Tolna Megyei Népújság, 1962. március (12. évfolyam, 50-76. szám)
1962-03-18 / 65. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG X ODALMI MELLÉKLETE JKamwik Indulás előtt néhány perc- * cél ölembe kell engednem a könyvet, amit éppen az előbb nyitottam' ki. Gördül az ajtó, nagyon alacsony, töpörödött asszony jelenik meg benne, háta mögött a kalauz. Fekete, elég kopott ruha lóg az asszonyon, fekete kendő a fején, s amint belép, jobbra-bal- ra néz, aztán mintha semmit se látott volna, hátrafordul a kalauzhoz és azt mondja igen magas, csipogó hangon: — Van itt hely, édes fiam, kérem szépen? — Van, van, csak tessék beljebb menni — felel a kalauz, s most látom csak, hogy régimódi kis vesszőkosarat hoz a néni után. — Itt is lesz mindjárt — folytatja — csak megkérünk valakit a fiatalabbak közül, hogy tessék átadni helyét a mamánknak. Az asszony csak toporog, megint jobbra-balra néz, aztán előbbre lép és nevetgélni kezd. — Ezt jól tetszett mondani, hogy a mamánknak! Ez nagyon tetszik nekem, édes fiam. No, de hol van itt hely, iszen látom, hogy mindenütt ülnek emberek. — Majd föláll valaki, csak tessék még beljebb fáradni. A néni lép még egyet, a másik padsorban is helyet keresgél és megkérdi. — A kosaramat tetszik hoz-' ni? — Hozom kérem. — Mert az fontos. Nem szeretném, ha ellopnák. — Nem lopják el, ne tessék félni. — Jó, jó. csak mondom, nem sértő szándékkal. Ebben a pillanatban feláll egy fiatal lány. — Tessék talán ide, néni kérem. A néni fölnéz rá, aztán a kalauzt keresi vaksi szemével. — Köszönöm édeském — mondja és a kosara felé nyúl. — Kegyednek is. Igazán finom férfi, hogy segít nekem. Ahogyan mondani tetszett, a mamánknak. — A kosár itt lesz a néni feje fölött — mondja a kalauz és emeli a könnyű terhet, elhelyezi a polcon. — A hely is jó lesz, a kisasszony szívesen átadja. — Ó, ó, kedveskéim! — mo- tyorog a néni és maga elé fogja a szürkére vénült kézitáskáját, ki akarja nyitni, de any- nyira remeg a keze. hogy nem találja a zárját. — Valamit... ennek a kedves úrnak, hogy segített — kezdi, aztán gyerekes méreg önti el. — Ej,hogy ez megint nem megy! Most csináltattam jó pénzért!... A kalauz mosolyog, a lány segíteni próbál az öregnek. De nem adja ki kezéből a táskát. — Tessék csak hagyni — néz körül a kalauz, többen mosolyognak már, a néni leül, de még mindig a táskával bíbelődik. — Egy kis borravalóra gondol az ember — mondja mérgelődve és ugrál a keze a kopott zár körül. — Tessék csak nyugodtan hagyni — mondja még a kalauz és kimegy a kocsiból. A néni utána néz gyere- ” kés kíváncsisággal, keze megáll kis időre a táskán, látom, hogy görcsös, csontos és sötétbarna. —■ Mert elvárják ám az embertől ... — néz föl a lányra. Az elmosolyodik és elég hangosan felel, mintha attól tartana, hogy halkabban nem érti. — Ne tessék gondolni. El se fogadná. Nem olyan világban élünk. A néni nagyot csodálkozik. — Hogy el se fogadná? Azt tetszik mondani? — Természetes. Nem fogadná el — felel mosolyogva. Erre csak annyit mond: — No iszen... — és leül, egyre mérgesebben vesződik a zárral. — Tessék ideadni, megpróbálom — szól a lány készségesen. — Menni kell ennek — ma- kacskodik, s amikor nagynehe- zen kinyitja a táskát, azt mondja ijedten — Jézusmá- riám, hát a jegyemet, hová tettem? A lány belenéz a táskába, oda is mutat a szép ujjával. — Ott van. Látom. Tessék csak megnézni. — No, hálaistennek! — köny- nyebbül meg, amikor kezébe kerül a jegy — Hát akkor minden megvan... Indul * Irrtrí a vonat. Az ablakokon finom levegő csap be, megkönnyebbülünk. Egy idősebb férfi megkérdi a nénit, nem árt-e neki a huzat. — Nekem? — csodálkozik — Dehogy árt! Szeretem én a jó levegőt. Már régen meghaltam volna jó levegő nélkül. Huzat! Iszen nincs is huzat. Csak levegőmozgás. Hallottam én. Nekem elhiheti kedvesem, mert most már azt is kitalálta ez a kedves kalauz, hogy én a ke- gyedék mamája vagyok. Nem igaz? Kis éles nevetés fut ki a UTCA JEGYZET száján, fölnéz a lányra, aki ott áll mellette, megfogja a csuklóját, lejjebb húzza magához. — Jól kitalálta ez a kedves kalauz — mondja huncutká- san — mert nekem édeslányom kereken nyolc gyerekem volt. Nyolc bizony! öt fiú. három lány. A legnagyobbik most éppen hatvanhárom esztendős. Az bizony. Már nyugdíjas. Mester volt a szövőgyárban. Szép pénzt keresett No de az utána való, az meg tanító! Szolgál még. Idefigyel? — Hogyne! — mondja a lány. — Hát ez a kedves kalauz csakugyan eltalálta, kedvesem Mert a harmadik fiam az meg orvos. Sebész, vagy tudom is én. Utána leány jött már az is nagymama, a vöm, az meg szabó, vagyishát szabász, mi- nálunk a kisipariban. No ugyebár? És az unokák, kedvesem! Abban is van mindenféle: tanár, nyomdász, szerelő, egy orvosnő is, hát mindenféle, no. Igaza van ennek a kedves kalauznak, iszen én jóformán mindenkinek a mamája vagyok, pedig az én uram nem volt ám valami tudom is én micsoda, csak kőműves. Pallér. Régen meghalt már, nyugodjék békében. Aki a közelben ül. mind figyeli az öreget, rA lány föléje hajol, bólogat, kapaszkodik az ülés szélébe, nem tud szólni. — Méghogy a mamánk! — nevetgél a néni és csóválja a fejét. — Ezt aztán jól kitalálta, meg kell hagyni! És milyen szépen fölhozta a pakkomat! Hát gondolja, hogy nem fogadna el semmiféle borravalót? — Gondolom — felel határozottan. Nyílik az ajtó, hangos köszönéssel belép a kalauz. A néni kikukucskál a helyéről, lehúzza magához a lányt. — Most megpróbálom — mondja cinkos kacsintással és nyitja a táskáját, előveszi a jegyét. Aztán tovább kotorász- gat és kétforintos kerül a kezébe. A lány kiegyenesedik, zavartan mosolyog, várja, hogy hozzájuk érjen a kalauz. Elsőnek az ő jegyét keze- *“ li. Aztán a néniét veszi el, s miközben csattan a lyukasztó, megkérdi: — Jól tetszik ülni? — Nagyon jól, kedvesem — mondja és megfogja a kalauz /- kebátujját — No tessék, tes-f sék... — és markába akarja csúsztatni a pénzt. A kalauz elrántja a kezét, pirul az arca. — Hová tetszik gondolni? — mondja méltatlankodva. — A szívességért, no ... — motyorog a néni. — Mi a mamánkkal szemben csak kötelességet teljesítünk, nem szívességet — halljuk a kalauz hangiát és már folytatja munkáját a meleg koj csiban. ? A néni keze nagyon ugrál , | már, tartja még kis ideig a > 5 nénzt, aztán visszateszi a tás/tsszonyom! Talán túlzás- r nak találja, s annak mások is, hogy így, a nagy nyilvánosság előtt mondom el most mindazt, amit végeredményben négyszemközt is megmondhattam volna. De mivel nem ön az egyetlen, s nem az ön kislánya az egyetlen, akiről az alább következőket elmondani nemcsak lehetségesnek, hanem kötelességemnek is tartom, ezért használom a legszélesebb nyilvánosságot. A kislányáról lesz szó. Bár nem csak a kislányról, hanem önről is, hiszen amiért a kislányt kell vádolnom, azért mindenek előtt ön a felelős. Önök is ismernek engem, én is jól önöket. Találkozunk elég gyakran, kicsi a város, úgyszólván mindenki ismer mindenkit, szá- montartjuk egymást erényeivel, gyengéivel együtt. Mert ez utóbbiból is adódott valameny- nyiőnknek, nem is kevés. De térjünk vissza az eredeti tárgyra. Talán ott kezdeném, hogy számos szép foglalkozást, hivatást ismerek, munkakört, munkahelyet, elfoglaltságot, de ezt, hogy szépségkirálynő, nem tekintem sem foglalkozásnak, sem hivatásnak, de még csak ugródeszkának sem, amelyről magasra lendülve bele lehet poty- tyanni az érvényesülésbe. Következésképp teljesen értelmetlen és céltalan dolognak tartom, ha valakit arra neveltek, hogy egyszer majd szépségkirálynő legyen. Ha szép valaki, örüljön neki, s az ön kislánya valóban szép. De mindjárt hadd tegyem hozzá: mutasson valaki olyan tizenhároméves gyereket, aki nem szép! Ilyen nincs, mert a fiatalság bája, hamvassága, üdesége széppé varázsolja. Következésképp ezt az üdeséget. hamvasságot, bájt kell megőrizni. Higgye el, a rúzs még akkor sem tudja pótolni, ha az „vezető márka — Opera”, a báj helyett pedig igencsak műpótlék a kellemkedés, a keresettség, a kiszámított mozdulatok, a — ne kerteljünk — nyafogás, bájolgás. De hát akkor miért erre neveli kislányát? Ha szép lesz, lehet ő még szépségkirálynő is. valamely alkalommal, no de erre nevelni?!... Azután, igazán nem vagyok híve a patentharisnyának, hiszen a nylonharisnya sokkal előnyösebb a szépen weit női lábon. Meg a múlt nyáron divatos abroncsszoknya is milyen jól állt bizonyos korosztályhoz tartozókon. (Tizenhattól mondjuk harmincegynéhányig.) a tűsarkú cipőről hasonló a véleményem. Nem állok az orvosok pártjára, akik szerint egészségtelen viselet. Bizonyosan igazuk van ebben, de míg nők lesznek, addig csinosak akarnak lenni, tetszeni akarnak, és ezért hajlandók áldozatokat is hozni. És mi tagadás, valóban sokkal csinosabbak — bizonyos alkalmakkor — a tűsarkú cipők, mint. a lapossarkúak, Tehát mindebben egyetértünk, Asszonyom. De a folytatásban már nem. mert én, amikor minderről beszéltem, a nőkre gondoltam, de nem a tizenhárom éves gyerekekre. Az ön kislányához egyelőre még a matrózblúz illenék, meg a térdharis- nya, és túlzásnak tartom a tű- sarkú cipőt is. De ‘ menjünk csak tovább. Említettem a bevezetőben, hogy gyakran találkozunk. S most arra is emlékeztetem, hogy gyakran találkozunk valamelyik eszpresszóban. Nem vagyok ellene a kávéfogyasztásnak, magam is hódolok a barna lé istenének, nem is érzem rosszul magamat a cigaretta- füstben, ücsörögvén a tenyérnyi ülőalkalmatosságon, s hallgatva, hogyan olvad össze valami szédítő hangzavarban a rádió dzsesszmuzsikája, a kávéfőző sistergése és a búgás, amit a daráló okoz. ön is szereti a kávét, helyes. Meg is issza, ez is rendjén. De, engedtessék meg, kedves tizenháromesztendős gyermekének jobb esti italt is el tudok képzelni, mint két duplát lefekvés előtt. S hasznosabb időtöltést is, mint naponta legalább három óra hosz- szat üldögélni valamelyik cukrászdában. Semmi jelét nem láttam annak, hogy kislánya a legelvár- hatóbb tisztelettel is viseltetne ön iránt. De most már, az ismeretség, a közelebbi ismeretség birtokában nem is csodálkozom ezen. Sőt, természetesnek tartom, s aklcor csodálkoznék, hét az ellenkezőjét kellene tapasztalnom. Pedig, ugye, mindennel elhalmozzák, mindent megkap, amit csak megkíván? S milyen jók hozzá, hiszen egyszerű fej- csóválással vették tudomásul, hogy félévben „elhúzták!’. Megint. Persze, igazságtalanok a tanárok. És ha év végén is elhúzzák? Pikkelnek rá, mert szebb mint a többi, mert csiriósabb, mint a többi és milyen édes, amikor a „romau- tiká”-t énekli. Még az is leltet, hogy egyszer énekesnő lesz belőle. Ki tudja? De szépségkirálynő feltétlenül, mert o legutóbbi bálon is őt táncoltatták a legtöbben. A kreppnylon ruha volt rajta, a kisestélyi, erősen dekoltálva, sveifőlt derékkal. De már eddig is sokat írtam, be is fejezem. Asszonyom! Azt hiszem, ezek után már nem keli bizonygatnom, hogy mélységesen nem értek egyet azzal a nevelési módszerrel, amely önöknél gyakorlattá vált. S ne haragudjék, de ki kell mondanom, ön ellensége a gyerekének. Mert ha ma jd egysz er megjön az a bizonyos királyfi, vagy álomlovag és beköti szépreményű leánya fejét, hagyján, de ha nem jön meg? Ha majd rájönnek, hogy a bálkirálynöség- ből és a szépségkirályvőségből nem lehet megélni? Most jut eszembe, a kislány még mindig bukásra áll, történelemből is, matematikából is. Csak ennyit akartam mondani. LETENYEI GYÖRGY T ÉN AGY SÁNDOR: P - -----J --a | kájába. Annyit mond csak 2 s — Édes gyerekeim — és meg- i ered a könnye, alig győzi fel- J itatni a zsebkendőjével. (Herner Lajos fametszete.) Sj Ormos G?rő tJjra tavasz van; mint az áramütés: megrázza a tájat a meleg szédület, ijedten olvad a tél, az ágakon zölden izzanak a most ébredt rügyek. A dombok háta gőzöl a naptól, s mint gyenge surranás, fellibben a lágy szél, magvak bujkálnak a rög-repedésben, lányszemekben szépragyogású vágy kél. Eészketfoglaló madár-szerelemmel csirreg a hónap, könnyebbülnek a testek, a szekrénybe készül a kucsma, s érik. melegebb érintése a kezeknek. Leskelődnek a színek, a kertekben már gondos szorgalom, hajlik a nyárra: mennyire teljes az ég szakadéka! a szívekig ér a fény zuhanása.
