Tolna Megyei Népújság, 1961. november (11. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-26 / 279. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3k ODALMI MELLÉKLETE TAVASZI MUZSIKA A lig, hogy pirkad, de már beszökik az ébredő város zaja a szoba csendjébe. Zsitvai Lajos az éjszaka nagyon nyugtalanul aludt, hát most a legelső gyönge neszre kerekre nyitja a szemét. A ház előtt, az utcán elrobogó autóbusz lámpáinak fénye furcsa ábrákat vetve fut végig a szoba falán, most hirtelen egy fa ágbogas árnyképe libeg el a néző előtt. Különös, mintha a fa árnyéká- . val madárhang is szökött volna a szobába, olyan erős a rigók füttye, hogy Lajos még a legfinomabb árnyalatokat is meghallja, most éppen gurgu- lázva füttyög a fekete madárlegény. Lajos talpra szökik, és nem törődve a még aludni kívánók morgásával, siet a fürdőszobába, vízzubogatás közben folyton füttyre áll a szája, vagy dúdorászó kedve van a legénynek, és ez a dalolgatni késztető hangulat akkor sem hagyja nyugodni, amikor már az utcán van és villamosra vár. A megállónál nincs egyedül. Pirossapkás, testhezállókabátos leány, vagy talán fiatalasszony jár föl s alá, és úgy tekingelő- dik a távolba, mintha pillantása erejével elő akarná húzni a késő kocsit a hajnali ködből. Végre elunja a várakozást, akkor kettőt-hármat toppint a lábával, s ettől a mozdulattól r, megremeg a kabát alatt két fér szes meHehalma, Lajosnak, a komor-komoly legénynek egyszerre melege lesz, s most már .„nemcsak a reszkető dudorokat veszi észre a fiatal nőn, hanem azt is, hogy sapkája alól inger- kedően előkunkorodik egy engedetlen hajfürt. — Mint a nyári mező — mondja Lajos félhangosan, és ijedten eszmél rá, hogy magában beszélget, mint odahaza a félkegyelmű orratlan kanász szokott, ha elballagott a házuk előtt. Közben az ifjú nő felkapaszkodott a sötétből előzuhogó villamosra, de amely ellenkező irányba tartott, mint ahová Lajos indulni készült. Kis idő múltával az autóbusz is felhördült a budai utca kapaszkodójánál, de Lajos ezt már villamosról hallotta, és bármily különös is, a zajból is kihallotta egy közeli kertben vigadozó rigó vidám füttyét, s ez, meg a hajnali madárhangverseny aztán egész nap velemaradt a ' legénnyel. — Mi van ezzel a fiúval? — kérdezősködtek és összevillant a tekintetük a háta mögött. Lajos ma valóban különös volt. ő, aki olyan kínos pontossággal hord- ta-vitte a rábízott kényes anyagokat, most össze-vissza kevert mindent, úgyhogy nyolc óra felé már rá kellett szólni. A hangos szó Kammer Éva szájáról hangzott, de Lajos, mintha nem is hallotta volna, hogy emberi szó, pirongató, figyelmeztető szavak szólongatják, csak nézte Éva égszínkék szemét, a kendő alól kikíváncsiskodó szőke haját, és megint megjelent képzeletében a nyári mező, a derült ég, s hallotta, leküzdhetetlen vággyal mindig csak hallotta a madáréneket. Molnár Edének, a művezetőnek hangja hozta vissza a valóságba: — Mi az, pajtikám — ez volt a szavajárása —, elszegődtünk süketfajdnak, vagy talán vaknak is, hogy ennyire megártott a tavasz, vagy mi? Lajos aztán már egyszer sem tévedett. Mindent idejében és a helyére vitt, mint megszokta szeptember óta, amikor édesanyja könyörgése ellenére csak összepakolt és felkerekedett. — Ha már itt is a máséban kell dolgozni, inkább dolgozom majd Pesten! Hiába mondta komája, Hótai Gábor, és hiába a fél falu. hivatalos és nem hivatalos hangon: — Ne bomolj, Lajos, ezután se leszel más, mint eddig, csak jobb és könnyebb lesz! — De beszélhettek őnéki, még az esti vonatot se várva be, ült a szakaszban, s hogy könnyebb legyen a búcsú az ismerős tájaktól, úgy hagyta el lassan először Szigligetet. majd a Badacsonyt, s végül Tihanyt is, hogy csak Lepsényben állt fel elgémberedett tagjait megropogtatni. és kibámulni az ablakon. Lepsényen túl aztán mór menyecskeöleléssel sem lehetett volna elcsalogatni az ablaktól. Este volt a széles, sima mezőn, és az égen telehold szaladt a vonattal. — Milyen különös is — gondolkodott el akkor a legény —, a Hold kísér el legtovább, az itt is olyan, mintha csak odahaza nézegetném. Még a hirtelen felvillanó töltés melletti halastóban is szakasztott úgy ragyogott a holdfény. mint odahaza szokott a nyárfaszegélyes Csekében. csak innen nehéz volna hazatalálni, míg a Cseke- partról csak át kellett lépni egy alacsony gyepűn, s már kiálthatott: — Édesanyám, készen van a vacsora? Féléve már, vagy kicsit több is már. hogy Lajos hiába tette volna fel a kérdést, senki sem felelt volna néki ebben az irdatlan nagyvárosban, legfeljebb édesanyja levele, de abban sohasem állt más, csak „gyere haza, gyere haza!” Most a targonca kerekei is ezt susogták, vagy valami olyasfélét: „levegőre, levegőre!” Lajos a munkaidő végeztével már úgy érezte: ki kell szaladni a világból. Gyorsan megmosdott, valósággal úgy dobálta magára öltönyét, és most a sakk sem érdekelte, a féldeci sem, barátai — helyesebben cimborái — ugratása sem: — Na, mi az, koma, valami szoknya libbent akkorát, hogy így felkapott a huzat? Lajos az utolsó szálát is elvesztette a valóságnak, valami bódulatfélében érkezett meg Budára, de nem ment fel szállására, hanem a Moszkva téren feltülekedett egy ötvenhatosra, és csak valahol az erdők jelentkezésénél jött megint fütty a szájára, de ezt úgy fújta, hogy még a mellette ülő hidegkúti öregember sem hallotta volna meg. Amikor kiszállt a végállomáson, és elindult az egykori Balázs-vendéglő melletti kanyargós úton, hogy kisétálja magából nyugtalanságát, már olyan vidáman fütyörészett, mintha a szilosi dűlőből éppen hazafelé tartana, és maradt a füttyös kedv egészen addig, amíg az első erdei fordulónál megint meg nem szólalt egy rigó, akkor pedig a maradék kedve is elpárolgott, amikor a következő forduló egy összebújó párocskát hozott eléje. A lány födetlen fején ékes aranyglóriaként ragyogott a lemenő Nap fényében a szőke haj. — Mint a nyári mező — mozdult szóra Lajos szája, aztán kicsit bosszankodva mondta: — Ma minden nő szőke. Takarékosan éldegélt Lajos, a Széna téri takarékfiókban fenntartásos betétkönyve is volt, és ritkán engedett meg magának a legény költségesebb szórakozást, most mégis visszaút.! án betért a vendéglőbe és étlapról rendelt vacsorát, a bort pedig nem kimérve hozatta hanem hosszúnyakú, vinyettás üveg ben. A jó étel és a még jobb bor, mintha már-már visszabillentették volna a nyugalomba, de egyszercsak megszólalt a cigány: „Hogyha ír maid édesanyám, írjon a falunkról...” És Lajos maradék nyugalma ezzel végképp elveszett. Sem azon az estén, sem a következő reggelen és napok hosszú során át többé nem találta a helyét. Okos fiú volt, nem is tépelő- dött. sokáig, ment is a cimborái egyikéhez, Kosa Bálinthoz, de ő is, mintha csak Lajos édesanyja cinkosául szegődött volna, amikor Lajos elmondta nyugtalansága vélt okát, Bálint is csak annyit mondott: — Nézd Lajos, aki annyira házias, vagy helyesebben anyás, és úgy odavan a faluért, az ne kínozza magát. Én mondom, pakolj és indulj haza! Lajos még két hétig tétovázott. Este indulni készült, reggel végigszaladt az öreg budai utcán, délután Irmát kereste fel — náluk virradt rá az őszön az első budapesti reggel. A lány félig-meddig rokon volt, talán tetszettek is egymásnak, néha együtt mentek moziba, s ha a sötétben összeért a válluk, Lajosnak melege lett, nyelni kellett, de amikor egyszer cukorral kínálta a lányt, és keze- feje véletlenül végigcsúszott annak blúzán, s egyetlen pillanatra a dudor irányában megállt, s a lány leemelte a fiú kezét. attól kezdve kísérletet sem tett, hogy hozzáérjen. Ez olyan természetesnek tűnt Lajosnak, hogy nem is igen vette észre ezután Irmában a lányt, inkább az okos, szépbeszédű embert, most is ezért indult hozzá. — Te Cirmi, nem vagyok elég okos, itt nincs nyugtom, otthon nem akarok a szövetkezetbe lépni. — Nézd. bátyóka — ez volt a lány megszólító szava Lajos számára —, én nem beszéllek rá semmire. A gyárban tudsz boldogulni, de ha a szívedre is hallgatsz, és még inkább édesanyád hívó szavára, otthon sem leszel utolsó ember! Lajos ettől nem lett okosabb, és amikor egyik reggel már nyitott ablak mellett ébredt, s a rigók már nem is füttyögtek, hanem hatalmas kórusként zengtek, bement a gyárba elbúcsúzni, és a délutáni kanizsai vonattal hazaindult. Már a Velencei-tónál odaállt az ablakhoz, és Fehérváron sem mozdult el onnan, Lepsénynél már ágaskodni akart, mikor végre Aligánál felcsillant előtte a tó. Tihany jelentkezésekor. Badacsonynál, Szigligetnél megemelte a kalapját. Szent- györgyön pedig megsimogatta az útmenti mező gyönge búzaszálait, és amikor a Kisbalaton irányából az égen feltűnni látott valami fehéren ragyogót, leemelte kalapját és odaköszönt a magasban szálló madárhoz: — Szevasz, kócsag! — A messzi városból már csak a megszokott szevaszt hozta ide magával, de a legelső találkozásnál már ezt is elfelejtette, a vele szembejövő Tombor Marinak már így emelt kalapot: — Szervusz. Mariska! Otthon az édesanyja nem (Folytatás a 6. oldalon.) Versek és (Részletek a veszprémi Kisfaludy Irodalmi Klubban elhangzott előadásból.) Az emberiség anyanyelve a vers. Előbb ismertük meg a ritmust, a hangok muzsikáját, s csak utána kerestük a zene értelmét, a mindenséget utánozó harmónia jelentését. Arisztotelész úgy vélte, hogy a költészet eredetét az utánzásban és a megfigyelésben kell keresni, de az első ember, aki utánozni és megfigyelni tudott, csak a természettől vehetett példát. A szavak zenéje és jelentése így fonódott eggyé, s nem véletlen, hogy minden nemzeti irodalom kezdetét egy költemény jelzi. Mert a szó, megszületése pillanatában verssé kívánkozott, s a vers a kifejezés örömét jelentette. De ebből következik az a rituális-misztikus elem is, a szó mágikus bűvölete, amely épp úgy jelentette az ünnep gondtalanságát, mint a ráolvasás bűbáját. Az ősi kultúrák kezdetén a vers isteneket és hozzájuk hasonló hősöket ünnepel, vagy az elemeket próbálja életre kelteni. Az Iliász hősei, vagy Odüsszeusz, a Roland-ének, vagy a Nibelung-monda, s mellet- . tűk a rhodoszi fecskedal, vagy a magyar középkor bájoló versei, a farkasseb ellen mondott rigmusok, a döghalál vagy a hideglelés ellen kántált versek egyaránt egy nagy kultúrkör részei, melyben a kötött beszéd ritmusa egyszerre jelent ünnepet és ritmust, misztikumot és valóságot. Amikor megbomlik a gazdasági alap, a termelőerők differenciálódásával a művészetben is új fejezet kezdődik: az a patriarchális életforma, amely általában a kezdeti feudalizmust jellemezte, atomizálódik, s a gazdasági tagolódás egyben a szemlélet, az érzelmi világ, a magatartás tagolását is jelenti. Az irodalom immár nemcsak elmond, hanem ábrázol és kommentál is, keresi a hatást, amelyet önmagán túl vél megtalálni. s éppen ezért a közösség helyett csak egy kisebb réteghez tud szólni. Morfológiai szempontból be is kell érnünk ezzel a kettős felosztással: az ősi kultúrák közösségi élményből fakadnak és közösségi élményt idéznek fel. amelyet a modern kor egyre inviduálisabbá váló és ezzel együtt egyre irodalmibb szemlélete és igénye vált fel. A két világot csak hajszálerek kötik össze, mert az ősi kultúrák mind kevésbé tudnak valódi élményt kelteni, s legtöbbször csak egy meghatározott érdeklődést elégítenek ki. Ez a folyamat fejlődés, vagy ha úgy tetszik, visszafejlődés, mert amit az irodalom nyer a differenciálódással. esztétikumban, vagy akár a kifejezés raffinériájá- ban, elveszíti intenzitásában, amit az élmény és irodalom, a megfogalmazás és átélés különválása okoz. így is mondhatnám: minden ősi kultúra a valóság terméke, az individualizálódó kultúrák alapja azonban az emberi agy absztraháló képessége. A szépség és a művészi eszmény természetesen állandó kölcsönhatásban van korral és társadalommal, a művészet, mint társadalmi tudatforma — visszatükröződés, az objektív valóság sajátságos és a modern művészetekben immár egyedi megjelenési forma. Korokat csak visszaálmodni lehet, de megjeleníteni csak úgy, hogy a múlt egyben a jelent is tükrözze. Az elmúlt koroknak van szava hozzánk, de a jelen a múlthoz nem tud szólni, s ez nemcsak az. irodalmi hatások útját szabja meg, hanem maszázadok gát az írói feladatot is. figyelmeztetve arra a természetes kapcsolatra, amely az írót korához és a jövőhöz köti. Mert a múltból csak a jövőbe vezet út, a jelen azonban kapcsolatot, tart választott, termékenyítő múltjával, és azzal az inponde- rábiliával, amit a jövő jelent. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk; hogy az individualizmus megjelenése egyben a konzerválás és rendszerezés szükségszerűségét is magával hozza, s kifejleszti a múzeumi kultúrát. A múlt és hagyomány, amely elveszti életet adó erejét, nem semmisül meg, hanem adalékká válik, az irodalomtörténeti folyamat részévé, s jelentőségét is most már csak ez határozza meg. A jelenség általános: a humanizmus egyaránt keres régi szobrokat és antik kéziratokat, s a XVII. század körül létrejönnek az első, mai értelemben vett múzeumok is. Nem véletlen, hogy erre az időre esik az első irodalomtörténetek, enciklopédiák megjelenése is. Vizsgálódásunk elsősorban morfológiai jellegű, a következtetéseket azonban így is megkockáztathatjuk. A költészet eredetét Arisztotelésszel nyugodtan kereshetjük a megfigyelésben és az utánzásban; ha azonban a feladatát is keressük, nem elégedhetünk meg ennyivel. Az irodalomnak eme kettős felosztásából, a kollektív és szubjektív művészet ilyen éles körülhatárolásából természetesen következik, hogy kapitalista viszonyok között aa egész kultúra süllyedése figyelhető meg. De bele kell-e törődnünk ebbe a süllyedésbe; vagy remélhetünk-e valami üdvös és jótékony változást? Marxnak van egy finom megfigyelése, amit a politikai gazdaságtan bírálatához írt bevezetésben fejt ki. Marx a görög irodalomra célozva megállapítja az anyagi és a művészi fejlődés közötti aránytalanság jelenségét, s azt mondja, hogy „a művészet virágkorai korántsem állnak arányban a társadalom, tehát egyben az anyagi alap, úgyszólván szervezetük csontrendszerének általános fejlettségével.” Sőt hozzáteszi, hogy művészeti téren bizonyos képződmények csak a művészeti fejlődés egy fejletlen fokán lehetségesek. Ez természetesen nem jelenti az anyagi alap meghatározó szerepének kétségbevonását, azonban nyilván fordítva is érvényes: a mai fejlett kapitalizmus távolról sem hozott létre olyan művészetet, amilyenre az anyagi alap determinálná. Ez a tény nemcsak elgondolkoztató, hanem egyben arra is figyelmeztet, hogy az anyagi alap csak a megfelelő homogén társadalmi háttérrel képes olyan művészeti felépítményre, amely arányban van az alappal. Minden kornak megvan a sajátos szépségeszménye, művészetben, életszemléletben egyaránt. Ha nem így lenne, kénytelenek lennénk az objektív idealizmus korok és népek feletti ideáljában hinni, ami végső soron nem egyéb, mint Arisztotelész entelecheia-tana. a platoni ideáknak ez a megszelídített változata, amely szerint az anyag önmagában hordja tökéletesedésének nemcsak feltételét, hanem lehetőségét, formáját is. A tökéletesedéshez azonban az emberi munka az alapfeltétel, amely túl a korok és népek spontán szépségtörekvésein, megkeresi és megvalósítja a szépségnek azokat a megjelenéseit, amelyek az embert az anyag igazi úrává teszik. Csányi László
