Tolna Megyei Népújság, 1961. november (11. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-12 / 267. szám
6 / / izenhét körüli lány. sporty—./ szatyrot szorít a kezé- k-S ben. Fölugrik az autóbuszra. a szatyorba kotor, bedobja a forintot. — Volna szíves odébb állni? — szól csípősen a lépcsőnél bámészkodó fiatalemberre. Az ránéz. mondani készül valamit, de csak a szája marad tátva. Mert a lányt... igen, mintha látta volna valahol. Keleti vágású. sötét, elevenen csillogó szemét, fekete, félhosszú, divatos frizuráját, homlokán a rövid. oldalt fésült frufruval. De a feje tartása is .. . — markol a kapaszkodó mellé — és az egész arca ... Fékez a kocsi, tolongás az ajtóban. Mindketten hátrább húzódnak. Csak ez a kefehajú, zubbonyos menne innen! — néz a fiú ellenszenvvel a másik szomszédjára. Aztán — nagy óvatosan — ismét a lányra sandít. A keskeny, mosolyra futó szájra, a meleg, testhez simuló szvetterre, és áll. cserélgeti a lábait. Igen, most elkapta a pillantását is. A lány határozottan idenézett. Megrándult az ajka, a homloka színesedik, vér szalad a füleibe. Arról árulkodik a szeme rebbenése is, hogy neki se teljesen ismeretlen ez a pelyhedző állú valaki. Nicsak, újra idepillant, s közben erőltetett buzgalommal a szatyorban keresgél. Hopp. megrándult a kocsi, a kislány félvállal a fiúhoz ütődik. És elharap egy szót. a szemöldökét ráncolva. Mert még azt hiheti ez a kamasz — mérgelődik —. hogy akar vele valamit. Pedig — uram bocsá’ — különbek teszik őneki a szépet. Igaz, úgy külsőre megtenné ez is — villan ismét a szeme —. de a rövidnadrágból nemrég nőhetett ki. Vagy csak ... hogy ilyen szőke? — markolja rövidebbre a sportszatyor fülét, és tettetett érdeklődéssel körbe fordul. A kefehajú. viharkabátos férfi előzékenyen oldalt lép. de a könyöke „véletlenül” a lányhoz szorul. Csipet ránéz, egyet ránt a fején, hideg gúny ül a szájára. A férfi leforrázva elhúzódik, és megnyomja a jelzőgombot. A fiú vigyorgó képpel les utána. S már oldalt fordulna, szemben a lánnyal, de egy másik utas közéjük nyomakszik. Köpcös kisöreg. tömött, fésületlen sörénnyel, fogai közt alvó cigaretta. Jó lenne valahogy (Folytatás az 5. oldalról) hajó. és Zoltán elindult az öszszekötő vasúti híd felé. Nagy nekibúsultában elfelejtette, hogy a két krajcár hídpénz csak Pestről Budára jövet jár. Most néni a Friss Újság felé indult. Az Irányi utcába ment. Hallotta, hogy Krajcár cuprin- ger üzletében gyakorta keresnek kisegítőket. A tulajdonos kutató pillantásokkal mérte végig a belépő Zoltánt, s amikor az az okmányait mutatta, mint a lócsiszár az eladó gebét, vé- gigmarkolásztá. Elégedetten morgott. és pillantása megállt Kálmán nevezetű segédje csokornyakkendőjén. Szó nélkül leoldotta és átnyújtotta Zoltánnak. — Csuda szerencséje van. és itt ez a csokornyakkendő! — mondta a cupringer. és egy nyársatnyelt. csíkosmellényes. sötétruhás, pofaszakállas, ba- jusztalan alak elé vezette, még meg is paskolta. — Ez igen! Itt van erő. Modor. Fürgeség, és van csokornyakkendő! Zoltán így került fel a Gellérthegy tetejére, az álromokkal és madárszobrokkal teli kertbe — vissza. Most nem a teniszpálya felé vezették, a konyhába parancsolták. Az előtérben. az alagsorban, már többen álldogáltak — csíkos mellényben. fényes gombos kabátokban. Zoltánról is levették zakóját, mellényét, féltett öltönyét. csak a csokornyakkendőt CSIPET Mesél írek arrább segíteni — mintha a lány is ezt szeretné —. de nem akar sikerülni. Végre valaki leszáll. Csipet a helyére siklik, bizonytalan mosoly fénylik a szemében. A fiú legalább így látja. s már ott is kapaszkodik a háta mögött. Kezéhez ér a fekete leány haj, bizsergés szalad át a gerincén, és kisfiúsán elpirul. Jó lenne mondani valamit — gyötrődik zavartan —, de ilyenkor semmi se szokott eszébe jutni. Arra meg, hogy ismerős, az életét tenné... Nyel egyet, és fölcseréli a kezeit. Most veszi észre, hogy hiányzik egy gomb a kabátjáról. Na. ez a feketeszemű még rendetlennek is gondolja! Ráadásul — húzza hátrább a lábait — poros a cipője is. Még jó. hogy mögéje került a lánynak .. i Csipet hátát szúrkálja a vizsgálódó szempár, ö is érzi a helyzet furaságát. Talán még mondania kellene valamit — tépelődik. Hogy az előbbi megjegyzés élét valahogy elvegye. Különösen, ha találkoztak már. Mert megbántani azért nem szeretné. Úgy áll — szegény — itt az ülés mögött — figyeli az ablakon —, mint akinek nem jutott vacsora. — Látja, mégis megférünk! — kapja hátra a fejét, és elmosolyodik. A legénynek is széjjel- fut a szája, és az ülés támláját simogatja. Az az átkozott gomb! — pillant lefelé — és zavartan feltűri a gallérját. Néznének inkább aszfaltbetyárnak — verejtékezik —. de semmi se akar a nyelvére kerülni. t ► — Messze? — nyögi végre, s ► előbbre áll. Ez az arcéi. így j profilból... — tapad oda a j szeme. — Maga ... te ... ugye. j a Csipet?! — világosul egészen ► az agya. amitől a szája a fü- ► léig szalad. ► — Gyuszi! — tágul a lány ► szeme is. és hangosan fölnevet. ► — Nahát! Komolyan mondom, ► irtó régen láttalak ... — és a j régi darabos, mafla fiú jelenik ► meg egy pillanatra az ablak j üvegén. — A nevemre emlék- ► szel? — csodálkozik. — A bá- ► tyám becézett így! — mosolyog ► hálásan. ► — Tudom, Jancsi. Tavaly lát- l tam Pesten — ered meg a fiút nyelve. — Azt hiszem, ami-! kor... — de nem tudja folytatni. mert a köpcös kisöreg teljes súllyal a lábujjára nehezke- dik. A lány észreveszi, a karjához kap. s helyet szorít maga mellett. Közben elnézően vizs- gálgatja a tejfehér, lányos vonásokat. Gyuszi szőke, már- már fehér haját. Akár egy kis nyuszi! — pukkadozik befelé. Emlékszik, valamikor így szokták ugratni. A Cinca patak mellett, ahol együtt gyerekes- kedtek. De látszatra még az arca se rándul. Hogyan is csipkelődhetne. amikor a fiú arról lelkendezik, hogy csaknem megkeresi a másfél ezret havonként. — Felvettek az egyetemre is — takarja kezével a leszakadt gomb helyét. — Előbb azonban dolgoznom kell egy évig. Tudod. prüszköltem először — vallja be —. ma viszont már örülök. Apám azzal bosszant — mosolyodik el —. hogy jövőre is itthon maradok. Úgy érti — teszi hozzá —. hogy akkor már önként. Mert a munkahelyem nagyon megszerettem. És jól jön a kereset is ... Együtt szállnak le. a végállomáson. Lassan lépkednek, mint aki ráér. A fiú arról beszél, lehet, hogy igaza lesz az apjának ... És esetleg... Csipet is elhelyezkedhetne ugyanott, ahol ő dolgozik. A lány ránéz, magához szorítja a sportszatyrot, de a szeme nem tud komoly maradni. A búcsúkézfogásból azonban megérezte, hogy nem is olyan nyuszi már ez a Gyuszi... Pesti János M esét írok napok óta, ami nem is olyan kis dolog. Éppúgy megvannak ennek is a szabályai, akár a sakknak. El kell igazodnunk a különböző királyfiak kronológiájában, mert nyilvánvaló képtelenség, hogy teszem azt az első királyfi hódítja meg a királykisasszonyt, vagy, hogy a harmadik gonosz és málé- szájú. Az előfordulhat, hogy valakinek kiszúrják a szemét, de nem maradhat egész életében vak, mert oda az igazság! Varázslat is történhet, de varázsige és feltétel teljesítése nélkül mitserr. ér az egész. Csak olyan koca mesemondás lesz az különben! írom a mesét. Senkinek sem lehetett kifogása a történet ellen. Egy kopasz fiúról van benne szó, akit elzavartak hazulról és elment világot próbálni. (Járni a világot egyszerű ember is járhatja, de minden valamire való mesehősnek bizony próbálnia kell!) na már most senki se irigyelje azt a szegényt, amiért végül is révbe jut, mert közben annyi mindenen megy keresztül, hogy ahelyett inkább szívesen vállalná az ember a bérelszámolást valamelyik tatarozó vállalatnál. Mondom, így gabalyodik a történet és rendkívül meg vagyok elégedve a dolgok folyásával. Na, most ki nem szereti az elismerést? Azt bizony mindannyian. Ehhez azonban közönség kell. De honnan vegyem őket?! Volna ugyan kettő, az egyik nyolcéves, a másik tizenegy, a legjobb szakértői korban vannak tehát, de ezek túlságoM1SZLAI ISTVÁN: Őszi villanás Egy lány futott a réten át, lengette bronz-arany haját. Piros pille volt, láng vető, s kigyulladt bokor és fenyő. Parázs volt szájáról a szó: sistergő, tüzes kis manó. S kigyulladt — csak a szív? — az agy! Ezt kiáltotta: gyáva vagy! Ó, vissza hogyan hozzalak, szalasztott vad —, szép pillanat? Fogom a korlát kő-nyakát, s pirulnak miattam a fák... cÁ eiak&yni^akkend& nem. Valami egyenruhafélébe bújtatták, és annak a pofaszakállasnak a gondjaira bízták, aki a cupringertől ide vezette. Heves. forró. aranyfényű nyárvégi délelőtt ragyogott. Valahonnan — a manzárd felől — finom hangok szálltak: gordonkáé. hárfáé, zongoráé és eggyé- olvadva zengték, pengték, csilingelték valami ismeretlen keringődallam zenéjét. Ezekbe a hangokba porcelánok, ezüstök csengései vegyültek. A nagyteraszon feldíszített asztalok sorakoztak. Az alagsorban pedig a pofaszakállas a „kisegítőket” egrecirozta. A hatalmas éléstárban aranyosnyakú üvegek. felpúpozott tálak vártak a pincérseregre, hogy azok felszolgálják őket. az érkező vendégek elé tegyék, a selyemda- maszttal díszített asztalokra. Zoltán merev arccal, iszonyú álmossággal küzdve, sima mozdulatokkal járt-kelt a tömérdek üveg. evőeszköz, edény és embersereg közt. Vonásai nem változtak, egyedül, mintha a szemében gyúltak volna különös fények, de ezek sem árulkodtak arról az indulatlavináról, amely a szívében — a csokornyakkendő szomszédságában — gyülekezett. A lázas, hangtalan készülődésben hirtelen bántó, disszonáns. tompakongású férfihang brummogta: — Kisztihand. kisztihand!... Cirpelő, csak hencegésre alkalmas sarkantyúk pengése csilingelt, csörgött és kísérte szapora bokacsattogtatás. Kegyetlen kevélységgel görnyesztve, egyre mélyebbre, az italokat és ételeket felszolgálók derekát. Ez a hang, mintha könyörtelen kezekben suhogó korbácsot, suhintott volna meg. Zoltán megborzongott tőle. Kezei egy pillanatra szabadulva a kaviárok. konyakok, pezsgők terhétől — ökölbe szorultak. Aztán ernyedten kinyíltak. Édesanyjára, az elnyűtt, fáradt házmesterné- re gondolt. Gerincén hideg ve- rejtékcseppek folytak végig. Újra. gyorsan meglódult. A pofaszakállas a nyomukban volt. Úgy ereszkedett egyre lejjebb a Nap. mintha előbb akart volna lenyugodni. hogy az egész délután hajszolt felszolgálók serege végre megosztozhassék az asztalon hagyott maradékokon. Zoltán bizonyult a leghasználhatóbbnak. Utoljára távozott. Zsebében ott csengtek az ezüst egykoronások. még meg is csörgette őket. amikor ment lefelé az ismerős kerti utakon. Megkerülte a műromokat, ahonnan suttogó, raccsoló hangok szálltak. Magasra nőtt fenyők sűrűje zárta el a látást. A beszéd egyre erősödött. Magabiztos férfihang dörmögte: — Az a választékos beszédű, az. az nem tetszik nekem. Az még csokornyakkendőjét is másként viselte ... Zoltán közelebb lépett. Félrevonta az ágakat és bekandikált a nyíláson. A sarkantyús hátratett kezekkel, hanyagul forgatva lovaglóostorát, állt szemben a pofaszakállassal és magyarázott néki. A méltóságos kisasszony kicsit távolabb, függőágyban hintálta magát, se- lyemharisnyás lábszára térdig kivillant a fodros ruha alól. A sarkantyús oda bámult, amíg a pofaszakállas kővémeredten, vigyázzban csak állt. Zoltán visszaengedte a fenyőágat, és elindult a szélesre táruló kapu felé ... Egyik kezében papirosba csomagolva vitte a részét — a maradékot. Legszívesebben elhajította volna, de anyja jutott eszébe, és mozdulatából csak annyi telt ki, hogy a csokornyakkendőt hirte- lenül lerántotta a nyakáról. Messze, valahol a Duna mellett gyárkürtök búgtak, és mire hazaérkezett, már tudta, hogy holnap nem a belváros felé indul ... Otthon kirámolta a szekrényt. A székre kikészítette édesapja kék munkásöltönyét; az örökséget! Borsi Darázs József san is a rokonságba tartoznak! és nincs rútabb dolog, mint a családi hivalkodás. Még kinn a világban csak elnagyképűsködik az ember, de idehaza már nem ajánlatos, különösképp, ha szülőanyjuk is beleavatkozik. Kis miskulanciák azért eshetnek. Az ember maga elé mormog és megcsóválja a fejét. Ehhez még aggodalmas ábrázat is szükségeltetik. Egyszerre megjelenik a nagyobbik: — Mi a baj, édesapám? Nem segíthetek? — Még csak ez hiányzik! Bújj vissza a leckédbe! (Mert onnan hümmögtem ki, ami nem is olyan nehéz, mint azt egy tapasztalatlan vélné. Visszalök- dösni nehezebb.) — Mit írsz? — Mesét. — Elolvashatnám? (Bekapta a horgot!) — Hajaj! De mennyire! — mondom magamban, aztán fa- nyalgó ébrázatot vágok, ami egyáltalán nem szép tőlem, és azt mondom: — Hát, ha nincs jobb dolgod. Nincs neki. Kezébe veszi az írást és belemerül. Aggódva figyelem! Most dől el a mese sorsa. Ha a szakértőnek nem tetszik, sarokba vághatom két- napi munkámat. De aggodalomra nincs okom. A gyerek nagyon jó olvasó, az ábrázatán meglátszik minden. Az első oldalon keresztül eléggé komor, el is vagyok miatta keseredve, majd felderűi, maga elé kuncog, elkomolyodik, megkönnyebbül, szóval nincs semmi baj. — De jó kis mese! — mondja vidáman. — Igaz ez, te kölyök? — kérdem, még mindig aggódva. — Jobb, mint amit tegnap könyvben olvastam. Végleg megnyugszom. Belemerülök a mese további részébe, és két óra múlva befejezem. Na, gyerek, most elámulsz ezen a pompás befejezésen! Jön a mese végéért. Az előbbi jelenet: vidám, elkomorodik, megkönnyebbül, majd elképed. Ez utóbbi nem illett a tervembe. Elképedni tilos! — Hát ezt nem lehet! Ez nem jó! Azt írod, hogy polgár- mester lett belőle! — Na és?! Már annyi mesében lett valakiből király, illő, hogy egyszer ne legyen. Polgár- mester lesz és punktum. — öcsi! Édesapa nem akarja, hogy király legyen belőle! A kicsi is nekikönyököl, végigolvassa és nekem támad: — Édesapa, ez nem szép tőled! Miért ne lehetne ez a szegény király? — Nem értitek, ti szörnyetegek? Nem kell mindenkinek királynak lennie! A polgármesterség ugyanolyan szép foglalkozás. — Az nem ér semmit! Ez nem egy komoly mese. A komoly mesében igenis királynak kell lennie! — Ez nem lesz! Ki hallott már olyat, hogy kopasz ember király legyen! Ez pedig kopasz, mint a tök. — Akkor növeszd meg a haját! — Azt ugyan nem teszem! — Szólj nz öregasszonynak, aki már előbb is segített rajta. Növessze meg ő a haját és legyen király! — Jó ez a mese így is! — mondom jóval bizonytalanabbul. — Jól van, ha azt akarod, hogy senkinek se tessék, akkor hagyd meg így! — Biztos, hogy senkinek se tetszik? — Biztos, édesapa, biztos! — erősítik mindketten. őszintén sajnálom, de engednem kellett a közízlésnek. Lehetett volna belőle kopaszon polgármester. Mpst pedig nőni fog a haja, az öregasszony varázsitalt ad neki, és nem segíthet rajta senki; király lesz. Szöllősy Kálmán
