Tolna Megyei Népújság, 1961. november (11. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-26 / 279. szám
1*61. november 36. TOLNA MEGYEI NEPOJSAO 7 » GYERMEKEKNEK A kapzsi mókusok története Miki és Muki a meseerdő legnagyobb tölgyfájának majdnem a tetején lakott egy jól berendezett mókusfészekben. A tűzó napsugarak elől finom- erezetű levélfüggöny szolgált védelmül, s a fatörzsnek külön erre a célra rendelt mélyedése tárolta az esővizet. Szürkületkor kigyulladtak a szentjános bogarak, és zöldes fényben világítottak reggelig. A mókuslakásnak külön előnye volt, hogy a gyerekszoba ablakából egy ugrással a játszótéren teremhettek és azon a faágon hintázhattak, amelyiken kedvük tartotta. Mikinek és Mukinak volt azonban egy rossz tulajdonsága. Ebéd alkalmával árgus szemekkel nézték egymás tányérján a falatot, és ha csak egy picivel is nagyobbnak látszott, már visítottak: — Édesanyám, édesanyám, én kevesebbet kaptam! Kiabálásuk még a szomszédba is át hallatszott és Bagoly papát rendszerint délutáni álmából zavarta fel. A kis harkályfiókák elképedve bámulták a veszekedő testvéreket, a csi- ga-biga pedig sietve bújt házába, hogy ne is hallja a veszekedést. Magunk között legyen mondva, de az erdő lakói nagyon elítélték a két kis mókus határtalan kapzsiságát. A makkbegyűjtés idején édesanyjuk korán reggel elindult az erdei gazdaságba, ahol dolgozott. Előzőleg mindkettőjüknek egy-egy mogyorót adott ebédre, egyet pedig félre tett a maga részére. Eljött az ebédidő. Miki és Muki megették mogyorójukat, jól is laktak, de kapzsi telhe- tetlenségükben állandóan az édesanyjuk által félretett harmadik mogyorón járt az eszük. Óvatosan, hogy a másik észre ne vegye, lopakodtak az éléskamra felé. Éppen egyszerre kaptak a mogyorón. Na, lett is hadd el hadd! Miki fülénél ráncigálta Mu- kit, ez meg két első lábával püfölte Miki hátát, ahol csak érte. — Hát ti meg mit csináltok, gyerekek?! — szólt rájuk édesanyjuk, aki éppen erre a zajra érkezett haza. — A Muki el akarja venni a mogyorómat — panaszkodott Miki. — Miki veszi el az enyémet — sivitozott Muki. Szomorú arccal nézett rájuk édesanyjuk. — Látjátok gyerekek, milyen elkeseredetten véditek vélt igazatokat, pedig egyikteknek sincs igaza. Mindketten jól laktatok, és most az én ebédemet akarjátok megenni. Egész nap csak dolgoztam értetek, nem ettem semmit, ezért tettem félre magamnak egy szem mogyorót. De ha ti ennyire kapzsik vagytok, hát csak egyétek meg. Ezzel széttörte a mogyorót, és elfelezte a két kis mókus között. Ekkor döbbentek rá, hogy milyen haszontalanok is voltak. Csak magukra gondoltak eddig életükben, de arra nem, hogy másoknak is lehetnek Jogos kívánságaik, nekik is tekintettel kell lenni másokra. Nagyon elszégyellték magukat, visszaadták a mogyorót édesanyjuknak, és soha többé nem irigykedtek senkire. Bakács Tibor J Ügyeske Fenn és djünk lenn Tamás behozott a vendégeinek egy kancsó vizet. Miután ketten ittak belőle, kiküldte az egyik vendégét, Nórát, egy tojásért. Ez alatt az idő alatt behozott egy másik kancsót is, amelyikben körülbelül ugyanannyi víz volt, mint az előző kancsóban. Letette a másik mellé s azt mondta Nórának: — Tedd be a tojást az első kancsóba óvatosan. Nóra betette a tojást s az NAIV PAPA — Találd ki Pétiké, mit hoztam? Törd a fejed! szabályszerűen lement a kancsó fenekére. Ezután Tamás kivetette Nórával a tojást s azt mondta: — Tedd be a másik kancsóba! Nóra betette a tojást és csodák csodája, az fent maradt a víz tetején. Próbálta lejjebb nyomni, újra feljött. Áttette a másik üvegbe, ott újra lement a fenekére. Tamás azt állította a társaságnak, hogy megbabonázta a tojást. Erre valaki kiszaladt a konyhába, újabb tojást hozott, de azzal is csak így jártak. A végén Tamás elárulta a titkot. A második kancsóba (amelyikben fennmaradt a tojás) megelőzőleg egy-két kanálnyi sót tett és mivel a sós víz sűrűbb a tiszta víznél, a tojás nem süllyedt le. Baba-altató Aludj babám, szép kis babám, játékoktól búcsúzzál! Aludj babám, szép kis babám, én rólam is álmodjál! Aludj babám, szép kis babám, álmod csókom őrizze! Aludj babám, szép kis babám, vígan keljünk reggelre! SZABÓ IBOLYA Az új kalap Jancsika ma kapott egy szép, zöld kalapot. Kis kalap, nagy kalap, kicsípem hát magamat. A fejére fölrakja, kisétál az udvarra. Bodri kutya, jónapot, neked nincsen kalapod! Nézzétek csak, verebek, mi díszíti fejemet! Kis kalap, nagy kalap, ma kicsíptem magamat! A kapuba is kiáll, büszke, mint egy kiskirály. FÜRTÖS GUSZTÁV A szegény ember kenyere A legutóbbi Törd a fejed rejtvényünk megfejtései: 1, Tanterem. 3. Ebonit. Ez a kis történet még a régi szegény világban játszódott. Hogy megtörtént-e valóban, azt nem tudom. De még úgy is szép és tanulságos. A zom- bat Illés bácsitól hallottam, 6 mesélte el nekem. Így: — Élt a világban egy nagyon szegény ember. Dolgozott, dolgozott, de ritka nap volt, amikor kenyér került az asztalukra. Az egyik csikorgó téli nap olyan munkája akadt, amiért egy jó darab kenyeret kapott. Örömmel vitte hát. haza, hogy kis családjával elfogyassza az ünnepnek számító kenyér-vacsorát. El is osztotta igazságo san, feleségének, neki. s kisfiának, aki a kemencepadkán melegedett. Azt mondja a fiú: —• Édesapám, de jó itt a meleg pad,kán a kenyér! — Jó bizony — felelte az ap ja. —- Aztán hol kapta, édesapám? — Megdolgoztam érte, fiam. Na, jól van. Múltak az évek. Az apából öreg ember lett, a fiúból legény. De bizony a sorsuk nem változott. Ekkor is ritka ünnepnek számított, ha kenyér került az asztalra. Az egyik csikorgó téli napon a fiú azzal jött haza, hogy: — Kenyeret hoztam, édesapám! — Jól van fiam, legalább ma ünnepünk lesz. El is osztotta a fiú a kenyeret, igazságosan. Anyjának, apjának — aki a kemencepadkán melegedett —, s neki. — Aztán, hol kaptad a kenyeret, fiam? — Úgy loptam, édesapám. — Hát. fiam, én akkor nem kérek a kenyeredből. — Miért, édesapám? — Mert én csak azt a kenyeret eszem meg, amiért megdolgoztam, fiam! KELEMEN ZOLTÁN (Jászai Mari Művészotthon AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^ Amikor az újságíró riportra készül, magában elképzeli az írás egyes részleteit s próbálja maga elé idézni azt a képet, ami majd a riport színhelyén fogadja. A minap én is így voltam. Délelőtt egy meglehetősen unalmas előadást kellett végighallgatnom s ezt az időt arra használtam fel, hogy képzeletben bekopogtattam a Jászai Mari Művészotthonba (Budapest, Magyar utca 34). Képzeletben már megszerkesztettem a később készítendő riport címét. Ez pedig szólt a következőképpen: - Akik már csak az emlékeikből élnek ...« Közben vége lett az előadásnak, én pedig, most már nem a képzelet szárnyán repültem, hanem a közismerten lassú budapesti villamoson döcögtem a Magyar utca felé. Mindegy, azért előbb-utóbb így is odaérkeztem és megnyomhattam a bejárati csengő gombját. Kint meglehetősen összefagytam, mert a sálamat valahol Újpesten felejtettem, a kalapomat még nem szedtem elő a szekrényből, kesztyűre még nem volt pénzem, a kabátgombom leszakadt a villamoson s ráadásul ugyancsak fagyos novemberi nap köszöntött ránk. De amint beléptem a kapun, megcsapott a kellemes meleg, felengedtek a hidegtől elgémberedett ujjaim s ettől kezdve olyan otthoniasan éreztem magam. A nem túl tágas irodában összeverődtünk néhányan: Varga Sándorné, az intézet gondnoka, a fehér köpenyes s csinos titkárnő, egy idősebb bácsi és egy nem éppen fiatal néni. Közöltem, hogy én tulajdonképpen azokról szeretnék írni, akik már csak az emlékeikből élnek. Egy pillanatig szótlanul néztek rám. A tekintetek körülbelül ezt kérdezték tőlem: — Akkor mit keres itt? A titkárnő megjegyezte: — Azt a bizonyos »csak«-ot nem hagyná el? Miért hagynám el? Egy pillanatig azt hittem, hogy talán saját magára gondol s róla valóban nem tételezhetném te), hogy csak az emlékeiből él, hiszen fiatal, csinos. De az otthon lakói... Jó címet szültem én képzeletben! — Komolyan gondolta a ki vánságát? — kérdezte Varga Sándorné. — Hogyne! Ez lesz a cím . .. — Akkor talán elindulhatnánk az otthon lakóit megtekinteni. Nem sokkal később elém tárult egy nagyon csinos, kellemes lakószoba. A berendezés antik darabokból tevődött ösz- sze, s ami azt illeti, a szoba lakója sem volt éppen fiatal (Elnézést! Hagyjuk az életkort.) Bemutatkozás. Kiderül hogy szekszárdi vagyok. — Viccelni tetszik? — Ez nem lehet igaz... — Ilyen véletlen ... Az első pillanatban azt vártam, hogy elég lesz majd kihúznom néhány szót is a szoba lakójából, a »mértékletesen» koros művésznőből, mert hát bizonyos korban már a beszéd is fáradságos. De a művésznő valóságos szóáradatot zúdított felém. — Meséljen már valamit Szekszárdiból! Kik élnek még a régiek közül? Én is voltam szekszárdi. Emlékszik Duzs Sámuelre? Én az ő felesége voltam s hosszú időt töltöttem Szekszárdon. Alig győzöm a jegyzetelést. Szerepek a századeleji némafilmekben, az első hangosfilmben. Színpad — Gyürki Rózsi: Na lám, az emlékek. Varga Sándorné óvatosan figyelmeztet, hogy menjünk, mert talán sosem fogyunk ki a közös ismerősökből, a régi emlékekből, a művésznőnek pedig van egy kis elfoglaltsága: fellépésre készül. Meghívták őket... Hogyis? Nemcsak az emlékek? Az egyik szobában valósággal megkövesedtem egy festmény előtt. Csodálatosan szép fiatal leányzó. Szeme, szinte ég, arca rózsás, kecses, bájos, talán a következő pillanatban meg is szólal. Szeretnék meghajolni előtte, s zavartan eldadogni neki: »Hölgyem, bocsánatot kérek, nekem nagyon tetszik, ne utasítson vissza, hölgyem ...« A kép hallgat néma marad. Alatta egy őszhajú nő szólal meg s a hang bizony elég nehezen jön elő: — Ez.;. én . i. lennék ... Iluskát alakítottam ... S kezét bizony elég nehezen tudja felemelni, hogy a képre mutasson. Nem, ez nem lehet! Oh, te kegyetlen idő, mit tettél ezzel a fiatal szépséggel? Volt szíved így megváltoztatni? Újabb régi képek kerülnél: elő. Emlékek. A ráncok egy pillanatra elsimulnak s az arcon feldereng valami abból a mosolyból, amit a festményen látok, egy kis pír is megjelenik s az asszony mintha összeszedné minden erejét, verset mond. A szöveg nem, de a stílus ismerős. Adyra emlékeztet. — Bevallhatom, büszkén vallom be, Nagyváradon Ady szerelme voltam, hozzám írta ezeket a sorokat. És én őrzöm, mint féltett kincset. Emlékek. És most egy váratlan fordulat következik: kiderül, hogy a művésznő később Hegedűs Gyű la felesége lett. Egy pillanatra zavart lettem. Kerestem a szavakat, hogy kellő tisztelettel közölhessem a művésznővel: — Hegedűs Gyula Kétyen született, nem messze a városomtól, Szekszárdtól. Ismerjük nevét s őrizzük emlékét. Tömött volt a terem, amikor a színháztörténész Hegedűs Gyuláról tartott előadást, és Gyön- kön, ahol hivatalnokoskodott, emlékünnepélyt rendeztek tiszteletére. — Köszönet a férjem nevében ... Emlékek. Szerepek az első némafilmben, János vitéz, Stuart Mária Németországban, külföldi állami kitüntetés, taps, siker és az évek közben elrohantak. Ismét egy meglepetés: — Nem kísér el bennünket? Műsort adunk ... Még ő sem vált meg a színpadtól. ö sem csak az emlékekből él. Ami erejéből telik s ami mosoly leikéből fakad, azt a színpadra viszi, a közönségnek adja. Amikor a közönség tapsol, ő fáradt, liheg, s nagy erőfeszítésébe kerül, hogy a tapsért egy hálás mosolyt nyújt son. Róla is, a többiekről is azt kell írnom, hogy még ma n művészek, dal s mosoly terem az ajkukon. Úgy énekelnek, mint akik legszívesebben visz- szaforgatnák az idő kerekét egy fél évszázaddal. Nem, sehogysem passzolna ez a cím, hogy »Akik már csak az emlékeikből élnek ... « Ök ma is élnek, virulnak, dalolnak. Boda Ferenc
