdte a természetfelelőst. Jegyzetfüzetembe beleírtam tehát, hogy az igazgató elvtárs az égben- lakókkal hadilábon. A házmester gyanakodva végigmért. — Mit akar maga, apuskám? Máriáshuncutnak néz engem? Szabadkoztam. — Dehogy, erről az időjárásról és erről a tanácsrendeletről szeretnék érdeklődni, tudja, amelyik... A házmester gúnyosan felkacdgott és az ólomszínű felhőkre mutatott. • — Menjen oda, az a vén lócsiszár az oka mindennek. Az utcasöprőt úgy találtam, hogy félig már befútta a hó. Ott állt a Garay tér egyik szögletében és csak annyit értettem, hogy valami égről beszél, kapcsolatba hozva a leszakadással és valami Máriával, nem tudom, ki lehet az a Mária, valami ismerőse talán. A tsz-elnök rám kiáltott. Szabadkoztam, kérem, csak az időjárás érdekelne. — Igen? Hát azt meg tudná-e mondani, hogy ki írta a „Hol találhatók a felelősök?” című cikket? — nézett felém vasvilla szemekkel. Mivel önkritikus lélek vagyok, viszont az a kimondottan nagy hős én se vagyok, gyorsan elkot- ródtam a tsz-elnök közeléből. Almos Vendel, aki tavaly a Hajnalvirág Tsz-ben kiemelkedő eredményeket ért el a naplopás terén, az ágyban pipázott és rámhunyorított. — Végre, végre, egy igazán nekünk való, príma kis idő. Sz. P. Belepte a helyét a hó Hosszú éveken keresztül ott terpeszkedett a sétakert szélén a csúnya, sárgára mázolt épület, a „madáritató”. Még akkor építették, amikor a város legnagyobb parkját csak úgy tes- sék-lássék gondozták. Ahogyan a sétakert szépült, úgy vált egyre csúnyábbá, kirívóbbá, amelyet még az sem enyhített, hogy a járókelők megáll- hattak néha előtte egy-egy pohár sörre. A minap az arra járóknak fel- tűnhetett az, hogy bontani kezdik. Ahogyan bontották, úgy rakták anyagát mindjárt kocsira és nyomban szállították el. Két nap alatt teljesen eltűnt helyéről és az utolsó mérgét kiadó tél úgy betakarta fehér leplével a helyét, mintha ott sem lett volna. Nem is hiányzik majd senkinek, ha a tavasszal zöld gyepszőnyeg virul majd a helyén. Még az az egy — a sétakertet éktelenítő — épület is sok, érdemes lenne annak is megfele- lőbb helyet keresni. _____________ l esz?” Becsukta az ajtót, visszaült az ágy szélére. Éjfélkor megmozdult a lány szederjes ajka. Kinyitotta a szemét. Csak egy leheletnyi, rezdü- lésnyi ideig tartott mindez, de kétségtelenül az élet jele volt. Felkiáltott örömében. — Él! Megmentettem! Odakint meghallották az emberek. Egymásnak adták a hírt, — Él. Hallottátok? Él! Feltépte az ajtót, kirohant a hűs, csillagfényes éjszakába. Az emberek addigra megfogyatkoztak, de azok, akik ottrharadtak már tudták, meghallották, amikor felkiáltott. Valaki, nem is tudta kicsoda, megfogta kezét és megszorította. Felbecsülhetetlen boldogság áradt szét rajta: lám, innia sem kellett ahhoz, hogy ez a nap részegséggel végződjék! Amikor visszament, behunyta szemét, támolygott a szobában; szeme nem bírta el a nagy fényt, ezt a nagy boldogságot. Reggelig őrködött felette. Már nem érzett fáradtságot, ébren tartotta az izgalom. A lázas beteg lassan magához tért, tekintetét kábán, bambán hordozta körbe a hófehér bútorokon. Aztán hirtelen felült és eltorzult arccal kiáltozni kezdett. Az orvos majd kővé meredt. — Miért nem hagyott meghalni? — Mit beszél! Miért akar meghalni? Beszéljen; Az életbe visszahozott öngyilkosjelölt összefüggéstelen szavaiból kibontakozott a nagy tragédia. — Valakit szerettem ... nagyon szerettem... Vele jöttem, otthagyva mindenkit. Anyámat, szegény beteg anyámat és öcséi- met. özvegy anyámat... Otthagytam mindent, mert azt mond ta, hogy Nyugaton jobban tud érvényesülni és ... itt majd dől hozzánk a pénz... és nekem csak annyi dolgom lesz, hogy ... Oh, doktor úr. miért nem hagyott meghalni!? Horváth ingerült lett. A lány siránkozását afféle szentimentális nyavalygásnak tartotta. „Buta lotyó! Beleszédült az első jött-ment karjaiba, lefeküdt neki, mert megígérte, hogy elveszi. Hány ilyen lánnyal találkozott már! S itt van most ez is ... tárt karokkal szalad bele a halálba. Jól meg kellene botolni!” De mindezt csak Végiggondolta. A lánynak azt mondta: — Biztosan elveszi magát... A lány újra felemelkedett, zavaros tekintetét az orvosra emelte. — Itthagyott! Amerikába ment! Sose jön vissza. S nekem.. . nekem ... gyerekem lesz tőle. Hagyjon meghalni, hagyjon meghalni! Sose szeretett. Csak addig kellettem neki, addig... (Folytatjuk) Tsz-asszonyok tanácskozása A nadrágdivatról általában A Dombóvári Járási Nőtanács és a Járási Vöröskereszt Elnöksége március 20-án, kedden délelőtt fél 9 órai kezdettel Dombó- várott a községi tanács nagytermében termelőszövetkezeti nők részére értekezletet tart. Az értekezleten a tavaszi mezőgazdasági munkákkal kapcsolatos feladatokat ismerteti Balázs Ferenc elvtárs, a járási párt- bizottság mezőgazdasági osztályé nak vezetője. A második napirendi pontban dr. Sáfár László- né, járási főorvos a tisztasági mozgalom feltételeit ismerteti. Szobanövények gondozása A szobanövények díszítik a lakást, de ügyeljünk arra, hogy a növény, amelyet a virágkertésztől veszünk, melegházból, páratartalmú helyiségből került ki. A mi szobánk is meleg, de nincs meg a megfelelő páratartalom, s ez ártalmas a növényre. Az ajándékba kapott cserepes virágról szedjük le a díszítő papírt, hámozzuk ki a drótok, fenyőgalyak és egyéb díszlevelek közül, nézzük meg, elég nedves-e a földje. Az első napokban a szobanövény több nedvességet igényel, de több vizet is párologtat el, ha a szoba levegője nagyon száraz. A virágokat általában naponként egyszer öntözzük. Földjük ne legyen túl nedves. Ha sok vizet adunk, ugyanis meglátszik a növényen, mert levelei egy idő múlva sárgulni kezdenek. Persze az öntözésnél tekintetbe kell vennünk, hogy növényeink hűvösebb, vagy melegebb levegőjű szobában vannak. Hidegebb szobában kevesebb vizet igényelnek. Akinek több szobanövénye van, már olyan virágállványra van szükségé, amely elég széles ahhoz, hogy több cserép is elférjen rajta. Praktikus a többkarú állvány, amelyet az ablak elé állítsunk, mert a növény igényli a fényt, enélkül elsorvad. Ne tegyük a virágot a szoba legsötétebb zugába, mert tönkremegy. A kaktusz-gyűjtőknek könnyebb a dolguk. A törpe-kaktuszokat könnyű elhelyezni, mert kis helyen elférnek, s emellett mutatósak is. Ma már a nők 80 százaléka szívesen szavaz a hosszú nadrág viselésére. Valóban igen célszerű, szabadabb mozgást biztosít, télen meleg, üdülésre, kirándulásra is igen hasznos ruhadarab. Annak ellenére, hogy ilyen sok jó tulajdonsággal rendelkezik, nem szabad, hogy befolyásoljon bennünket a hordásban, hogy minden alkalomra azt vegyük fel. A nadrág viselésére is vannak áthághatatlan aranyszabályok. Az új divat szerint a nadrág szára a bokát takarja és — hajtóka nélküli. A nagyon telt alakú nők részére nem ajánlott. Az öltözék jellegénél fogva sportos, ezért csak sportos holmikhoz viselhető. Például pulóver, düftin, vagy bőrkabát, lapossarkú balerina- vagy sportcipő. Igen ízléstelen hosz- szú nadrághoz a magassarkú cipő, nem beszélve arról, ha az ráadásul még fehér színű is. Még a fekete harisnyanadrághoz se viseljünk magassarkú körömcipőt. Nadrágot utcai viseletként csak abban az esetben vegyünk fel, ha hideg van, s a hivatalban pedig váltsuk át egy szoknyára. Eszpresszóban, zenés szórakozóhelyeken szintén nem illő nadrágban megjelenni. Ezzel szemben otthonra kimonószerű rövid kabátkával — pulóverrel igen divatos, és csinos is. Tehát ne feledjük, hogy a nadrág sportra, így főleg téli, vagy nyári üdülésre, kirándulásokra való viselet. 1. rajz: Kockás szövetnadrág hosszanti ferdébe szabott zsebpántokkal, hajtóka nélkül. 2. rajz: Kordbársonyból vagy csíkos szövetből készült nadrág, egyszínű övvel, melynek széle rojtozott. 3. rajz: Tweed nadrág, elején spiccbe szabott övrésszel. A nadrág szárán az oldalán kis sliccel. Az alapanyaggal harmonizáló egyszínű szövet vagy bőr pasz- polozással díszített. Szerencséjében sem feledkezett meg öreg védencéről öt bonyhádi fiatal Bonyhádon minden második ember a ruházati ktsz öt fiatalja, Bartinai Irén, Gaál Jutka, Bordás Mihály, Spitzkopf Sándor és Tóth László szerencséjéről beszél. Az öt fiatal négyes találatot ért el a lottón. Az öt fiatal szerencséjéről sokat beszélnek Bonyhádon. Az emberek között szinte szájról- szájra terjed a hír, hogy a négyes találattal 83 ezer forintot nyertek. De arról már kevesebben tudnak, hogy az öt fiatal 2000 forinttal ajándékozta meg Heindell Éva nénit, a 70 éves öregasszonyt, aki alkalmi munkából tartja fenn magát. Az ajándékozásnak története van. A ktsz KISZ-fiataljai már régebb óta ismerik az idős nénit. Tudták róla, hogy olyan egyedül áll, mint a szedett fa. Maguk között többször beszéltek arról, ha a lottón befutna egy négyes találatuk, megajándékoznák Éva nénit. A szabászbrigád egyik tagja, Tóth László tett ígéretet egy alkalommal az öreg néninek. Viccesen azt mondta: „Arra nem teszünk ígéretet, hogy mikor ajándékozzuk meg, mert a szerencse kereke forgandó, de ha nyerünk, a nyereményből kétezer forintot Éva néninek adunk.” A fiatal lottózókat szerencse érte, négyes találatuk volt, amelyből mindegyiküknek 13 200 forint jutott. Az öt fiatal szerencséjében sem feledkezett meg régebbi ígé-m rétéről, s amint a pénzt kézhez- kapták, egy kis rögtönzött ünnepség keretében átadták a 2000 forint ajándékot Éva néninek. Az idős asszony könnyes meghatottsággal vette át a nemvárt pénzösszeget. Ötszáz forintért ruhaneműt vásárolt magának, a többi pénzt pedig takarékba tette. Sok szó esik a mai fiatalokról. Az emberek egy kicsit hajlamosak arra, hogy elsősorban csak a fiatalok hibáit lássák, mert sok dologban nem is értik meg őket. Nem tagadjuk, hogy vannak még hibák. És nem tagadjuk azt sem, hogy vannak olyan fiatalok, akik saját önző érdekeiken kívül mást nem látnak és nem gondolnak az öregekre. De ezek száma szerencsére egyre kevesebb lesz. A többség már a mi fiatalságunk, akinek jótulajdonságához hozzátartozik az is, hogy szeretik és becsülik az öregeket. Ennek egyik szép megnyilvánulása volt a ruházati ktsz fiataljainak nemes és emberi megnyilvánulása, az idős, egyedülálló Heindell Éva néni megajándékozása. POZSONYI IGNÁCNÉ FAZEKAS LAJOS: UTITÁRSAK A fiú — húsz év körüli, erős, — naponta száz kilométert utazik. Az út — ki-kinéz olykor — ismerős szemének minden sorompó, őrház, híd... Messziről jön, a sarokhely övé, fizikát tanul; mellette asszony ül, figyelve hajol csipkéi fölé; s az ablaknál lány tűnődik, egyedül. S míg szemközt néhány falubeli Icomoly beszéddel mérik a dolgokat, amott négy férfi a kártyát veri, hibázzák egymást, vidámak, hangosak. — Különös ez az ismeretlenség, bár különböző helyekről utazunk, mégis úgy érzem, ez már közösség, s barátság, ha mellettünk helyet adunk...
