Tolna Megyei Népújság, 1961. december (11. évfolyam, 283-307. szám)
1961-12-10 / 291. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG „ 3Irodalmi melléklete U fiatal férfi, aki a vonat " ablakánál ült, könyvet tartott kezében, de látszott rajta, hogy nem olvas. Mintha saját gondolatai túlharsognák a könyv mondanivalóját. Este volt, mikor megérkezett. A gyéren világított utcákon sietve vette a lépést hazafelé. Az állomáson senki sem várta. Igaz, nem írta meg pontosan, mikor érkezik, csak annyit árult el, hogy talán ma... Nem akart külön gondot okozni az anyjának és bátyjának. Hátha Jóska éppen vidéken dolgozik, Teri, a sógornője pedig nehezen mozoghat. Két apró gyereke mellé most várja a harmadikat. Szegény apa nagyon rosszkor került be a kórházba ... Még szerencse, hogy eddig reménykedett ... De hogyan is lehetne megmondani egy látszólag egészséges embernek, hogy menthetetlen. Ebben a pillanatban valaki rákiáltott: — Hé, Sanyi! Megrezzent. Jóska sietett feléje a túlsó járdáról. Úgy, ahogyan a munkából érkezett haza, maszatos zubbonyban. Kissé furcsán érezte magát, amint ragyogóan tiszta ballonkabátjában ezt az olajszagú embert átölelte, hiába, elszokott már ezektől a zubbonyoktól. De hát Jóska szakmát tanult, vasas, mint apa. Alig léptek néhányat együtt, kifájdult belőle a kérdés: — Mi van apával? Gyanakszik? — Nem. — És anya? Tudja már? — Tudja. Megmondtuk neki. Az elhallgatott és ki nem mondott szavak súlya szomorú teherként nehezedett mindkettőjükre. — Teri hogy van? — kérdezte azután, de csak udvariasságból. mert valahogy nem volt esete ez a Teri. Túl szélesre és túl csontosra formálta a természet. — Még bejár a vállalathoz, dolgozik. Inkább szülés után veszi ki a szabadságát. — És a gyerekek? — Köszönöm, egészségesek. De azért majd megmutatom neked Klárika manduláit. A körzeti orvosunk úgy találja, jó lenne őket kivenni. Én irtózom minden műtéttől.. Szóval érdekel a te véleményed is! — Szívesen ... — mondotta a vendég és elmélázva nézett bele a mellékutcák sötétjébe. Hát bizony nagyon kisváros volt ez, szinte falu. A központ még úgy-ahogy elfogadható csinos üzleteivel, de ez a külső negyed ... Lám, az árkokat sem tömték be. De hirtelen bűnbánat fogta el. Amikor mint gyerek, idekerült, és meglátta ezt az utcát, nem tudott betelni vele. Elbűvölték az árnyas fák, az árkok zöld meredekei, az apró fahidak. Milyen remekül lehetett itt játszani! Persze, verekedni is. Szegény anya este fáradtan jött haza. s akkor még győzte őket nevelni... Furcsa, mikor az ember maga is felnőtt lesz és kinövi a házat, az utcát, a várost, amelyet pedig egyszer olyan nagynak és érdekesnek látott! Az emlékek fájó árnyékként kísérték. Jóska sem sokat beszélt. így értek haza. A kiskapu nyitva, csak át kell lépni az ócska küszöbön. És megcsapta az udvar, s a mögötte húzódó veteményeskert nedves, zöld illata ..; különös... Itthon van és mégis mintha minden olyan idegen lenne! Szinte tagjaiban érezte a tehetetlen önvád fájdalmát. — „Hűtlen vagy!” — zúgták az idegei és nem talált mentséget önmaga számára. A család a konyhában ült, mint máskor is vacsoraidőben. Anya régi, hagymaszagú fla- neUruháiában, Teri bordó pongyolában. amelyet már alig tudott összehúzni szélesre tolódott alakján. — Sanyi! Csakhogy megjöttél' Anya sírva borult a nyakába. Érezte a vállára csurgó könnyeket, csak az fájt, hogy nem tudott könnyekkel válaszolni. Átölelte az édesányját, amennyire szorongása engedte, azután Terit csókolta meg és a két gyereket, akik szintén felugráltak a szenzációra. A kis Jóska barnahajú, pirosarcú kölyök volt, Klárika szőke és sá- padtabb fajta. — Ugye, éhes vagy, fiam? — kérdezte az anyja és máris a kredenc felé sietett tiszta tányéréit. — Valami maradék is jó lesz — bólintott rá, azután halkan hozzátette: — Délután bent voltatok apánál? — Igen, én bent voltam ... — felelte az anyja és ismét elkezdett sírni. — Nagyon vár téged, hogy te meg fogod vizsgálni, vagy felviszed Pestre . . . — Pestre? — döbbenten néHűtlenség-----------z ett körül. — Nem, ennek nem lenne semmi értelme ... Jobb, ha itt... Anyából kitört a zokogás. — Persze, hogy jobb, ha itt... de ő nem tudja... ő reménykedik... Igen, az ember utolsó percig reménykedik... Különösen akkor, ha van egy orvos fia, aki mindig azt mondogatta kiskorában, hogy mindenkit meg fog gyógyítani a családban... Igen .;. de hát ki veheti komolyan egy gyerek beszédét? Kezet mosott, azután leült az asztalhoz. Reggel lassan öltözött szinte önmaga előtt is szégyellte. mennyire húzza az időt. De hát nehéz, rettenetesen nehéz az ilyesmi. Hazudni... hazudni egy szülőnek ... Aki mindent adott, alá mindent áldozott, hogy a fia többre vihesse, hogy a fiára büszke lehessen. És a fiú hazajön és nem tudja meggyógyítani az apját! Nagy nekiszánással, szomorúan indult a kórházba. A kisváros tavaszi fényben fürdött. az árkos utca sem látszott olyan csúnyának, mint az este, mikor megérkezett. • Elmerengve vette számba, milyen változások történtek utolsó ittléte óta. Mert mégis van fejlődés ... Lám, bérházak épültek és sokfelé parkosítanak. Ez a napközi is most létesülhetett ... Nem emlékszik rá, hogy erre lett volna ilyesmi. Hosszú, kimért léptekkel ment a nagy sárga épülettömbig. A portás idegenül meredt reá, de mikor megtudta, hogy orvos és egy súlyos beteget jött látogatni, akkor szó nélkül utat nyitott előtte. Természetesen ő sem helyesli, ha kivételeket tesznek, de ez más. neki jönnie kellett. Neki meg kell magyaráznia valamit, amíg nem késő. De mit is kell megmagyaráznia? Bizonytalanul baktatott végig az udvaron. Milyen más egy klinika! Nem csoda, hogy aki megszerette Pestet, nehezen jön vidékre. Ö sem jött... Pedig lehet, hogy ez is hűtlenség ; , ; Először a főorvost kereste. Őszhajú, barátságos férfi fogadta. Jobb, ha előbb vele beszél, hallani akarja a véleményét. Meg különben is ... Hátha szegény apa már hivatkozott reá? Hogy a fia... az ő orvos-fia ... Egy beteg munkásembernek milyen érzés is lehet kimondani, hogy „az én orvos-fiam”.J — Hát igen .. . jósolni nem lehet... Talán még hetek . . . A főorvos szavai vadul lüktettek agyában, mikor elindult a kórterem felé. Hármas számú szoba ... ez az! Kopogott és lenyomta a kilincset. Kicsi, fehér helyiségben találta magát. Mindössze két ágy állt a fal mellett. Régen különszoba lehetett. Az apja sápadtan feküdt a felpolcolt párnákon, csak a szeme lángolt sötéten. De ezekben a szemekben örömújjongás volt. Mintha a világba akarná lobogni a .saját boldogságát, hogy megjött a fia, az ő rég nem látott fia! — Apa ... — suttogta a ritka vendég és homlokon csókolta a beteget. A beteg elmosolyodott és kinyújtotta mind a két kezét. — Csakhogy jössz! Ezek itt úgy kezelnek, mintha valami komoly bajom lenne! Pedig te tudod legjobban, hogy én milyen egészséges vagyok! Nehéz volt mosolyt erőltetve válaszolni. — De apa, a te érdekedben történik minden. A főorvos igazán rendes ember. Bízzál benne! Jobb vigyázni és óvatosnak lenni... Azután széket húzott az ágy mellé és leült. Félt ettől a pillanattól, de úgy látszik, mégsem olyan rettenetes, mint ahogyan elképzelte. Amíg a beteg reménykedik, addig a családjának is könnyebb ... Beszélgettek és apa nem vádolta őt el- hidegüléssel. Talán nem is akar Pestre menni.. . Hiszen anya sem utazhatna utána .. . — Te Sanyi! — tört ki ekkor hirtelen a betegből. — Azért te valamit elhallgatsz előttem! A fiatal férfi alig észrevehetően megremegett. — Én? — Érezte, hogy a hazugság megint az idegeit borzolja. Mert hazudni kell, állítani, hogy apa. nem. nem igaz! Nem titkolunk el semmit! És apa folytatta. — Mert Sanyi... te soha sem beszélsz arról, hogy udvarolsz-e? Pedig nem tudom elhinni, hogy eddig még nem találtál magadhoz való leányt! A ritka vendég kábultan nézett bele a sötét szempárba, amely ragyogásával szinte átkarolta őt. — De... — sóhajtotta megkönnyebbülten. — Anyának még nem mondtam, de neked elárulom ... azt hiszem, találtam valakit... — Na és ... finnyás pesti kisasszony? Furcsa volt ez a kérdés, mosolyogni kellett rajta. Hogyan is lehetne Évát néhány szóval körülírni? Évát, aki karcsú és csinos, s akit idén avatnak doktorrá ... — Hát tulajdonképpen pesti, de az apja neki is vasmunkás volt. A beteg arca pirossá színező- dött. Szinte kacagta a szavakat: — Mit mondasz?... No ez remek! Hiába lettél orvos, mégsem tudtál elszakadni a szakmától! A másik ágyban fekvő idősebb férfi is felfigyelt. A ritka vendég kissé zavarba jött fürkésző tekintetétől, de az apja lelkesen kiáltotta oda betegtár- sáricik — Hallotta ezt. kartárs? Hát ilyen fiam van! Nem. akárki akármit mond. az én gyerekeim sohasem tudnának hűtlenek lenni! A fiú nem válaszolt. Csak most értett meg valamit és csak most kapott feloldozást kínzó önvádjaira. Vannak pillanatok, amelyeket sohasem lehet elfelejteni. Ez is ilyen pillanat volt. Azután felállt és az ablakhoz sietett. Gyorsan cigarettát vett elő és rágyújtott. Nem. nem lehet. hogy apa most lássa a sze mét.,j Szabó Ibolya La Abban az időben mindenkép- j pen tennünk kellett már valamit, hogy segítsünk magunkon. Napokon át főttkrumplit ettünk, hiába jártunk ki az állomásra, hogy csomaghordással keressünk pár fillért,, s a karácsony a nyakunkon volt már. Feri átjött egyik délután, elmesélte, hogy Pálinkásék milyen szépen keresnek a betlehemszés- I sei, jó lenne, ha mi is csinálnánk valamit. Ültünk nagy gondjainkkal a langyos kályha mellett, néztük a kis petróleumlámpa lángját és addig-addig tanakodtunk, amíg aztán elhatároztuk, hogy azonnal csinálunk betlehemet, kis jászollal, napkeleti bölcsekkel és Feri megszerzi hozzá a verseket, megtanuljuk, aztán indulás pénzt keresni. Jól tudtuk, hogy Visiékhez, Potokékhoz ugyan hiába mennénk akármiféle gyönyörű betlehemmel, azok nyomorultak, akárcsak mi magunk; de ha beengednek a szép házakba, ahol gyerekek élnek, s ahol cseléd főzi az ebedet, ott aztán ösz- szeszedhetünk valamit. A betlehem kartondobozból el is készült, annak rendje és módja szerint, nyitva hagytuk az elejét, arra anyám szép, rózsaszín függönyt csinált és csóválta a fejét: — Gyerekek, gyerekek' — hajtogatta, — Ezzel aztán ti hiába mentek az lírákhoz, nem lesz ebből semmi, halljátok! Segített, valami keveset a jászol megalkotásában is, sőt szerzett nekünk valahonnan néhány képeslapot, azokból cifraöltözeiű embereket vágtunk ki, lábat hajtogattunk nekik és beállítottuk a jászol köré. Nem hiszem, hogy akadt még egy ilyen nemzetközi betlehemje a világnak, mert a mienkben szerepelt két pelástos, szakállas pópa, ezen kívül egy mentés huszár, egy háncsöves néger nő, és két-három különböző, díszes öltözetű magyar nemes, valami kalendáriumból. Együttesünk összetétele a következő volt: Feri öltözött fel jászolvivő gyereknek, Gyurgyik Jani volt az első, öccse a második pásztor, én az öreg. Persze, szakállason, hosszú, szedett-vc- dett ruhákban indultunk, és any- nyira bevágtuk a verseket, hogy azokon az éjszakákon álmomban is az öreg szerepét mondogattam. Az első este, irgalmatlan hófúvásban indultunk, gyufát is vittünk magunkkal, hogy a jászol gyertyáját a színjáték helyén meggyújthassuk. Ahová bekopogtunk, Ferinek kellett első helyen állnia, ő kérdezte meg, hogy szabad-e bet.le- hemezni, s ha kedvezett a szerencse. roppant izgalommal tódultunk be a jószagú. meleg lakásokba. Men-megakadoztunk suta mondókánkban, a háziak mosolyogtak, a gyerekek belebámészkodtak gyertya- és papírszagú betlehemünkbe, mi pedig vártuk a szép áhítatban, mennyit adnak a nénik, bácsik, mit vihetünk haza szüléinknek. Egyik este a város belsejében dolgoztunk, volt már itt ugyan összetűzésünk egy másik csapattal, néhány pofon is elcsattant a kenderszakállas arcokon, de hajtott bennünket az izgalom, hátha ezekben az úri házakban többet kapunk. Mondom, akkor este a belváros volt soron, két-három lakásban szerencsével jártunk már, aztán egyszeresük egy nagy, világos lépcsőházban találtuk magunkat. Fényes, rézkilincses ajtó előtt álltunk meg, becsengettünk, bóbitás szobalány nyitott ajtói, végignézett bennünket és azt mondta; várjunk, megkérdezi a nagyságos úrékat, bemehetünk-e. — Itt lesz valami — súgta nekem a kisebbik Gyurgyik fiú és figyelmeztetett, hogy nagyokat nyögjek, ha faggatnak, hogy mi | a bajom. Ha van lámpaláz a világon, hát mi a legmagasabb fokát éreztük, mert alig futott el néhány • másodperc, rpár be is terelt bencipő nünket a szobalány egy igen vagy, fényesen kivilágított szobába. Jobban mondva csak az elsőket igazította be, mert nekem kívül kellett maradnom, s arra a végszóra, hogy gyere be öreg, máris hasra kellett feküdnöm a betlehem előtt. Kevés próba után bizony mindenütt másként sikerültek ezek a drámai mozdulatok. Itt is, amint sor került rám, beléptem, torkomon akadt a lélegzet, akkora fény láttán, s már hasaltam is, mégpedig egy bíborszínű karosszékben ülő. feketeruhás dáma lába elé. Az első pillanatban eszembe se jutott, hogy feleljek valamit a pásztorok kérdéseire, csak néztem magam elé a padló felett tíz centiméternyire. Rengeteg székes asztallábat láttam, jószágának éreztem a puha szőnyeget, egy- szercsak, amint fordítottam a fejemet., hogy mégjobban körülnézzek, meghökkentem ijedtemben: két fényes lakkcipőt láttam az orrom előtt, láttam a fekete- harisnyás lábakat is, és valami, ugyancsak fekete csipkés szoknyát, ami az ülő dáma öléből omlott alá. Arra rezzentem, hogy egyik pásztor sem mukkant meg, nem tudták, mi történt velem, aztán megint felhangzott a szerep: kelj fel öreg! Erre már tudtam felelni, azt mondtam: hogy nem kelek, nagyon fáradt vagyok, igen messziről jövök. És nem vettem le a szememet a lakkcipökröl. Arra gondoltam forró izgalmamban, hogy nekünk a lábunk a legutolsó testrészünk, nyáron a magunk bőrét koptatjuk, télen belefolyik a víz, a sár a cipőnkbe, és itt van ez a nagysága, ezekkel a gyönyörűséges lakkcipőkkel, de jó is lehet ennek! Valami bolond gondolat fogamzott meg bennem; elhatároztam, hogy megfogom egy pillanatra azt a fényes cipőt, legalább a tapintását érezzem, s elmesélhessem odahaza anyámnak, milyen csodával találkoztam. Aztán arra gondoltam, hogy jó lenne megmarkolni ezt a szép cipőt, lehúzni a nagysága lábáról és hazafutni vele anyámhoz, hiszen annak sohasem volt ilyen cipője, pedig mennyit dolgozik értünk, hogy legalább krumplit adhasson enni. A nagysága pedig csak ül, semmit se csinál. De nem mertem mást tenni, csak odanyúltam a mocskos, dermedt mutatóujjammal, melegnek, simának éreztem a cipő bőrét, aztán fel akartam állni a harmadik biztatásra, de mintha megbénult volna a testem. Akkor már nevetett a dáma, és a többiek is, akik néztek bennünket, csak a szobalány állt merevt sápadt arccal az ajtó mellett. — Maradj, csak maradj —i szólt egy idős férfi és alig bírt a nevetéssel. — Ez aztán az öreg! Föl se tud kelni! No, ti többiek rajta, énekeljetek neki. A fiúk ijedten kapkodták a fejüket, rázendítettek éktelen ösz- szevisszaságban, s én feküdtem, bámultam a cipőt, mintha más dolgom se lett volna ennél. Hej, ha egyszer én ilyen cipőt vihetnék haza anyámnak! — futkosott a képzeletem. Abban a pillanatban mozdult a cipő, távolabb csúszott előlem, s hallottam, hogy idegen nyelven mondott valamit a dáma, amiből egyetlen szót sem értettem, de éreztem, hogy ellenem irányul itt valami. Rám is szólt a nevető férfi: — No, állj föl. Ne piszkítsd be azt a cipőt... Feltápászkodtam. Nekem is énekelnem kellett volna, de csak felszippantottam az orromat, és menekülni szerettem volna a fényes lakásból. A pénzből, amit itt kaptunk, s amit a kapu előtt kellett szét- -jztanunk, egyetlen fillért se fogadtam el. ORMOS GERÖ l
