Tolna Megyei Népújság, 1962. február (12. évfolyam, 26-49. szám)

1962-02-18 / 41. szám

Akkor jött, amikor mind- nyáján ott akartuk hagyni a munkát. Hideg volt az a december, szinte hozzáragadtunk a vashoz. Nem kellett, csak egy vigyázatlan pillanat, s már ment is a bőr a kezünkről. Ö meg ügy állított oda a tűzhöz kiskabátban, szemére rántott vékony sapkával a fején, pirosra gyulladt fülekkel.

— „.Isten! — harapta el a köszönés elejét, mintha éppen most jött volna a szomszédból. Nézte a félig kész hidat, nem szólt, de mintha elégedetlen lett volna.

Mi megszoktuk már, hogy az emberek csak úgy megálltak nézelődni a fagyos vázak mellett. Őrá sem sokat hederítettünk, inkább a körmünket fúj- káltuk a gyengén pislákoló tűz mellett.

— Apámat ilyen petrótűz vitte el — bökött a parázsra a fejünk felett. — Meg aztán én is majdnem ilyen mellett pusztultam el kiskoromban.

— Nagy szerencséje lett volna a világnak — ingerkedett Feri, csapatunk üdvöskéje, aki megszokta, hogy köztünk neki mindent szabad; viccelhet még a legidősebbel is.

Csak legyintett.

— A fecsegés helyett inkább tegyünk a tűzre — indult a farakás felé.

Ez oktatóan hangzott, s Máté bácsi, aki vagy húsz éve dolgozik kis és nagy hidak körül, nem is állhatta:

— Nagy eszed van neked testvér — epéskedett.

— Igyekezett a dolgozó ösz- szeszedni — nézett vissza a hangra, majd megállt. — Különben nekem mindegy, tőlem el is alhat ez a mécses. Engem nem sért, se meg nem fagyaszt, se fel nem melegít. Pipafüst az egész.

Nem lehetett még tagadni sem a kötekedést. A többiek arcára ki is ült az elégedetlenség. Nem mondták, de nézésükből sejteni lehetett amit gondolnak. Ilyesformán vélekedhettek:

— Idejön ez a -.vadidegen mókus, s egyszerre csak tanítani akar bennünket. Marko- lászná inkább azokat a behe-. mót vasdarabokat a bölcselkedés helyett. Legalább megmozdulna belőlük még vagy kettő

A hallgatást talán még a tűz sem tudta volna felolvasztani. Egyik a zsebében kotorászott, másik táncolt, vagy a tenyerét csapkodta.

— Azám — törte kétfelé a csendet a jövevény hangja —. maguk még nem is ismernek engem. A telepről küldtek, hogy segítsek maguknak, amit tudok.

— Nekünk aztán könnyű lesz — szólt Máté bácsi —, mivelPIPAFÜST

hogy mi csak voltunk már itt. Melegszünk még egy kicsit, aztán Isten veled hidacska, márciusban majd találkozunk... Itt hagyjuk ezt a vidéket, még ha olyan fontos is ez a híd.

— Márciusban? — csodálkozott a másik. — Hisz akkorra el is viheti ezt a kikötetlen építményt valami hirtelen zaj- lás, vagy áradás...

— Vigye, ha ideje kerül rá — feszelgett Feriben a kötekedhetnék — csak minket hagyjon itt, jobban mondva otthon.

Összenéztünk. így azért nem szabad beszélni, különösen egy idegen előtt. Elhúzódtunk a tűztől, csak az új ember maradt ott. Felénk fordult.

— Nézzék szaktársak. Nehogy azt higyjék, hogy én olyan nagyon lelkesedem ezért az egészért, de ami azt illeti...

— Illeti, nem illeti — türelmetlenkedett elő egy hang — mi megyünk.

megint felfordított vala- mit a társaságban. Nem lelkiismeretfurdalást, csak rosz- szalást. Az új ember felfigyelt. Dobott a tűzre, s a fellobbanó lángnál, mintha nőtt volna.

— Mondja csak — fordította magázásra Máté bácsi —, nem a központból küldték magát?

— Áh, csak innen a telepről. Arra kerültem, felvettek, s most dolgozni szeretnék.

— Azt lehet. Itt is, meg ar- rább is — igenelte a szándékot Máté bácsi —, csakhát látja a bajt.

— Bajt?

— Hát mi volna az, ha nem baj, hogy a hidasok úgy akarnak elmenni, mint a fészekről

a szarka.

— Ott — mutatott bizonytalanul a háta mögé — nekem azt mondták: innen nem küldenek tovább. Jó brigád ez, rnég sohasem mulasztott. Én meg sétáltam mostanáig, s most dolgozni szeretnék, ha... ha befogadnának.

Meghökkentünk az elbátorta- Ianodó hangtól. Nézegettük a2 embert: vajon kiféle lehet? Külseje nem vall rosszra, s hogy benne mi van, az érdekelt mindenkit. A gond miatt, amíg forgattuk a fejünkben s szaktárs kilétét, még a hidegről is elfeledkeztünk. Aztán a brigád vezető, Berta szólt:

— Ha csak anyagőrnek nem marad.

Legyintett.

— Kell is erre az anyagra vigyázni. Ami nincs beépítve azt nem viszi el senki, ha a víz jön, vagy a jég, akkor meg

úgy sem tudom megfogni ezt az instrumentumot.

— Hát akkor mit tudna csinálni? — kérdezte valaki.

— Magamban semmit, nem is kezdek hozzá...

Néhányan a szállás felé kezdtek szállingózni. Restelkedtek, mert a szavakban leckéztetést sejtettek. Én is olyasmit véltem magamban felfedezni, mintha akkor váltam volna hűtlenné először. Mert igaz: nem gyerekjáték ez a híd. Hónapok hosszú során hozzánő az emberhez még a szegecs is.

A jövevény a távozók után nézett.

— Akkor — tétovázott — én is megyek tovább. Majd csak találok enyhébb időjárású vidéket.

[Vlár nem is titkolta a gúnyt.

Az arc, a tekintet ezt mondta: nem is tudnám minek nevezni magamat, ha így egyszerűen búcsú nélkül elmennék.

Aki a tűz körül maradt, értett a kimondatlan szavakból. Máté bácsi rekedten, idegesen szólt:

— De befagyunk ebben az időben.

Kész volt a válasz is.

— Hidegnek hideg van, de csak akkor, ha nem mozog az ember.

— Nem próbálta még ezt a szaktárs — vágta rá Feri. — Tudom istenem, ha most felmászna a vázra, le se tudna esni, egyből odafagyna.

Ez kihívás volt. A jövevény felkacagott. Rekedt nevetése még akkor is hallatszott, amikor kúszott felfelé a deres, síkos vason. Mi csak nyelni tudtunk.

— Te — kiáltott utána megint tegeződve az öreg Máté —, azonnal gyere le onnan, míg le nem sodor az istennyila!

Rohantunk tartóról tartóra ugrálva, s kiabáltunk. Az ember meg a magasban nevetett bennünket.

— Pipafüst nekem ez az egész — integetett lefelé. — A szél ugyan tutul egy kicsit, de- hát fújt már jobban is. Az, amelyik idáig sodort. Amelyik elvisz, sokkal gyengébb lesz, de nehezebb lesz benne menni...

Meresztettük felfelé a nyakunkat, s lestük előre megborzadva, mikor esik a jégre. De a biztonságát nem zavarta semmi. Se hideg, se szél, se dér.

S délután, amikor megint dolgozni kezdtünk, senki sem haragudott a könnyelműsködé- sért. Valaki elnevezte Pipafüstnek, s úgy is hitük mindaddig, amíg a hagyományos nyirágseprűvel le nem sepertük a hidat.

Szolnoki István

'MTWWfftfMtUMMTtlTMTr

„Tolna hű fiá^-nak mesealakjai az intervízióban

„HÁRY JÁNOS AZ INTERVÍ- ZIÖBAN. Az Intervízió március

4-én közvetíti az első magyar televíziós »stúdió-operát-«, a Háry Jánost”. — mondja többek között a hír.

Ez az előadás mintha csak nyitánya lenne a költő — Garay János — 1962-es jubileumi esztendejének.

Ezidén lesz százötven esztendős évfordulója, hogy „AZ OBSITOS” írója Szekszárdon, 1812 október 12-én megszületett. Az író édesanyja volt költői hajlamokkal megáldott, Garay tőle örökölte szeretetét az irodalom — a költészet iránt, s ' a szekszárdi nép mesélő kedve indította Garayt kigondolni Háry János kalandjait. A költői mű maradandóságának bizoi yítéka, hogy népszerűsége egyre növekszik, s színei éppen olyan frissek és csillogók, mint voltak a „születés” pillanatában. Játékosságával megragadta Kodály Zoltán teremtő zsenijét is, és Harsányi Zsolt, valamint Pau- lini Béla szövegkönyve alapján létre jött operairodalmunk egyik gyöngyszeme, a Háry János

És most — mint a hírből értesülünk — millió és :níó televízió néző-hallgató fog gyönyörködni Garay meséjének és Kodály zenéjének szépségeiben, — magyarok és külföldiek.

Egészen bizonyos, hogy az In- tervíziós közvetítést nem a költő születésének évfordulója hozta felszínre, s ez a közvetítés nagy örömére szolgál majd Tolna és Szekszárd művészetkedvelő közönségének, mert a megyeszékhely szülöttjének, Garay Jánosnak mesealakjai elevenednek fel a Televízió játékában.

A Magyar Televíziónak az elmúlt esztendő — 1961 — őszén is

volt egy szekszárdi vonatkozású közvetítése, amikor a képen a kis szekszárdi diák — a mesehős névrokona — Háry János „kalauzolta” a milliós nézősereget a ki- lencszáz esztendős város nevezetességeihez.

A rendkívül népszerű, kedvesen nagyotmondó „obsitos” ki- gondolója: Garay János szerette szülőmegyéjét. Erről ő maga vall a Pesten, 1845 januárjában írt „Bezerédj Istvánhoz” című versében, amidőn többek közt ezt mondja:

„Légy üdvözölve Tolna büszkesége!

S engedd, hogy én is, Tolna hű fia,

Hazánk első adózó nemesének

Egy tölgyfagallyat k ötözzek homlokára . .

TOLNA HŰ FIÁRA EMLÉKEZVE, az Eötvös József által 1848-ban egyetemi előadóvá kinevezett Garay Jánosról hadd mondjam el még Ferenczi Zoltán szavaival:

.,— Élete azonban csak fél életnek nevezhető; mert férfikorának mondhatni elején hullt ki kezéből a toll; hiszen csak egy hóval azelőtt töltötte be 41-ik évét, teljes nyomorban hagyva hátra csa- .'ádját. Temetésén (18^3 november 7-én) a részvét megható módon

nyilvánult. Az egyetemi könyvtár udvaráról vitték ki a Kerepesi temetőbe, mondhatni egész Pest jelenlétében”.

Születése százötvenedik évfordulójának évében, amikor milliók és milliók gyönyörködnek játékos képzelete által teremtett alakjaiban, és Kodály zenéjének szépségében, mintegy az évforduló meg nyitójaként mi is hálával condo- lunk „TOLNA HŰ FT^V’.

B. D. J.

CSÁNY1 LÁSZLÓ:

Tavas% felé

A hegy, — az ablakomból látni, éledni kezd a villanásnyi

napfényben, amely arra jó csak, hogy felébredjen az nívó mag,

alig valóság, híradás csak, de hitet, boldog biztatást ad,

fátyolként leng a fény a fákon, oly sejtelmesen, mint az álom,

a szép sugár bearanyozza s ünnepi díszben leng a sok fa,

pedig a fény csak fel-felvillan, előbb ott csillant, mos t meg itt van,

nem napsütés, gyors villanás csak, mely üzenetet visz a fáknak,

a magnak és a nehéz földnek, az alvók ablakán be zörget,

s ez is elég, e villan ásnyi fényesség — ablakom ból látni,

ahogy sugár kévéit bontja, s ünnepi díszben leng a sok fa.

SIMON LAJOS:

Új ének

Hogy mennyi vér folyt, mikor dúltak itt a kard — kő csaták, már nem emlegetem.

A rosszak-rosszát mért idézzem vissza, mely annyi bajjal támadt ellenem.

Nekem most gyár kell, ahol gombnyomásra dolgozni kezd a gépsor-rengeteg, és sok tudás, hogy okos polgártársam egyenlő ember lehessek veled.

Műhely, ahol öt—hat óra múltán ajtókat tár a gyárszir éna szó, s úgy térjek haza tes tben kisimultán, tisztán, mint most egy gyárigazgató.

Élet, ahol már nem örömünnep, mikor színházba indul a család, és könyv, amelyből megtanuljuk végre, hogy folyékonyan szóljunk legalább'.

Egy ének, amit ének elünk egyszer, de úgy, hogy beledör dűljön az ég, és azt a dalt a gyermekeink írják,

— de most, míg élünk! — ez a nemzedék.

„A szabadság magvetője44

Emlékezés Puskinra, halálának 125. évfordulóján

(Folytatás az 5. oldalról)

A nagy költő most már nemcsak a feudalizmus szörnyűségei ellen harcol, felháborodva ír az amerikai négerek sorsáról és az angol gyárosok karmai közt vergődő munkásokról.

Nagy népszerűsége miatt nyíltan nem merik eltenni láb alól. Megindul ellene tehát az aljas udvari intrika. A cár nevetséges udvaronci beosztást kényszerít Puskinra, egyrészt azért, hogy megalázza, másrészt tetszik neki híres szép felesége, Natálja Goncsarovna. A gyilkos udvari intrika mind sűrűbbé fonja hálóját a költő körül. Névtelen leveleket írnak neki, családi életébe gázolnak, rágalmazzák feleségét. Végül kénytelen a pletykák főhősét, egy D’Anthes nevű francia emigránst párbajra kihívni. Az udvar régen várta ezt a pillanatot. A 38 éves költő halálos sebet kap. Halála óriási felháborodást kelt. Az udvar annyira fél, hogy parancsot ad, „éjjel. minden ceremónia nélkül” kell eltemetni. Ravatalát mégis tíz és tízezer ember keresi fel. Lermontov verset ír Puskin halálára, s ebben nyíltan megmondja: „Gyáván meggyilkolták!”

Rövid, alig húszéves költői pályája bámulatosan gazdag, lírai és elbeszélő költő, drámaíró és novellista, szatirikus és szerelmes, népi és humanista, romantikus és realista egysze- mélyben. Űélőtte, mint Bélinsz- kij mondja, az orosz költészet csak rímes próza, s Puskin honosítja meg az igazi költészetet. Műveiből a forradalom, a népiség és a meleg emberszeretet hangja csendül ki.

Puskin műveit — akárcsak nálunk Petőfi verseit — minden szovjet ember házában megtaláljuk. Puskin részt vesz a szovjet ember harcaiban és munkájában. Részese a szovjet nép harctereken és az új élet építésében kivívott győzelmeinek, részese az új, tisztább, emelkedettebb életörömök kialakításának.

Puskin műveit több műfordítónk tolmácsolta magyar nyel ven, s ezek a fordítások, ha nem is sikerül mindig a költő nyelvének, verselésének muzsikáját formába önteni — szépek, megragadnak, s a magyar ember szívéhez nőttek. Ezért olvassa népünk szeretettel a nagy orosz költő műveit, s bizonyára ezért ritkán található meg verseskötetc is a megyei könyvtárban.

Kovács Antal