Tolna Megyei Népújság, 1961. december (11. évfolyam, 283-307. szám)
1961-12-31 / 307. szám
KURT TUCHOLSKY: S z r é n j e H osszú ideig senki se tudta, hová jár minden második este Szerényke. Fél nyolc tájban ment el .hazulról, amikor már kint volt az udvaron Bordásék marha- pörköltjének, Igazék halételeinek és Aranyék folytonos mosásának szappanos illata, amikor a ház neszei lecsillapodtak, lassan és zümmögő muzsikára váltott a nappali zenebona, amikor a függönyök odahű- zódtak az ajtók, ablakok elé és Pénzes néni macskája bevonult a tűzhely alá dorombolni. Ilyenkor indult Szerényke. Halkan nyitotta az ajtót, halkan ment végig a visszhangos folyosón és halkan ment ki az utcára, ahol fáradt emberek es sohase fáradó szerelmesek sétáltak a meleg falak mellett. Itt aztán már sietett Szerény- ke. Vékony kis teste kicsit szegen, darabosan himbálózott, tűsarkú cipője erősen próbára tette a bokában gyenge lábat. De sietett. Amint napközben is sietett a munkával a tervező- asztal mellett, amint sietett az egyetemi konzultációkra, s amint már évekkel ezelőtt is, sietett, hogy elvégezze a gimnáziumot, hogy fölcserélje a műhelyt a szerkesztési irodával, hogy több legyen, többet tegyen az emberekért, akiket Szerényke gyönyörű egyedül- valóságában, csúnyácska testében, szépen dobogó lélekkel szeret. Senki se tudta, hová megy minden második este Szerényke. Azt se tudta senki, hol tölti mindig a vasárnapját. Hat órakor kelt, kitakarította szépen a szobáját, rendbehozta magát és ugyanolyan szerényen indult, mint a hétköznapi estéken. Ugyanúgy tipegett a nép- telen utcákon, ugyanúgy a falak mellett és arra gondolt, hogy a lusta ablakok mögött sokan alusznak még. Ágyszag tölti meg a szobákat, az arcok pihentek, duzzadtak, a férfiak borotválkozni készülnek. Ünnepi csendbe zárkóznak a lakások, az öregek óvatosan lépkednek a recsegő padlón, a fiatalok pihenten játszanak a paplanokkal. Mit csinálnék én most egyedül az ódon-bútoros hónaposszobában, gondolta az üres utcákon. Egyedül, Magyar Éva mérnök, harmincötéves hajadon, zene- és irodalomrajongó, aki tíz évvel ezelőtt olajos kezekkel és olajos ruhában valami csodálatos életről álmodoztam a gépek mellett. I tt az utcán, a kapukon kitóduló udvari hűvösségben százszor fölmérte életét Szerényke. Apára gondolt, aki negyvennégyben halt meg azonmód, meszesen, malterosan, ahogyan éppen egy téglát akart beleragasztani a híg malterba, és anyára gondolt, aki biztosan őt látja most a kis győri lakásban, meleg kávé és két zsemlye mellett, a régi zsámolykán üldögélve. Igen, ilyenkor mindenki eszébe jut az embernek. Palkó is, aki esztergályos és nem is akart több lenni, Irma, aki d- hízott és tavaly nyáron stru- mával operálták. Mino^-id, mindenki! S valahol hátul, tz emlékek és gondolatok szerény sarkában önmaga: Magva* Éva tervező mérnök, a keskeny kis arcával, görbécske lábaival, telített leikével és a felszínen nyüzsgő terveivel: ho'nap a homlokkerekek tervezését kell elkészítenem, csütörtökre a negyvenöt fokos hengerek szer- számpapírjait várják tőlem a forgácsolóban. Mindez át-áthullámzik az értelmén és megy az utcákon, nem ül villamosra, vagy autóbuszra, szüksége van erre a kis mozgásra, elmélkedésre. Azt is át kell gondolnia, milyen szórakozást találjon ki mára Verácskának. Mert Szerényke minden második este és minden vasárnap Veráeskához jár csúnyácska testében szépen lobogó lélekkel. Verácska a hatos tömb második házában lakik, négyéves. Mamája egyidős Szerénykével, valamikor együtt dolgoztak az olaj és vasszagú műhelyben. Verácska négyéves, göndörhajú és mosolygó, Verácska egészséges, eleven, mint a csík és Verácska végtelenül szereti Szerénykét. V erácska életében Sze- rényke a csodatevő tündér. Mert Verácskának nincs nagymamája, aki játsszon vele, aki mesélne neki; Verácskának anyukája sincs, mert anyuka régen elment valahová és sohase jön vissza onnan. Apa ezt így mesélgeti Verácskának, s ha nagyon szomorú Verácska, apa mindig Szerénykét ígéri helyette. Este jön Szerény ke, ne sírj, este játszik veled Szerényke, ha jó leszel, biztosan mesél neked Szerényke. És Szerényke becsenget háromnegyed nyolckor. Ilyenkor Verácska túl van már a vacsorán, apa kitakarította a lakást, fölvette rendes ruháját és ő is várja Szerénykét. Várja Szerénykét Verácskának. Mert apa önmagának már nem vár senkit, apa nagyon megsebesült a lelkében, apa csak dolgozik, olvas és anyára gondol olykor, aki sokkal szebb volt és sokkal rosszabb volt Szerénykénél. Ha szól a csengő, Verácska fölkapja a fejét: — Ha! Siess apa, jön Szerényke néni! — és 5 is fut ajtót nyitni, sikító nagyokat nevet örömében, felugrik Szerényke nyakába, megkérdi: mit hoztál és vezeti befelé sietve, mintha attól tartana, hogy visszafordul egyszer az előszobából. Szerényke öt deka savanyú cukrot hozott, sohase többet, mert a gyermeket nem szabad elkényeztetni, öt deka savanyú cukorkát, de olyan édes örömmel, olyan tiszta szándékkal, hogy Verácska olykor öt kilónak érzi. És Szerényke kettesben marad a belső szobában Verács- kával. Kettesben, mert apa tudja, hogy ilyenkor nem szabad zavarni őket, nem szabad leülni a heverőre .beleszólni a mesékbe, vagy kérdezni valamit Szerénykétőí. Apa elmegy, vagy kiül a konyhába, távol a meleg, mesélő hangoktól, mert nem szabad azoknak megsaj- dítani a lelkét, nem szabad el- érzékenyülni, ha Verácska csa- csiságokat kérdez, ha azzal állítja meg Szerénykót, hogy mi az élet, vagy miért ment el anya a »múlt« vasárnap. J ó voltál az óvodában? — kérdezi Szerényke, amint elhelyezkednek a heve- rőn és Verácska beszámol az óvodáról, ahol van egy kislány, akinek az apját úgy hívják, hogy Fogorvos és Vörös Pali megint verekedett Boda Ilonkával. Aztán perdül egyet, befekszik Szerényke ölébe, ahol rajta kívül sohasem melegedett még gyermek, fölnéz rá és azt mondja: most mesélj a kávétóról!... Szerényke pedig mesél a kávétóról és megnézi Verácska kezeit, előveszi kis ollóját, levágja a körmeit, aztán leveti Verácska cipőjét, a lábát is megvizsgálja és mesélés közben kiviszi Verácskát a fürdőszobába, megmosdatja szépen, rendbehozza a haját, feladja rá a kis hálónadrágot és kabátot, visszaviszi a szobába, lefekteti, aztán előveszi anya régi varródobozát, Verácska kis ruháit, amelyek gyógyításra szorulnak és leül ágyikója mellé mesélni, varrogatni. És Szerényke így, a Kis ágyikó mellett nem mérnök, eszébe se jutnak a csavarok, hengerek és tengelykötések, eszébe se jut, hogy otthon sejtelmes pattogással várják az ódon bútorok, hogy az ő életéből sohase szakadhat ki ilyen Verácska. Semmi másra se gondol Szerényke, csak arra, hogy Verácska most, erre a gyenge félórára teljesen az övé, csak hozzá beszél, csak neki mondja, hogy szeretlek, csak neki hiszi el, hogy a kávéiéból ihatnak a jó gyerekek, hogy az óvodában nem szabad többé megharapni Sulyok Ildikó karját. Ha betörnek olykor a külső zajok, ha motorhengerek puf- fogása szakítja át a falat, Szerényke mindent elenged a füle mellett, csak azt hallja meg, hogy nagyon szép volt, mesélj még, téged szeretlek a legjobban a világon. Aztán oldalára fordul Verácska, mozog a kis nyelve, kidugja a hegyét, remegve nyalogatja a kis párnát és egyre apróbb a szeme. Lehúzza magához Szerényke kezét, erősen fogja, aztán lanyhul a fogás és Szerényke feláll, megigazítja a takarót, Verácska göndör haját és összeszedi a mosnivalót, kiviszi a fürdőszobába. Verácska alszik már, gondolja és vézna kis mellében akkora a szíve, hogy majd szétrepeszti a bordáit. Kimossa a szennyeskét, fölteregeti száradni, visszamegy még a szobába, áll a kis ágy mellett és muzsikál a szíve. A ztán fogja a táskáját, kimegy óvatosan, bekopog apának a konyhába, s amikor apa nyitja az ajtót, annyit mond csak: — Alszik... Apa belenéz a szemébe, remeg a hangja: — Köszönöm. És Szerényke ugyanazt mondja halkan, végtelen boldogsággal, aztán elmegy, hazasiet gyalogosan az ódon bútorok közé, lelkében Verácskával, mindennel, amit kapott tőle. ORMOS GERŐ HATVANI DÁNIEL: Felhangolt húrokon nem vágom fel az eremet hiú sikolyra jajjgatásra hogy végül észrevegyenek s rám mutassanak hadonászva csak élek mint akárki más ki hogyha muszáj akkor szenved s örülni tud az újulás hitéből fogant szerelemnek ki józanul és emberül méri a holnap tág határát mákonytól el nem szenderül bár szívét fondorlatok rágják mégis testére veszi fel rándulását a közösségnek birkózva kétségeivel alkot új törvényt új zenéket felhangolt húrokon a szó szembeszegül a rettenettel míg az értelmet átfogó győzelmét kivívja az ember Egy házaspár viccet mesél — Tegnap egy tündért viccet hallottunk, ezt el kell mesélnünk, Panter úr ... szóval, el kell mondanom magának. A férjem már ismerte. Tündért vicc. Figyeljen csak. — Egy férfi... Walter, ne szórd le a dohányt a szőnyegre! Minden dohányt leszórsz... szóval, egy férfi, nem is, egy vándor eltéved a hegyekben, az Alpokban. Mit akarsz? A Dolomitokban, jó, nem az Alpokban. Egyébként teljesen mindegy. Tehát, baktat az éjszakában, amikor megpillant egy fényt, s megy egyenesen a fény felé... de hagyj már beszélni! Ez is hozzátartozik!... egyenesen odamegy, s egy kunyhót talál, amelyben egy paraszt házaspár lakik. Egy gazda és a felesége. A gazda öreg, de a felesége fiatal és csinos, igen fiatal is. Már ágyban vannak. Nem, még nem ts feküdtek le ... — A feleségem képtelen egy viccet elmondani. Majd én. Ellenőrizheted, hogy jól mondtam-e. Nos, hát akkor elmondom az egészet. Egy férfi megy a Dolomitokban, és eltéved. És akkor — itt teljesen összekeverted, így nincs semmi hatása! Egész másképp van. A Dolomitokban, ez az! A Dolomitokban lakik egy öreg paraszt a fiatal feleségével. Nincs egy falat ennivalójuk se, a következő piacnapig csak egy marhahús konzerv van a háznál. Ezzel pedig takarókoskodniok kell. És ekkor ... hogyan? Éppen, hogy így van! Nyughass már... Egy éjszaka jön a vándor, nos. kopogtatnak, ott áll a férfi, aki eltévedt és most szállást kér éjszakára. De szállást nem tudnak adni, mert egyetlen ágyuk van, ebben alszanak mind a ketten. Hogyan? De Trude, ez képtelenség ... Nagyon kényelmes az ilyesmi. — Egyáltalán nem kényelmes. Az egyik mindig kapálózik az ágyban ... nem így van! — Hogvj már békén. Ne szakíts örökké félbe. — Azt mondod, nagyon kényelmes. Én egyáltalán nem találom annak. — Nos... — Walter! A hamu! Ott van előtted a hamutartó. — Nos... o vándor ott áll a kunyhóban, elázott az esőben és szeretne aludni. A gazda azt mondja, aludjék az ágyban, a feleségével. — Nem, nem így van. Walter, egészen másképp meséled! Köztük, közte, és a felesége között, tehát a vándor fekszik középütt. — Legyen úgy, de ez teljesen mindegy! — Egyáltalán nem mindegy ... Ebben van a vicc. — A vicc ott van, hogy a férfi elalszik! — Persze, hogy ott van! De hogy értse meg így Panter úr a viccet... hagyj engem, majd én. Nos, a férfi lefekszik az öreg paraszt és a felesége között. Kint pedig szakad az eső. De hagyj már végre! — Egészen rosszul mondja el. Elsősorban nem esik az eső, másrészt békésen alszanak. Hirtelen felébred a gazda, és szól a feleségének, — Trude, menj csak a telefonhoz valaki hív. — Nem, persze, hogy ezt nem mondja ... A gazda azt mondja a feleségének ... Ki az? Ki telefonál? Mondd neki, hogy később hívjon fel, most nem érek rá. Igen. Nem. Igen. Tedd le! De tedd már le! — Elmondta közben a viccet? Nem? Még Nem? Na meséld csak! — Azt mondja a gazda, ki kell mennem, megnézni a kecskéket, az az érzésem, hogy elszabadultak, akkor aztán holnap tejünk se lesz! Megnézem, jól be van-e téve az istállóajtó. — Ne haragudj Walter, hogy félbeszakítlak, Pali azt mondja csak este tud majd felhívni. — Jó, este. Tehát a gazda, de parancsoljon még egy kávét! — Tehát a gazda kimegy, a fiatal asszony meg odafordul... — Rossz. Teljesen rossz. Mert nem előszörre! Kimegy, de csak harmadszorra fordul oda, a paraszt persze háromszor megy ki, így mulatságos! Na, hagyj már engem! Szóval, a paraszt kimegy a kecskékhez, a kecske megvan, erre visszatér. — Rossz. Sokáig kint marad. Ezalatt azt mondja a felesége a vándornak... — Semmit se mond. A paraszt visszajön... — Először nem jön vissza. — Szóval... a paraszt visszajön, és újra elalszik, amikor hirtelen felriad álmából és ezt mondja: Megnézem én mégegy- szer azokat a kecskéket — és erre megint kimegy. — Azt kifelejtetted, hogy a vándor szörnyen éhes! — Igen. A vándor még vacsora előtt mondta, hogy rettenetesen éhes, mire azt mondták neki, hogy legfeljebb egy kis sajtjuk van... — Meg tej! — Meg tej, meg valami húskonzerv, de abból nem adtak neki, mert a következő piacnapig nem volt egyebük. Es aztán lefeküdtek. — És míg a paraszt kint volt, az asszony odafordult a vándorhoz és azt mondta: Na ... — Nem igaz! Egyáltalán nem így van! Walter, egészen rosszul meséled! Nem azt mondta: Na...! — Dehogynem, azt mondta: Na...! Mit mondhatott-volna? — Azt mondta: Most itt van az alkalom ... — Ellenkezőleg, azt mondta: Most itt van az alkalom ... — Egészen elrontod a viccet, Walter! — Hát ez aztán remek! Én rontom el a viccet? Te lősz el minden viccet! Azt mondta tehát az asszony... — Most már hagyd, hogy én mondjam el a viccet. Eltolod a poént...! — De most aztán ne böszíts fel Trude! Ha már elkezdtem mesélni egy viccet, szeretném be is fejezni... — Egyáltalán, nem kezdtél el semmit... én kezdtem el mondani! — Ez teljesen mindegy! — mindenesetre szeretném most már végigmondani, mert te aztán semmit sem tudsz elmesélni! — Mert én úgy mondok el mindent, ahogy akarok és nem a te szádíze szerint, és ha neked nem tetszik, kérlek, ne figyelj oda! — Nem akarok semmire figyelni, egyszerűen be akarom fejezni, még pedig úgy, hogy Panter úr is mulasson rajta. — És azt hiszed, hogy amit mondasz, az mulatságos .:. — Trude! — Hát most mondja, Panter úr, ki lehet ezt bírni? És már egész héten ilyen ingerlékeny ... én, én... — Te, te ... — Kibírhatatlan vagy ... — Rögtön azt fogia mondani: a komplexusok. Az anyád ezt egyszerűen neveletlenségnek hívja... — Nekem volt gyerekszobám! — Hát ki ment el az ügyvédhez visszacsinálni az egészet? Én talán? Te! Te rimánkodtál, hogy ne váljunk el... — Hazudsz! Bumm: becsapódik az egyik ajtó. Bumm: becsapódik a másik ajtó. Én pedig itt ülök, egy fél viccel. Mit is mondhatott a férfi a fiatal asszonynak? Fordította: CSÁNYl LÁSZLÓ
