Tolna Megyei Népújság, 1962. január (12. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-07 / 5. szám
5 A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 7 RD DALMI M N' H A MI FALUNK ajnali csendesség. A íül- — Itt van. édes sógorkám, a ledteti! — És ó. de hánvszor iát- keben meg akad egy-két mosdóviz — tette le egy már- szott nékik, amíg a kínnal kiutas, de mind bóbiskol ványlapra a porcelán mosdótálat adagolt kukoricaprószát majszol- már h.mHá, => — ták nagyon lassan. hogy soká már. csak egy bundás, a belépő fiatalos külsejű asz- csukaorrúcipős fiatalem- szony, majd a kezét nyújtotta az bér mozgolódik, hajladozik. Tás- érkezőnek: — Isten hozta, ked- kái már ott sorakoznak a kijárat- vés sógor! riál. ő még visszatelepszik a pad- A vendég nemsokára magára ra és cipőjét erőszakolja lakkos- maradt ismét, és szedte elő a tás- ragyogású sárcipőbe. Hirtelen kájából a magával hozott szap- zöttyen egyet a vonat. pant, törülközőt, de csakhamar — Csöndöle! Egy perc! — vissza is rakta, mert a nikkelezett tartson. A citera zengett-bongott, s néha olyan különös zengéssel, hogy az öccs nem is tudta szó nélkül megállni — Bátyám, te talán híres muzsikus lehettél volna . — Lehet, de majd a kisebbik kiáltja a kalauz, és a sárcipős tartón friss frottirtörülköző, mel- fiam... — aztán többet nem befiatalember lekászálódik. A ned vés hó sűrű, nagy pelyhekben ereszkedik, s földre érve mindjárt el is olvad. A kis falusi állomás teljesen néptelen, s a távoli házak a kusza ködben nem is látszanak, csak egy-egy messziről hangzó tehénbőgés, kakasrikoltás jelzi, hogy merre is baktasson az utas. — Jó, hogy magammal hoztam a sárcipőmet — gondolja magában a hajnali vándor, aztán eszébe jut, hogy húsz esztendővel ezelőtt itt, valahol a vásárállás környékén húzta le a bátyja csizmáját a sár — akkor ő volt soros a hat gyerek egyetlen pár lábbelijéhez —, szóval ezen a tájon ragadt csizmája a sárba. Úgy lépkedett. mintha tojástáncot járna. lette pedig jószagú szappan illatozott. Csodálkozott, és zavartan mosolygott. Itt akart ő feltűnni holmijaival, felszereléseivel, na talán maid a ruháival? Csodálkozása most már ámulattá változott. Ragyogó tiszta damasztabroszt terítettek az asztalra, s a térítőn porceláncsészék, tányérok sorakoztak, középen illatos kávé gő- zölgött és kalács kínálgatta magát. A vendég most a magával hozott konzervekre, spirituszmasinára gondolt, és a lábával elérve a kisebbik bőröndjét, azt szégyenkezve tologatta a sarok felé. A gyerekek is felébredtek, és sorba érkeztek üdvözölni a korai látogatót. Annak leesett az álla. Egyszerre régi képek jelentek meg szélgettek. csak muzsikáltak, hallgattak, meg megint muzsikáltak. — Miért nem gyújtjátok fel a villanyt? — lépett a félhomályos szobába a sógorasszony, és az éles világosságban egyszerre vége szakadt a zenélésnek. Vacsoráig még sokáig ültek és hallgattak. A vendég csodálkozott, hogy sem vacsora előtt, sem vacsoraidőben nem mutatkoztak szomszédok. A bornál már megjegyezte: — A mi falunkban emberkerülők laknak? — Már miért, édes öcsém? — Hát ide senki sem jön? — Ma, bajosan. A fiataljaink betanulták a János vitézt, aki szeaztán csak csodálkozott, hogy fél- emlékezetében. Ö és a bátyja ban- repel, már délután óta a kultúrdukoltak mezítláb a novemberi házban van, aki pedig majd néz- latyakban, mellettük hintó su- ni megy csak, az készülődik, ölhant, benne ült az ifjúúr — a fő- tözködik, hiszen előadás után erdész úr kényes fiacskája, de az tánc is lesz. ő boykabátja sem volt olyan fi- Az asztalt sietve bontották, és cipőjébe nem ömlik be a híg lé. Megérkezett. A derengésben sehogyan sem találta a keresett házat, csak a három jegenye mutatta, hogy jó helyen jár. Nyílt az istállóajtó. Nagy fénypászta világította meg a kilépő koros ember alakját. • ■ — Jancsi bátyám! — mondta bizonytalanul a vendég. — Szervusz, édes öcsém, hát miért nem írtál? — ismert hangja után, a faluból régen elköltözött kisebbik testvérére, a Jancsi bátyámnak szólított férfi. Odabent, a lámpafényben ráztak kezet és ölelkeztek, majd vizsla szemmel nézegették egymást. Húsz esztendő nagy idő. azóta nem látták egymást. — Megemberesedtél, és finom városi ember lettél, öcsém — mondta az idősebb. — Te meg bátyám, mintha megfiatalodtál volna, pedig ugye, már túl vagy az ötvenen ... — Közel a hatvanhoz, közel. — A házra sem ismertem rá, hiszen amikor én elmentem, kéményünk sem volt, a nádfedélen keresztül, s az ajtón át szállt ki a füst. Jól emlékszem, szegény anyánk mindig ott bujkált a kemenceszájnál. hogy ne csípje, marja szemét a füst. De mintha A nappal lassan, vánszorogva az utat is kicserélték volna, és múlt el, pedig aludt is közben, hol az olajmécses? nyaggatta a rádiót, majd levette — Ö, te elmaradt. Látszik, hogy a szekrénye legfelső polcáról mióta elmentél, egyszer sem jár- édesapjuk ütött-kopott, öreg cite- tál még itthon, több mint tíz ráját. és azt nyektette, majd esztendeje már, hogy cserepeztet- unottan félretolva, elővette nőm, mint most ezeknek az uno- kaöcskösöknek az öltözéke. Szótlanul ettek, majd a gyerekek iskolába indultak, a háziak leszedték az asztalt, a vendég pedig pakolódni kezdett a számára kijelölt szekrénypolcra. Ez olyan mindenes szekrény lehetett, mert az akasztós részében ruhák lógtak, a fakkos részben pedig még könyvek is sorakoztak, főhelyen négy egyforma, bőrbe kötött kötet: „HÉT ÉVSZÁZAD MAGYAR VERSEI” — ragyogták az aranyos címbetűk. A vendég megint röstelkedve gondolt a táskája mélyén meghúzódó könyvre, amelyet pedig nagy fáradsággal szerzett be az Ecseri úti zsibaion. Büszkeséggel vegyes magabiztossága lassan elpárolgott, s most már csak az vigasztalta, hogy majd estére, vagy vasárnap a lányok, igen, ott majd az ő sima modora, udvariassága, hiszen éttermi munkás. Megfordulnak náluk külföldiek is. ő csak tudja, megtanulta, mi a finom érintkezési forma, tűk a házat, tavaly óta villanyunk van, és az állomásra kövesét vezet — mondta a házigazda a vendégnek. — De fáradj be, öcsém, majd mindjárt szólok a nénédnek, hogy készítsen mosdóvizet. A vendég a ragyogó világosságban magára maradt, s mintha nem is haza érkezett volna. A pinneszesszerjét és kényeskedve, lakkozott körmeit kezdte farigcsálni. A bátyja lépett be a szobába: — Ládd. édes öcsém, még megvan ám kedves apánk citerája, de én már csak kegyeletből tartom, játszani talán már nem is tudnék — mondta és kezébe vette a hangtapogató meg a verőtoliakat gált falon nem eltorzult arcú és zengve-bongva szállt az ismeszentek sorakoztak kezdetleges rámákban, hanem szép. aranyozott blondelkeretből, meg fényesre lakkozott, sima barna rámákból a Nemzeti Galériából jól ismert festmények — régi mesterek remekeinek — másolatai vissza rá. Akaratlanul is elszé- gyellte magát a magával hozott ajándékain — néhány szem füge, datolya —, amikor pillantása a sublóton sorakozó narancsokra. rős dallam: „Cserebogár, sárga cserebogár.. — Tudod, én a kottát nem ismerem, de szeretem ezeket a régi dalokat. Lavottát különösen, sajnos, a rádió ritkán játssza. néztek nem tudom, jól játszom-e? — Lavotta Csöndölén — ámuldozott az öccs. és most már az estét illetőleg is kételyei támadtak. A zenét nagyon szerették, édesapjuk szokta volt citerázás majd a sarokban hallgató rádióra közben mondani: — Gyerekek, a tésfedk dal néha még se éhséget is elfeutána mindenki lázas készülődésbe kezdett. Hogyne, talán nincs is a faluban ház, amelyben szereplő ne volna. Ebből a családból is egy fiú hegedül, a másik pedig Bagót énekli. Régen, karácsonyesti durroga- táskor. amikor a fiatalok lármázva vonultak végig a főútvonalakon — sem volt ilyen népes az utca. mint ma este. Végig a kivilágított ablakok, az utcai lámpák sora olyan világosságba vonta az utcákat, hogy a lányok sem vitték kezükben cipőiket, mint régen, hanem a világos színű, meg fekete topánkáikban úgy tipegtek, mintha ezen az estén csupa balerina igyekezne a csöndölei bálba. Vadonatúj széksorok sorakoztak a hatalmas, pingáltfalú teremben. Mindenki türelemmel és csendben elhelyezkedve várt, hogy a függöny felmenjen. A pesti vendég szájaszögletén bújkáló mosollyal — most már az öröm mosolyával — meresztette szemeit, amikor a szétnyíló függöny- szárnyak közt felragyogott a gyönyörű. napsütött táj. — A mi iskolásfiaink föstötték a háttér képét — mondta a bátty, de hirtelen el is hallgatott, mert mintha igazi színházban ültek volna — zengett, sírt, kacagott a tucatnyi hegedű. Az öccs egészen belefeledkezett az előadásba, és nem tudta szemét levenni Iluskáról. — Ez csak színésznő lehet, talán a Faluszínháztól van — mondta maga-magának, de hangosan, hogy a bátyja is meghallotta. — Az színésznő? A szövetkezeti cukrászda eszpresszósa! De az öccsnek beszélhettek volna, ő ugyan se hallott, se látott, csak nézte-nézte Kukorica Jancsi színpadi szerelmét, de azért annyit felfogott, hogy „eszpresszó.. A közönség majd szétvetette a termet tapsával, legjobban az öccs — a pesti vendég — ütöget- te össze tenyerét, s csak akkor hagyta abba. amikor a bátyja hívta: — Jössz, te már! Vége az előJEGYZET j-agynehezen még tudnék konkrét példát is találni arra, hogy egy személy több felelős funkciót visel. Nem o különböző tiszteletbeli címekről van szó, hanem valamilyen mindennapos irányító tevékenységet követelő tisztségről, ha úgy tetszik rangról. Nagynehezen még akadna példa. És ebben éppen az a iá, hogy nagynehezen. Hosszú időn keresztül minden szinten hadakoztak a funkcióhalmozás ellen. A hadakozásnak több oka volt. Az első és legkézenfekvőbb az, hogy amelyik ember túlságosan sok tisztséget visel, az egyikben sem tud teljességgel helytállni. Igen értékes emberek végeztek ennek következtéber. értéktelen munkát, mert ahelyett, hogy valamit alaposan megcsináltak volna, ide-oda kapkodásra kényszerültek. A másik ok, amiért helytelen a funkcióhalmozás az, hogy így egy személy esetleg a szükségesnél sokkal nagyobb intézkedésf jogot gyakorol egymaga. Gondoljunk egy olyan falusi vezetőre aki egy Személyben párttitkár, s ő a termelőszövetkezet elnöke is. de mellette visel még néhány más tisztséget. Induljunk ki abból a feltételezésből, hogy ez az ember valóságos, meglévő értékei miatt élvezi azt a bizalmat, amely a különböző tisztségekben jut kifejezésre. És mégsem helyes, mert így végül is minden! egymaga intéz, intézkedéseiből, mielőtt az gyakorlattá válnék, hiányzik a kontroll, az ellenőrzés; a hiba, a tévedés lehetősége sokkal nagyobb, mint ahol ténylegesen a kollektív vezetés érve nyesül. De amint említettem is, csak nagynehezen lehetne találni ilyen példát. És jó, hogy erre kevés a konkrét példa, a kollektív vezetés nemcsak a legfelsőbb és a különböző felső szinten lett valóság, hanem legalul, a községek, sőt azon belül az egyes szervesetek, intézmények életében, irányításában is. A kollektív irányítást és a kollektív munkát, természetesen, elrendelni nem lehet — elősegíteni igen —, az a jó példák nyomán elterjed, általánossá válik. Ennek vagyunk nemcsak tanúi, hanem tevékeny részesei is, valamennyien. S ez a jó irányításon túlmenően — vagy inkább azzal együtt, mert a kettőt elválasztani nem lehet — az emberekben a felelősségérzet megnövekedését, kiterjedését hozza magával. Gondjaink megnőttek, de azért, mert valamennyien Páliunkra vettük a köz gondját, felelősséget érzünk minden iránt, ami történik, még akkor is, ha „közvetlenül” nem érint bennünket, jogot formálunk ahhoz, hogy véleményt mondjunk kis és nagy ügyekről, s kötelességünknek érezzük, hogy vélekedésünkkel, de méginkább munkánkkal javítani segítsük a kis és nagy ügyek megvalósítását. A feladatok megoldása csak akkor lehet maradéktalanul eredményes, ha együtt rugaszkodunk neki azok megoldásának. Országunk minden ügye az egész nép ügyévé vált, a tömegek egyetér- tőleg működnek közre a feladatok valóraváltásában. Közügyeink közüggyé váltak, a szó legteljesebb és legtiszteletreméltóbb értelmében. Mind kevesebb a vállvonogaió ember, aki vagy tényleg kivonni akarja magát a köz gondjából, vagy úgy tesz, mintha nem érdekelné az. S egyre ritkábban hallani: „Majd az okosok elintézik. Egész népünk ügye, ami ebben az országban történik. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kommunisták nem vállalnak nagyobb feladatokat, hogy nem állnak oda, ahol éppen a legoda- adóbb, a legpéldamutatóbb munkára van szükség, ellenkezőleg, éppen ez az odaadás, ez a példamutatás biztosítja a vezetőszerepet a célratörő és tudományosan megalapozott elmélet mellett. De az a tevékenység, amelyet a kommunisták és a kommunisták pártja vezet, nem csak pártügv nem pártérdek, hanem az egész nép ügye, az egész nép érdeke. Ezért követik a tömegek az ország motorját, hajtóerejét, mind nagyobb feladatok megoldásában. A vezetés és a végrehajtás kollektivitásának megvalósulása, kiterjedése máris érezteti hatását és ez teszi lehetővé, hogy azzal a biztos tudattal tűzzünk magunk elé mind szebb célokat: megvalósulásuk biztos, hiszen egy egész nép munkálkodik azon. LETENYEI GYÖRGY FODOR JÓZSEF: IGAZAK RENDJÉBEN Óh, bús próféták könyve ma az enyém S émely a pillés, víg, könny költemény, Mert vidámságra szívem terhes, nehéz, Mint az érc, ha ég, s fulladt, vak nyári vész. Mert lázban reszket a föld, bolond-beteg És rothadt pontjaira nyílt őrületek Izzanak s nyomukban gyilok-, vér-uszály. S a vad sebek tályoga már égre fáj. Ámde nézd amott a pénz víg hőseit, Hogy nyíljanak, a had fent kése visít. Pokolszerbe folynak dús, dús milliók, S éh-tengők rogynak, mint szemétrevalók. Mert munka nincs, s a piac fölös-javas. Hiába ömlik a fegyverbe a vas, S a gyilok-eszköz új s új hombárt etet S a földön bizonytalant lehel a rettenet. Mert mint mese durva szörnye az úton Utunk csuda réme ott áll: a Haszon, S nem gondja, ha túlmennél rajta s tovább — Hogy ki pusztuljon: ő-e, vagy a világ? Ám hisszük azért, hogy győz az értelem Szép harcán, kardnál hősibben s vértelen, S rossz balga is kettőt gondol, mielőtt Az ítéletet nyitná a föld fölött. Ám azért küzd vén küzdj és higgy: a hatás Nem álom, szered bár egy toll, semmi más — S hogy nem árnyék a szó, száz hős akarat, A Jó rendjén: s az végül győzve arat. BARDOSI NÉMETH JÁNOS: Készülő vihar Ibolyaszárnyú Jellegek szállnak a jeges égen át, reszket a nád és reszketek, oly furcsa, furcsa szerenád. Sóhajt a borzolt hajú fa, száz sanda béka brekegi: vihar lesz még ma éjszaka, a szívem rémmel van teli. Az a kis gyerek nyöszörög, ki meghalt bennem hajdanán, nem otthona se cg, se rög, altatja alvó holt anyám. (Folytatás a 6. oldalon.)
