Tolna Megyei Népújság, 1961. december (11. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-24 / 303. szám

CSORBA GYŐZŐ:

PÁKOL1TZ ISTVÁN:

Bízd as időre

Hadonászhat a vállveregető nagyképűség, s a részigazság békalencséi alól pislogó gyöngyöző homlokú óvatosság méricskélhet színt, fajsúlyt és csengést, kavicsnak bélyegezheti a gyémántot, igazgyöngynek a vásári holmit: ne bánd, bízd az időre,

úgyis kihull az örök szövegből

a felesleges,

a csak önmagában

és önmagáért feszengő:

bízd az időre, kitapintja:

számító divatból veszed-e ajkadra

néped gondját-bajál, bizakodását,

vagy sorsába fonódva,

megőrzött örökségül

dédelgeted szívedben

jövőjét egyengető szép szavaidat;

bízd az időre, megkérdőjelezi

a léggömbbé fújt jelzőket, hasonlatokat

és megméri a szavak karátját,

aláhúzza a súlyosat,

hogy még súlyosabb legyen;

bízd az időre:

felkiáltójelet csattant

a lélek eleven-erős rostjaiból font

igék sudarára! 1959.

BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS:

Fények a Balatonná

Adósod vagyok, Balaton, a nyári szélben meghajol az a fasor, hol néztelek.

Hullámzó, zöld vized felett vitorlák fehér szárnya száll, akár egy sereg szép sirály.

Badacsony, édes Szig liget muskotály-szaga becsípet, bolyongok réteiden át, pacsirták mámoros dalát még most is hallom, pipacsok piros csodája rám ragyog.

Költőid dala zeng felém életem késő szüretén,

Lillák, Ginák keserveit a szelek sírva zeng étik, merengek elmúlt bánaton, egy fehér felhő árnya nyom.

Könnyedén tovább ballagok, fodroznak, futnak a habok, a felhők lelkem szárnyai, szép játék velük szállani hegyeken, vizeken, tovább s látni kikötőt, vitorlát.

Múltba, jövőbe nézni úgy, hogy népem boldogan aludj, a gondra könnyű bor legyen a roskadozó hegyeken, tedd dolgodat és gyarapodj, te szépre álmodott Somogy.

HATVANI DÁNIEL:

A mi győzelmünk

elménk képernyőjén kirajzolódnak az oszlopok miket e kor betonalapjaira raktunk kezünket jég marta, salak, mész és malter de bensőnkben az öröm neon-lámpákat gyújtott

tekintetünkkel őrizzük ezt a tájat városaink és falvaink meglendülnek elhagyják keserű, kopott tetőiket ablak-fogsorukkal az arcunkra mosolyognak

a mi győzelmünk a vérünkkel ötvözött anyag melynek titkait naponta felismerjük egi/ek vagyunk már vele, mint levelével a fa mint partjával a folyó, mint idő a változással

TÉNAGY SÄNDOR:

Kacácscntjfa-slfszités

Tíz gyermekedből egymagám maradtam: kettőt befalt a föld, hetet a sűrű távol. Változatlan hangjával a karácsony ránk köszönt: nézünk egymásra: mit kezdjünk vele? — tele a szívünk, s mással van tele.

Ezüstpapíros cukrok a kezemben,

díszítgetem a fát,

úgy sírhatnék és úgy kéne nevetnem — mozgásom egyre lassúbb, tétovább: a régi hit nincs, új sincs még helyén, meghalt a gyermek s nem nyughat szegény.

Kínok térképét hordja édes arcod, nézlek: segítsz nekem.

Szorgalmad hány nehéz éven kitartott: erőssé tett a buzgó szerelem — díszíts, díszíts, hisz páratlan kezed bús életedben mindig díszített.

Díszítsd a fát és díszítsd a világot, díszítsd világomat,

s tárd föl egy lánynak gyönyörű tudásod elém idézi most az áhitat — tudom a törvényt: nem lehetsz örök, s csak ő segíthet majd, ha szürkülök.

Ezüstpapíros cukrok a kezemben, karácsonyeste van,

úgy sírhatnék és úgy kéne nevetnem: de csúf s de szép, hogy áltatom magam, s de szomorú, hogy mégse sikerül: álmos üresség bélel s fog körül.

Ki férfi lett, azt nem teheti többé gyermekké anyaöl — de gyermekké teheti mindörökké egy jó szerelem, mely rátündököl — ó, most érzem csak, mit vesztettem el, ó, most tudom csak igazán, mi keik

Ezüstpapíros cukrok a kezemben,

karácsonyeste van — míg nem nyugszom e boldog szerelemben, ha százszor is karácsony: hasztalan — s bár minden díszt magamra aggatok, kietlen-szürke és kopár vagyok.

(1942.)

CSÁNYI LÁSZLÓ:

VERS

Hiába áltatnád magad, ennyi volt minden: nyersanyag, s flrra jó, hogy újra mondd, amit a szó a hálóba font. Minden mélyén ez rejtezik, s boldogan tárja titkait, mint nő, ki vággyal van tele, s azt akarja, hogy csak vele zengjen e burjánzó, s örök sóvárgás, mely ideköt, amely több nálad, s az anyagnál is több, szabadabb, s úgy leszel vele egy, ahogy kötelme bilincsébe fog.

önkívület volt, s értelem, harc is volt, vérrel, s vértelen, józanság volt és mámorok megfejthetetlen láza, Hogy tudd meg, a törvény tölt be, s te

csak magad lennél nélküle.

BÚZÁS HUBA:

Iniuifio

Figyelj ha itt a parton átsimíl hulláma és himbál a híd feléd a Mindenség ha lép suhan sötéten sír a Séd

és visz halott napot a víz dermedt habján delejes dísz reá a lombok szemfedője hull tivornya tél letépi túl

s malomfalon behorpadt alkonyon a jégharangot hallgatom fakó a hó fiittyent a szélmanó füzet füröszt a fagyfolyó

megkóstolod a fények ízeit s a rézazurba fölröpít és fönt világító szoborba önt a csók a csillag és a csönd

száguldó meteor vagy kéj öröm és átsuhansz a légkörön feléd a Mindenség ha lép suhan sötéten sír a Séd

Hétfőtől szombatig

Elindulok, mert a hajnal újra szólít, mint hitestársat a hűség kötelme;

\z utcák békessége arcomba csapódik, kicsípi bőrömön a pírt a nulla fok, kabáthajtókán szőrszál-jégcsapok, liideg van, de a szájba-bújt parázs: felmelegít a tenyérbe-huhhogás, i azon tűnődöm: a nagykabát alatt vajon van-e mindenkinél mélyebb oltalom, olyan, mint a fák téli előkészülete?

És indulunk. Zörrent a villamos, megugrik. Egyszerű téli reggel ez, csodák nélküli, csak az benne a jó, hogy minden oly magától

[érthető,

hogy még a szomorúságot is megtűri.

Mintha kölcsön kérte volna az élet önmagát, hogy megduplázódjék e hajnali gyönyör, hogy érthetőbb legyen a békesség szólongatása, a nyilvánvaló, a vitathatatlan,

— s mintha egy kicsit visszhangozna a világ.

És indulunk. Minden reggel indulunk.

Jól ismerjük az utat, vonallal megyünk.

Ez a mi naponta újrakezdődő hadgyakorlatunk;

tanoncok, könyvelők, öreg szakik

biztosítják a munka szelíd hadállásait;

hosszú küzdelem ez, eltart

hétfőtől szombatig,

és megint:

hétfőtől szombatig.

PÁKOLITZ ISTVÁN:

Karácsony, 1944

A kis keszeg szatócs,

kinél az iskola felé menet

a talált pénzen vettem medvecukrot

s avas szentjánoskenyeret;

a kis keszeg szatócs,

kezében lógázva a csöpp batyut,

nem hitte el,

hogy vissza soha nem vezet az út; a kis keszeg szatócs a jóságban hitt a latrok között s míg Istent szimatolt, találni nem találf, csak ördögöt; a kis keszeg szatócs szívében bűnné nőtt az akarat: szeretett volna élni.

— Agyonverték egy fenyőfa alatt.

______

B

ÁRDOSI NÉMETH JÁNOS:

Egy nyár, egy nap

Egy nyár, egy nap még, ami'felém cseng a múlt ködéből, mint ezüst csend, érzem, hogy ez a csúcs, a delelő, a nap a földre láng-nyilakat lő.

Nyárfák alatt a vizet bámulom, itt úszott egykor papír-csónakom, az évek és a játék elszaladt, most áll a viz és a fénylő patak

engem mutat az életem delén, vagy már az alkony integet felém, a vágy, az álom egyre kevesebb.

S ha felsajog is egy-egy régi seb,

jobban bírom az életet, s talán

nem lesz oly nagy gond a gyilkos halál.

CSÁNYI LÁSZLÓ:

Az álmos ködből bizonytalanul kirajzolódik kétes vonala valakinek. Vállán vidám galamb, mögötte mázsás medve, s márvány — erezett Nap.

Szólítod, de színtelen szavad szétfolyik s a köd lesz csak sűrűbb.

És eltűnik, de árnyékát még látod, kígyóként kúszik körötted, s követ és nem találsz egy zugot sem magadnak, lassan bezárul ajtó, hívó ablak, a zengő kő, a lelkes állat hallgat, s a szégyen kí'r”ómn.rása marad csak.

PÁKOLITZ ISTVÁN:

H Ű É Q

Immár nem is lesz hiányérzetem, hisz nők után nem futkostam loholva: ómokfutó bolond lehettem volna, s hogy mégse lettem az, nem érdemem: ilyen vagyok. Mindig mindent lemértem, tudván, hogy mindeneknek súlya van. s mert szélbe fújtam, ami súlytalan, így nem siettem el, de el se késtem; s azért őrizhetsz egyedül magadnak, mert ahogy nőnek férfi adott s adhat úgy adtam m'nden kincsemet neked: s ahogy a gyökér őrzi a virágot, úgy őrződ szívemben az ifjúságot, a megújuló örök é'etet.

ábi