Tolna Megyei Népújság, 1961. november (11. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-26 / 279. szám
6 ÖREGEK FLÖRTJE lVfeleg napfényben fürdik a sétatér, mikor az autó megáll az utón, a lépcső közelében. Két férfi ül benne. Egy fiatal, aki vezet, és egy idős, aki most óvatosan nyitja az ajtót és kászolódik kifelé. A járdáról mosolyogva visz- szaszól a fiatalnak. — Mikor jössz értem? — Egy óra múlva, papa. — jó, nem megyek messzire. Itt a közelben leülök egy pádra. Azután az autó elsuhan mogulé és ő ott marad szemben a dómmal, egy szikrázó, forró világ közepében. Lassan körül- jártatja tekintetét, mintha magába akarná szippantani az egész körkép színét, illatát. Révedezve nézi az alsó sétatér fáit, a robogó autóbuszokat majd kis nekifohászkodással elindul a lépcsőkön felfelé. Borjára támaszkodva biceg, hiába, már nem fiatal, és különben is sokáig beteg volt. őszintén szólva a fia_ nem szívesen hozta magával, ő harcolta ki, hogy jöhessen. Hiszen már régen nem járt Pécsett, pedig gyerekkorában mennyit futkározott itt, a sétatér körül. Igaz, akkor még sokkal vadabb volt minden. Düledező fakorlát húzódott a zöld lankák mentén, és az alsó sétatért nem szorították vissza ilyen kiszabott, formás négyszögbe. Kicsit elgondolkodva, kicsit elálmodozva baktat hát felfelé. Mintha saját gyermekkorának elveszett világát akarná előkaparni a múltból. Mikor felér a lépcső tetejére, megilletődötten néz szembe a püspökszoborral, azután kiszemel magának egy padot. Van is ott egy, igaz, hogy az egyik végén már ül valaki, de azért ő is elfér rajta. Körülötte csapongva járnak a fiatalok. O is sétált annak idején, főleg esténként. Szépek voltak akkoriban a pécsi lányok. Ilonka... A név kicsit fáj, ahogy felbukkan az emlékezetében. Azóta sem hallott Ilonkáról. Dehát hogyan is vehette volna feleségül? Ilonkának a szülei valami jó partit szántak, nem őt. Ilonka ... Szinte zenéje van ennek a névnek. Mélabús, távoli zene... Gyerekkocsit is tol néhány nagymama-féle. Akkoriban a német frajlák és fátyolos bon- nok tologatták a bébiket. Ma a nagymamák pótolják őket Szinte külön foglalkozást jelent nagymamának lenni. Ezért nem jöhetett Emma sem vele. A menyük állásban van és nem akart most szabadságot kivenni. Hát Emma otthon maradt. Főz, takarít, és vigyáz a gyerekekre. Ami azt illeti, szép, aranyos gyerekek az unokáik. Két fiú és két leány. Az egyetlen fiúk kicsi későn nősült, de azután behozta. Négy gverek . .. az egyik éppen őreá hasonlít. Mindenki mondja, hogy tiszta nagyapja. Már ott áll a padnál és ne/.i az idős nőt, aki könyvet tart kezében, és elmerülten olvas. Nézi, fürkészi a vonásait. Mintha ismerős lenne .. . — Szabad ideülnöm? — kérdezi udvariasan, de választ sem várva, már helyezkedik is el. — Tessék! — mormolja a nő és olvas tovább, rendületlenül A férfi hátradől a pádon és szemével átpásztázza az egész térséget. Mi lenne, ha véletlenül itt találná Ilonkát? Vajon megismernék-e egymást? ... Azután mégis elszégyelli magát. Butaság ilyesmin töprengeni. Ennyi év után egyszer idejön és éppen vele találkoznék? Különben is, meg sem ismernék eg; - mást. Emma ... Nem, édes feleségem, ha eddig nem csaltalak meg, ezután sem leszek kútien hozzád ... Ezen kicsit elmosolyodik, sőt hümmög is egyet, csak úgy, magában. De titokban oldalt fordul és vizsgálgatja a nőt. A szomszédot, a partnert, akit a sors ideültetett a padjára. Vagy jobban mondva, akinek a padjára 5 ült le. Mert hát ne keverjük össze a dolgokat. A nő mintha megérezné, hogy nézik, felemeli a fejét és rápillant a férfira. Kicsit molett, de ebben a korban jól áll ez □ gömbölyüség. Azért különös, hogy csak úgy itt ül és olvas. Mások ebben a korban még dolgoznak, kötögetnek, unokáikra vigyáznak... Mégis jó lenne beszédbe ereszkedni vele. Egy pécsi asszonnyal... — Bocsánat... — kezdi a férfi halkan — de olyan ismerős nekem. Én már régen elkerültem Pécsről, de mintha önt ismertem volna ... A nő közömbösen néz rá Nem nyúl a hajához, nem igazít semmit sem magán. Nem, nem érdeklik már a férfiak, nem gondolja kikezdésnek az ő közeledését. Persze, kiöregedett abból a korból. — Igen, én mindig Pécsett éltem, lehet, hogy találkoztunk ... — Ilonka ... egy Ilonka nevű leányt ismertem ... — Engem Gizellának hívnak. — mondta a nő határozottan és újra a könyvébe pillant. A férfi érzi, hogy nem kellett volna mindjárt Ilonkával előhozakodni, valami más témát kellett volna kezdeni. De mikor itt minden tele van Ilonka emlékével... Ebben a pillanatban egy kisleány fut feléjük. — Dédmami! — kiáltja és máris belehuppan az olvasó rr£ ölébe. A dédmama leteszi a könyvet, és megigazítja a kisleánv kötényét. — Látja, ez a dédunokám. Most itt van nálam egv hétig, öt szoktam ide kihozni a sétatérre. — Szép kisleány... — mondja a férfi. — Nekem még csak unokáim vannak. — Hány? *— kérdi az asszony szakértelemmel. — Négy... két fiú és 1* ét leány. — Dédmami! Kérek pénzt fagyira! — csacsog a csöppség és hízelegve átkarolja az asz- szonyt. tot! — Válaszolja az áldozatkész dédmama és előveszi a pénztárcáját. A gyerek már csúszik is ki az öléből és szalad el a forinttal. Az asszony ragyogó szemmel néz utána. Nem messzire a pajtása várja, az is leány, ketten együtt szaladnak tovább, fagylaltozni. A férfi is néz utánuk, azután újra a partnere felé fordul — Kár, hogy úgy elmúlik minden . .. — Kár... — bólint az asz- szony és nem veszi fel a könyvet. Mintha gondolataik együtt sétálnának a régi-régi emlékek között. Mindegyik a saiát gyermekkorát idézi, a saját fiatalságát keresi. Nem baj, ha Gizellának Hívják, és nem Ilonkának ... Azért hasonlít reá ... — gondolja a férfi. Ilonka is ilyen lehet... Kicsit gömbölyded és ilyen kedvesen mosolygós az ősz kontya alatt... — A mai fiataloknak krtny- nyebb! — mondja hangosan. — Könnyebb ... — ismétli az asszony és elmerengve bólogat. — Látja, engem se szóljon meg, amiért olvasok, de azelőtt nem értem rá. Csak most, hogy megöregedtem ... Előttük az úton éppen egy fiú, meg egy leány halad Egymás kezét fogják és nagyokat nevetnek. A lány boglyas, rövidre vágott szőke haján moa- csillan a napsugár. A ké; öreg nézi őket. Szemükben egy pillanatra kis irigység villan, azután újra megbékélten üssze- mosolyognak. — Szóval szeretett volna találkozni azzal az .. . Ilonkával? — veti fel évődve az asszony. A férfi legyint. — Ki tudja, mi lett vele .. Dehát Ilyen az ember. Azért nagyon örülök ennek a délelőtt- nek ... Az asszony nem is nyúl mái a könyv után. Elnéz az alsó sétatér felé, úgy sóhajtja halkan: — Igen, mi öregek olyan jól el tudunk beszélgetni... TAVASZI (Folytatás az 5. oldalról.) akart hinni a szemének, aztán mégis a fia vállára hervadt és sírt, sírt, míg már a szomszédok is összeszaladtak a nagy sírásra. Az este úgy telt el. hogy a kilincs folyton kézben volt: érkeztek, távoztak; rokonok, barátok, ismerősök, végül jött a fáradtság, maid az álom. és Lajos a feltornyozott vánkosok. a vastag dunna alatt úgy érezte, hogy álmában a Balaton meleg hulláma ringatja, a távolban pedig aranyszőke mező hullámzott. Egy hét is beletelt, amíg édesanyja megkérdezte tőle: — Mondd, fiam. mi szándékkal jöttél? — Itthon maradni, édesanyám — majd azt is hozzátette: — Tudod, anyám, a szívet nem lehet számításon kívül hagyni, akkor meg éppen nem. ha a megszokás is segít néki ... Az édesanyja nem egészen értette Lajost, és valamiféle kislányra gondolt, de ez nem egészen így volt. Amikor Lajos már sorrajárta az ismerősöket, felkereste a kisbalatoni nádast, megnézte a köröző gólyákat, végigkóstolta a fél falu borát, akkor egy reggelen elindult a tanácsháza felé. — Jó reggelt, Imre bátyám! — köszönt az elnöknek, az meg megölelgette, és hiába csöndé-1 sedtek el még a kúráló tyúkok is, senki sem tudta meg, hogy Asztalos Imre és Zsitvai Lajos miről beszélgettek, csak a következő reggelen, a szilosi dűlőben. a dobogóérparti öntözőmű építésénél már új legény — Zsitvai Lajos — is ásogatta a kis árkokat. Balatoni szél fújt. Végigloholt az ér vize s a mezők felett. megcsiklandozta a palán- taültetgető lányok nyakán a finom pihés részt, s azok jókedvükben fel-felkacagtak. de belenevetett a lányok hahotájába egy-egy gerle is. Nemcsak a lányok nyugtalankodtak a gerleszóra, a szelekből kiérződő jó szagok hatására, hanem a legények is. a déli szünetben aztán összekeveredtek. A munka nem volt könnyű, ezért inkább csak heverésztek, meg nevetgéltek a mező leányai, meg az öntözőmű legényei, egyedül Lajos nem találta a helyét, a beszélgetők össze is súgtak: — Nem ízlik néki az itthoni, pesti ő már! Csak egy lány — Czipka Póli — mondott ellent, de aztán véget ért az ebédidő és Pólinok senki sem válaszolt már, csak valami rigó, mert olyan jókedvűen füttyögött, hogy Lajosnak egyszerre nyugtalanság szállt a szívébe, de ez nem olyan nyugtalanság volt. mint ami a budai rigófüttyre jelentkezett, inkább hasonlított a vizsgára készülő, de magabiztos diák izgalmára. Megbolondultak ezen a napon a rigók, a pacsirták és minden madarak, a fiúk is. a lányok is. A madárféle dalolt, dalolt. a legények dúdorásztak, a lányok minden kicsiségen nagyokat nevettek, és mindenki kétszeres igyekezettel dolgozott. Plika-Czipka Apollónia is, akkor is még. amikor már nem palántát ültetgettek. hanem friss csalánt sarlóztak az érparton, és a nagy igyekezetnek, a széles jókedvnek az lett a vége. hogy Pólika kezében megszaladt a sarló, csak a lábaujjá- ban állt meg. Cikkant a kislány, aztán hangosan sírni kezdett. Társai eleinte gúnyolódtak: — Na. nézd a kis kényest, vagy inkább a hiút, kell ide szandál, a kisasszonynak nem is jó a becsületes cipő... — és még folytatták volna, ha Lajos közébük nem toppan: — Mi... — de tovább nem , mondhatta, mert Pólikánál végképp eltörött a mécses, akkor MUZSIKA meg pláne hangosan sírt. amikor Lajos a tetanuszt emlegette, és nem is nyugodott addig, amíg el nem indult Szentgyörgy irányába a doktorhoz. Pólika vissza-visszanézett, aztán csak bicegett tovább, amikor látta, hogy nem követi senki. A doktor bácsi -szépen — maidnem- hogy jólesett a lánynak — rendbehozta Pólika lábát, de arra már nem volt -hatalma, hogy Pólikát megmentse az előszobában leselkedőtöl: Lajos várta Pólikát. a vasúti megállóig kérdezetlenül is, de e"vütt ballagtak, a vonaton sem szóltak egymáshoz, pedig sem Pólika, sem Lajos nem arról volt ismert, hogy hallgatni szoktak. A négy kilométernyi út vonaton rövidebbnek bizonyult, mint amíg valaki sóhajt egyet, pedig Póli is. Lajos is ugyancsak lebbentgette á kettejük között függő vonatroletta vásznát. Az állomásról — kötés ide, falu oda — nem a falu felé indultak. hanem a berek felé. A nyárfák messziről odasúgdostak feléjük, megsuhogtatták frissleveles ágaikat, és néha egy- egy kuvik nyihant valamelyik fán, s ez alkalmul szolgált, hogy Pólika eltűrje Lajos ráfonódó karját, de még arra is, hogy a lány jobban a legényhez simuljon. — Pólika, hallod? — törte meg a csendet Lajos hangja. — Mit. mintha valóban hallanék valamit — és Pólika a füléhez vonta I ajos csuklóját, amelyen szapora ketyegéssel mérte egy karóra az időt. Lajos kicsit, csalódottan hallgatott el. A lány finom ösztönével megérezte, hogy valami mást kellett volna meghallani, és megszólalt: — Bámulatos, haliga id csak ... Lajos nem látott át Pólika kegyes kis csalásán, és' most még nagyobb lelkesedéssel mondta, de most már választ sem várt: — Hallod a fák zúgását, a tavasz muzsikál... Pólika érezte, hogy itt a döntő pillanat, és bár inkább fázott már, mint gyönyörködött a tavaszi szellőben, sietve hozzátette: — És mit muzsikál a tavasz? Lajosnak eszébe jutott a budai mozi. meg a blúzon csúszkáló kéz kudarca, most nem habozott. Pólit úgy, akkora erővel rántotta magához, hogy a lány finoman megnyikkant, és tűrte, hogy Lajosnak tovább muzsikáljon a tavasz. A tanácselnök, de még jobban a szövetkezeti elnök elcsodálkozott. amikor Lajos a kért gondolkodási idő lejárta előtt, jóval előtte, sietve jött jelenteni: — Ha anyám és a földünk a közösben van, úgy érzem, nékem sem lehet máshol keresnivalóm! Az irodáról nem a mezőre, nem is anyjához rohant, Póli- kához vitte a lába. amikor belépett a lány udvarára, a szemközti eperfán egy gerle kacagott, de ő nem azt hallotta belőle, mint a ráleső szomszédok, akik meg is jegyezték: — Ezért nem volt érdemes Pestre menni és haza jönni... Lajos csak azt hallotta a bolond madár kacajából, hogy az orgonák lila lángjai fellobbanva susognak a kerítés léce felett. és Pólika felveri a házat énekével. A tavasz benne muzsikált minden hangban, legkívált pedig a madarak füttyében, és a két fiata.lt elkísérték a mezőre is. ahová siettek, mert most már mind a ketten a halastónál dolgoztak — egy brigádban! Borsi Darázs József — Na jó. — Adok egy forinSZABÓ IBOLYA TÉNAGY SÁNDOR: Most még csak azt mondom el Most még csak azt mondom el, hogy élek, lehet, hogy kevesen tudnak létezésemről, lehet, hogy rámdőlnek a köd közönyös falai, mint a kertek szépségversenyére ráomlott az ősz, és nem marad belőlem semmi, vagy alig valami. Mért kell úgy féltenem a világot, mint saját testemet? mért nem félti úgy önmagát a világ, hogy én most ráérnék a munka nyugodt mezőiben vizsgálgatni a mozdulatok indítékait. Gyermekkoromtól kérdezem az emlékezést: háború volt, halottak lépkedtek a csókok kövein, még nem érdekelt a dolgok súly-összetétele, játékaim szétszórt töltényhüvelyek voltak, s ünnep volt, ha máiét főzött ebédre nagyanyám. Most még csak azt mondom el, hogy élek, feleségnek jó fekete lánnyal vagyunk mi fehérek, számolgatjuk a napokat, a bútorüzletek árcéduláit nézzük, kezem alatt gömbölyödni galambokat érzek. Fiatal vagyok még, de homlokom fölé szálaikat fehérítik az évek, szorongások és bűvöletek dobálnak engem, mint áttetsző semmiséget, kicsordul ajkam pohár-karimáján a tiszta láz: legyen a békesség fehér, ruganyos kenyerünk végre, nyugodtan rágható, éhséget űző jó falás. CZEIDLI ISTVÁN: Délután Vasárnaponként rég élűn' mesékkel traktálom mcr termékeny semmittevésbe cigarettázva, daltalan Fölöttem óra inga leng, percek hintáznak rajt sutár s a sarki kiskocsma felől dülöng a bágyadt délután.
