Tolna Megyei Népújság, 1962. január (12. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-07 / 5. szám

4

TOLNA megyei nepüjsag

1962. január 7.

A BRIGÁD

(i).

Tizenheten vannak. Nehéz megtalálni őket. állandóan vándorolnak a megyében. Pár napra — néha egy hétre is — „megszállnak” égy-egy falut tsz-majort, majd pár nap múlva, amikor továbbmennek, kigyúl a villanyfény a házakban, istállókban. Az új munkahelyen már előkészített szállás várja őket — kvártély- mestere is van a brigádnak — előkészített munkahely, anyag, szerszámok. Ég a kezük alatt a munka. Nem egyszer fordult elő, hogy — amikor már pár napja dolgoztak a munkahelyen, a beruházási iroda, vagy az áramszolgáltató vállalat ellenőre megkérdezte a brigádvezetőt. Mi az, hányán vagytok, hogy már itt tartotok? Talán harmincán? És hitetlenkedve fogadja a választ, hogy mindössze tizenhét főből áll a brigád. De a „rejtély” magyarázatához hozzátartozik az is, hogy a tizenhét tagú kollektíva — az Orbán villanyszerelő brigád — negyedszer nyerte el a „Szocialista brigád” címet.

Hatan kezdték

öt évvel ezelőtt történt, amikor egyesítették a megyében működő három építővállalatot tanácsi vállalattá. A villanyszerelő részleg — igen rövid határidőre — egy több mint százezer forintos munkát vállalt Dunaföld- váron. E munkát már nem lehetett a régi módszerekkel elvégezni. A Megyevillnél ugyanis az volt a gyakorlat, hogy alkalomszerűen „összecsaptak” két-három embert „brigáddá”, megbízták egy munka elvégzésével. Utána a brigád szétoszlott. Nem voltak állandó brigádjai a vállalatnak. Ki .sem fejlődhetett az összetartozás érzése, az egymásrautaltság, a közös tevékenység közöttük, dugdosták egymás elől a szerszámokat. És amikor „összevágtak” két-három embert egy ilyen brigádba, mindegyik arra vigyázott, nehogy véletlenül többet dolgozzék a másiknál, hiszen így a másiknak a keresetét gyarapítja.

Ehhez a százezer forintos munkához azonban már szorosabb együttműködésre volt szükség. Ma már nem tudni — vagy pedig nem is akarnak beszélni róla az érdekeltek — hogyan indult el a dolog, a közösen elfogyasztott pár pohár sör mellett, vagy a munkában született-e meg az ötlet: Dolgozzunk jobban össze. Nézze mindegyikünk azt, hogy többet csináljon a másiknál. Valamennyien jól járunk így. És a szerszámoknak is jobban hasznát vesszük, ha közösen használjuk őket mind a hatan.

— Vert bennünket a határidő is — mondja Sípos Márton, a brigád bizalmija és egyben „szállásmestere”. Az eredmény nem maradt el, határidó előtt elkészültünk a munkával. Az üzemnek csak két napra kellett leállnia, különben zavartalanul folyhatott a termelés. Meg aztán valameny- nyien jói jártunk, hiszen a jó munkateljesítmény vastag fizetési borítékot jelent. Elhatároztuk, hogy továbbra is együtt dolgozunk.

Azóta megnőtt a brigád. Egyre nagyobb munkákat kellett elvégezni — különösen a tsz-villamo- sítási munkák szaporodtak meg

— Chaplin terveiről. Egy újságíró kérdésére Chaplin beszámolt további filmterveiről és elmondotta, hogy két érdekes forgatókönyvet írt: az egyik filmben Napoleon, a másikban Eisenhower tábornok szerepét játsza- ná. Egyelőre még nem döntötte el. melyik filmet készíti el elsőnek. »Az egyik szerephez túl kicsinek. a másikhoz túl nagynak érzem magamat« — mondotta Chaplin,

— hat ember ezekhez nem volt

elegendő.

Persze, nem ment minden simán. Az első időkben nem nagyon akarták a létszámbeli gyarapodást, hiszen az új ember az első hetekben még nem dolgozik úgy, mint a régiek. Amíg nem jön bele a munkába, nem szok- ja meg a brigádrendet, még talán az összteljesítmény is csökken. Meg aztán voltak más bajok is. Válogatás a munkában. Mert azért akármilyen alapos is a normakészítés, mindig vannak úgynevezett „jólfizető” munkák, meg olyanok is, amit jobb ha más csinál meg, mert nem lehet keresni rajta.

A fordulatot az 1959-es év hozta meg. Ekkor határozták el — olvasták az újságból, hogy a Szovjetunióban egyre jobban terjed a „Kommunista munka brigádja” mozgalom, sőt nálunk is már akadnak itt-ott követői a szovjet munkásoknak — hogy megpróbálják az új versenyformát. Hiszen annak egyik-másik követelményét — a tanulás, egymás segítése — többé-kevésbé már eddig is teljesítették. De most már nemcsak erről van szó. hanem azt tűzte maga elé a kis kollektíva, hogy a vállalatnál — a Tanácsi Építőipart Vállalatnál — elsőként elnyeri a szocialista brigád címet.

Egymás után jöttek az új emberek a brigádba. Nem ment könnyen a felvétel. Alapos próbának vetették alá — ez a rend még ma is fennáll a brigádban — a jelentkezőt. A legutóbb felvett ipari tanulónak — Hollósi Simon Pistának — például bírókra kellett kiállni a bri- gádvezető-helyettessel. Az új tagnak az első napokban a legnehezebb munkahelyen kellett dolgoznia. Betongyámot hordani, eset leg egy napig egyfolytában. Ha egy pár nap eltelt, a jelentkező sem lépett vissza, a brigádtagok is közéjük valónak ítélik, brigádgyűlés dönt a felvételről.

Talán az egyetlen ez a kollektíva a megye üzemeiben, építkezésein működő sok száz brigádból, ahova — megalakulása óta

— csak felvétel volt, kilépés egy sem. Igaz, egy esetben az egyik fiatalember — apja rábeszélésére — kilépett a brigádból, és elment motorszerelő tanulónak. De fél év múlva visszajött, A napokban kapta meg a szakmunkás-bizonyítványát. De nem a motor- szerelő hanem a villanyszerelő szakmáról.

így aztán, mivel aki egyszer belép a brigádba, felvették, önszántából nem megy el. Elküldeni sem kell, mert már a felvételnél jó megnézik, alkalmas-e a brigádtagságra. Még egypár évtized kell. hogy a legidősebb brigádtag is elérje a nyugdíjkorhatárt, tehát egyelőre nyugdíjba sem megy senki, a létszám csak szaporodik. Ma mér tizenheten vannak.

— Az Orbán brigádra bármilyen munkát rá lehet bízni — mondja Csák Péter mérnök, a vállalat vertikális részlegének vezetője. — Már legalább két éve nem fordul elő, hogy húzódoznának egyik-másik munkától azzal, hogy nem fizet.

_— Ennek is megvan a magyarázata — mondja Hábel István brigád vezető-helyettes. Mindig úgy szervezzük a munkát, hogy ,ió és „rossz” munka egyaránt legven a havi programban. így aztán a fizetési boríték sem lesz vékonyabb. Meg aztán szeretjük az újat, a különlegeset.

Tucatnyi ága van a villanyszerelő mesterségnek. Orbán György brigádvezető nem is tudná megmondani. mi a „profiUa” a brigádnak hiszon ők a villanycsengőtől a magasfeszültségű vezeték építéséig mindent csinálnak. De a legbüszkébbek a dunaföldvári trafóállomásra, az 1961-ben végzett munkák közöl. Valóságos vizsgamunkája volt ez a brigádnak, a vizsgabizonyítvány pedig csillagos ötös

De erről majd legközelebb.

Bölcskei hétköznapok

M

együnk. Vadlibák úsznak át elég alacsonyan az út fölött és az árokparton szalonnát süt az útőr. Fölpislant, kezével szórakozottan int: köszön az autónak. Paks mögöttünk, Bölcske még előttünk. Oda megyünk. Bölcske termelőszövetkezeti község, két közös gazdaság uralja a határt és van gépállomás is. Engem mégis az emberek érdekelnek. Azok a külső jelek, amelyekből ki lehet olvasni, hogy hisznek a paraszti élet jövőjében. Kérdés. Jó lenne rá választ kapni.

A Bölcskén töltött első néhány óra rossz válaszokat adott. Mi, kommunisták meg akarjuk váltani a világot és úgy látszik, ez a bölcskei világ dühítő álmossággal ásítozik és fütyül az egészre. Úgy vettem észre, mindenki csak magával törődik. Elnéztem a tanácstitkárt, Józsa József a neve, magas, jóvágású fiatalember, öcsényből került ide, negyedik esztendeje él a községben. Bejött hozzá egy ember, otthonosan mozgott, a tanácstitkárt tegezte. Gondoltam, tanácstag, vagy valamelyik tsz elnöke. Beszélgetni kezdtem vele.

— Itt dolgozik maga is, elvtárs?

— Nem, maszek vagyok.

— Kisiparos talán?

— Nem — mondta, és keskeny ajkait összébb zárta. Láttam az arcán, hogy a legszívesebben elküldene a pokolba. Mindegy, kíváncsi vagyok.

— Miből él?

— Mi köze hozzá.

— Ne haragudjon, csak kérdezem, szeretek beszélgetni.

— Van 600 négyszögöl szőlőm. Termett rajta néhány hektó bor, abból élek.

— Meg abból, amit nem vallott be, ugye? — mondom neki tréfásan.

N*

em melegszik fel, megközelíthetetlen. marad és anyjára hivatkozik, akinek a gyümölcsösében 50 mázsa alma termett. Ebből élnek tulajdonképpen, de az alma rothad. Vinni kellene a székesfehérvári piacra és azért jött, hogy őstermelői igazolást kérjen. Tovább kérdezősködöm tőle.

— Mit szól a szövetkezethez?

Hallgat, még egyszer megkérdem.

—Mégis, mi a véleménye?

— Rothad az almám, nem is tudom, mi lesz.

A tanácstitkár türelmesen megmagyarázta neki, hogy a vb jövő héten bírálja fölül a kérelmek jogosságát. Addig nem kap senki őstermelői igazolást. Muszáj így csinálni, mert sok az álőstermelő és sok a visszaélés. Hallgatom a tanácstitkárt és újból eszembe jut az izgató kérdés. Hisznek-e az emberek Bölcskén a paraszti élet jövőjében? Ez a beszélgetés sajnos mást mutat. Az ember pedig egyre csak motyog

— Rohad az almám, ki fizeti meg nekem a kárt, minden rothad...

A szeszfőzdés is bent van, őt más érdekli. A birtokívekben turkál. Valamikor, évekkel ezelőtt földjét házért cserélte el. írás nincs róla. Most szeretné az ügyet tisztázni, öt kizárólag ez érdekli. Bejön egy asszony. Fenyegetőzik, hogy majd ő megmutatja, telefonál Szekszárdra, és majd ott intézkednek, ha itt nem képesek rá, mert micsoda eljárás. Még a vak is látja, hogy nála a kályha széntüzelésre alkalmatlan, ám az a lator kéményseprő... S csak úgy dől belőle a szó, az ember beleszédül. Elmenőben is fenyegetőzik, aztán jön a másik ember, nyugdíjat követel. Nem jár neki, de követeli. így megyen el fél délelőtt. Csukódik, nyitódik az ajtó. Csendesen zsebbe csúsztatom a füzetet, úgy látom, ebben a községben nincs sok ír- nivaló. De a felszín csalóka. Elmenőben vagyok, amikor a tanácstitkár megkérdezi.

— Hallotta, szombaton avatjuk az új pártházat.

— Igen?

— Igen.

Csupán az illendőség kedvéért megkérdezem: ■

— Szép?

S

a tanácstitkár hív, hogy menjünk, nézzük meg, nagyon szép. Az egész falu építette, mindenki segített egy-két napot társadalmi munkában. Ez a dolog megüti a fülemet. Mit, az egész falu? Talán még ez a maszek is? A tanácstitkár bólint.

— Igen, 6 is.

ö is, és még sok mindenki.

Találkoztam velük, beszélgettem velük és örültem. Mindegyik nevét felsorolni lehetetlen, csak néhányét. Itt van ez a Mónus Ferenc. Mikor a termelőszövetkezetben szó esett arról, hogy a párttagok segítik a pártház felépítését, a párton- kívüli Mónus Ferenc bejelentette. hogy ő is szeretne menni. És el is ment. Saracz Antal megkérdezte tőle:

— Mi az, téged iderendeltek? — Nem, Tóni bácsi, hallottam, társadalmi munkáról van szó, és eljöttem. Tudja, én itt találom föl magamat, maguk között — mondta Mónus elvtárs. Pártonkívüli. de így íro.n: elvtárs. Ott volt Mihalovics Pál, ott volt Czeiner József. Simon József és volt olyan vasárnap, amikor Gerendás Andrásné vezetésével 25 asszony serénykedett az új pártházban. Miért tették vajon? Bán András, Wittmann János, a két pártonkívüli állami gazdasági dolgozó, a sok pártonkívüli szövetkezeti asszony és szövetkezeti gazda? Együtt dolgoztak, munkálkodtak, fáradoztak azon, hogy az új pártház szép legyen, barátságos, otthonos legyen,

A

z új pártházat szombaton, január 6-án avatják. A meghívott vendégek között ott lesz Mónus Ferenc is és ott lesznek a kommunistákkal együtt a párton- kívüliek is. Bizonyára ott lesz a mi maszek barátunk is, aki azért — ahogy később elmondta — úgy találja, nem rossz dolog a szövetkezés, mert a ve- je ott dolgozik, s olyan 2000 forint körül lesz a havi jövedelme.

Bölcskén is, mint mindenütt, sok a mindennapi gond, a hétköznapok nem problémátlanok, és a felszín néha boron gós hangulatokat ébreszt az emberben. Az új pártház azonban az egész falu segítségével épült és ez is olyan jel, amelyből ki lehet olvasni, hogy az ottani emberek hisznek a paraszti élet jövőjében.

Sz. P.

— 288 televíziós készüléket

tartott nyilván december közepéig a szekszárdi posta a város területén.

Dohány simító asszonyok

Jantner János

A kellemesen langyos szoba levegője összekeveredik a „szűzdohány” fanyarkás szagával. Dohányt simítanak a paksi Vörös Sugár Termelőszövetkezet asszonyai. A nagy asztalok mellett dől goznak, vagy 20—25-en. Ki simít, ki csomóz.

A férfiak általában szívesen hangoztatják, ha két—három asz- szonyt együtt látnak: „Két asz~ szony egy piac, de ahol ötnél többen vannak, már egy vásárral is felér." Na, erre alaposan rácáfolnak a Vörös Sugár Termelőszövetkezet dohánysimitó asszonyai. Szinte feltűnően, szokatlanul csendben vannak. Látszik rajtuk, hogy minden figyelmüket a munkára fordítják.

A lányok — néhányon vannak csak — külön asztal mellett dolgoznak. Ok maguk között halkan beszélgetnek, a nátázást is próbálgatják, de nem megy. Mint mondják — délelőtt már kimerítették a témát, nevezetesen azt. ki hol, és hogyan szilveszterezett. Elmúltak az ünnepek, újból megkezdődtek a munkáshétköznapnk

A szokatlan csend másik oka — Hanoi János né munkacsapat vezető szerint — az, hogy igyekezni kell a simítással, mert a tsz január 6-ig le akarja számtani a dohányt. Az ezért járó pénz is felosztásra kerül majd a zár- számadási közgyűlésen, és hoa-j mennyit kannak egy-epi munkaegységre. ez mindenkit erősen foglalkoztat.

— Az idei szárazság miatt a dohány sem úgy sikerült, mint ahogy szerettük volna. Holdanként 7 mázsa termésünk volt — mondja Hanolné, és sóhajtva hozzáteszi: — Volt olyan szerencsés esztendőnk is, amikor holdanként 13 mázsa dohányt takarítottunk be. Különösen kiemelkedő volt az 1955-ös év dohánytermése, amikor ötöd magammal dolgoztam a dohányban és 17 ezer forintot kaptunk csak prémiumként. Az volt ám a jó zárszámadás! Az idén gyengébb lesz, de azért most sem vagyunk elkeseredve. Bízunk abban, hogy jövőre jobb lesz.

A körülöttünk álló asszonyok közül néhányan felfigyelnek a beszélgetésre, s közülük az egyik, könyökével diszkréten oldalba figyelmezteti a mellette dolgozó asszonyt.

— Hallod? Hanoiék 17 000 forintot kaptak, csak prémiumként! Igaz lehet ez?

— Igaz hát — bizonyítja a kérdezet, olyan hangosan, hogy mi is meghallottuk.

A másik asszony a hátát egyengeti.

— Ezt a munkát nem nekem találták ki — mondja kijelentő módban. Tizennégy kiló dohányt kell egy munkaegységre kisimítani. akármennyire is iparkodom nem tudom megcsinálni. Estére kelre vedig vgv megfájdul a hátam, hogy majd beszakad. Én ú

úgy teszek, mint tettek néhányan. Nem jövök holnap, mert nem éri meg.

Szomszédja, aki Mari néni névre hallgat, békítöbben csitítgatja

— Nem úgy van az, hallod. Ha már megtermeltük a dohányt, rendbe is kell tenni, hogy szégyent ne valljunk a munkánkkal. És mi lenne, ha mindenki úgy gondolkodna, hogy holnap nem jövök, mert nem éri meg. Nálam is kezdtben lassan ment. Az első ■napon csak három kilót tudtam kisimítani, a második napon már öt kilónál is több volt. Ilyenkor télidőben nem rossz foglalkozás a dohánysimítás, csak meg kell szokni a fogásokat.

— Ez így is van — helyesli Mari nénit Weisz Magda. Bárcsak annyi dohányunk termett volna, hogy a simítás egészen a tavaszi munkák megkezdéséig tartana. Télen is szaporodna a munkaegységünk és több lenne a tsz jövedelme is.

Megoszlanak a vélemények az asszonyok között. Vannak többen, akik elsőéves termelőszövetkezeti tagok és most barátkoznak a közösséggel. Abban azonban valamennyien megegyeznek, hogy rövidesen be kell fejezni a dohánysimítást, hogy a szállítás minél előbb megtörténjék, A dohányért kapott pénz is emeli a munkaegység értékét, és ez egyikük számára sem közömbös.

P-né