Tolna Megyei Népújság, 1961. november (11. évfolyam, 258-282. szám)

1961-11-19 / 273. szám

A TOLNA megyei népújság JRODALMI MELLÉKLETE ¥ ---------------------------------------------­R száműzött Perczel Mór Megemlékezés születésének 150. 'T'olna megye egyik legna- gyobb történeti nagysága, Perczel Mór 150 évvel ezelőtt: 1811 november 11-én született Bonyhádon. Az 1830-as években megyénk vezető szerepet játszó, a reformokért lelkesedő egyéni' sége. A 40-es években már or­szágos hírnevű politikus, 1848- ban élenjáró politikus, majd a szabadságharc egyik híves hon­védtábornoka. Megemlékezésünkben életé­nek mégsem erről a haladó sza­kaszáról kívánunk szólni, ha­nem arról a közel két évtized­ről, amelyet politikai-katonai pályafutásának következménye­ként kellett elviselnie. Perczel már 1849 augusztu­sának első napjaiban eltávozott a magyar honvédsereg kötelé­kéből. A hadvezetés az egyre reménytelenebb helyzetben fel­bomlóban volt. Perczol a meg nem becsült ember érzelme; tel eltelve a teljes félreállást, az eseményekből való kikapcsoló­dást tartotta helyesnek, sőt, fel­ismerve a kikerülhetetlen ka­tasztrófát, az ország elhagyásá­ra szánta rá magát. Augusztus 5-én Aradon búcsút vett felesé­gétől és Miklós öccsével, vala­mint 25 főnyi kíséretével elin­dult Törökország felé. Augusz­tus 9-én még részt vett Bem oldalán a szabadságharc buká­sát megpecsételő temesvári csa­tában. A harctérről való mene­külés útja most már egybeol­vadt az ország elhagyásával. Lúgoson, Orsován át 14-én té­pett török földre. Ezekben a na­pokban mintegy ötezer mene­külő hagyta el az országot. A török hatóságok a Duna­** menti Viddinbe terelték a száműzötteket, ahol 1849 nov­ember elejéig tartózkodóit Perczel Mór. A tétlenül töltött napok reménytelen és szenve­délyes vitákra adtak alkalmat. A tábornok a politikusokat vá­dolta a bukásért, Kossuth el len izgatott. A szintén Viddin- ben tartózkodó Kossuth viszont a magyar sereg vezéreit okozta, így Perezelt hóbortos indulatos­ságáért. Az utolsó idők lázas idegállapota itt a keserűség, gyanakvás és kölcsönös vád szellemébe ment át. Novemberben a menekültek csoportját átirányították a bul­gáriai Sumlába. A török ható­ságok itt Kossuth helyett Per- czelt bízták meg az emigráció parancsnokságával, ami a két vezető között további súrlódás­ra adott alkalmat. Ez nem szol­gálta az emigráció egységét, bár a lobbanékony Perczel egy­re inkább egyedül maradt. A török kormánv közben Perczel Mórnak tisztséget ajánlott fel a török hadseregben, de ő ezt nem fogadta el, mert anvaei érdek soha sem vezette. Inkább vállalta most is a nehezebb útat, a megpróbáltatást, a szám- űzöttek keserű kenyerét! "I 850 februárjában az Ausz- triára nézve veszedelmes emigránsokat a kisázsiai Kiuta- hiába internálták. A százfőnyi csoport gyalog, hajón, lóháton kéthónapig volt vándorúton. Egyhangú, szomorú időszak volt ez. amit a Kossuth—Perczel féltékenység még keserűbbé tett. Perczel csak néhánv hívé­vel tartott fenn kancsolatot és levelezést folytatott az ottho­niakkal. Látva a hazatérés re­ménytelenséget, feleségét Tö­rökországba hívta. A hitvesi hű­ségről tett bizonyságot Perez.-»! Mérné. Sárközi .Túli.?, amikor 1850 szentemberében két «ver­mekével megérkezett Kiutahiá­ba. A viszontlátás öröme gyó­gyító írként hatott a száműzött érzékeny lelkére. Perczel nyu­godt pillanataiban belátta ter­mészetének hibáit és felindult- sága elhamarkodott cselekede­teit nem egyszer maga is elítél­te. 1851 májusában a menekül­tek nagy részének ütött a sza­badulás órája. Kossuthnak, a két Perczelnek, összesen nyolc vezetőnek még Kiutahiában kellett maradnia szeptemberig. Ekkor Perczel öccse hajón Amerikába ment, Perczel Mór Angliába készült, de a hajóutat várandós felesége miatt egye­lőre nem vállalhatta. A Brus- sában töltött télen megszületett fia. Tavasszal végre elindulhat­tak, Konstantinápoly—Málta— Gi braltár — Southampton —Lon­don volt az útirány. Közben itthon az osztrák ab­szolutizmus tombolt. 1851 szep­temberében a császári haditör­vényszék Perczel Mórt 35 tár­sával együtt halálra ítélte. Pes­ten az Újépületnél lebonyolítot­ták a kivégzést: Perczel Mórt „in effigie” felakasztották. A vesztőhelyen 36 bitófa állt és a hóhér az elítéltek nevével éke­sített fekete táblákat szegezte a bitófákra. rezei angliai tartózkodá­sáról keveset tudunk. Félrevonultan él, a magyar me­nekültekkel kevés összekötte­tést tart fenn. A megélhetés gondjai gyötrik (újabb gyerek születik). Nem bírja a nagyvá­rosi élet. költségeit, kisebb hely­re költözik. (Chlapham. Nor­wood), majd 1853-ban Jersey szigetén telepedik le, ahol ki­lenc évig él. Miklós öccse Ame­rikából visszatérve szintén itt telepedik meg. Perczel Mór gazdálkodással foglalkozik, bé­relt földjét maga munkálja. A szinte évről évre szaporodó csa­lád ellátása sok gondot és ne­hézséget okoz (gyermekeinek összes száma 14 volt). Jersey szigetén megbecsülésben van része. A nagv francia író, Vic­tor Hugó, aki a reakció elől szintén e szigeten talált mene­déket. Perczel iránt a legna­gyobb tisztelettel viseltetett. Perczelnek a magyar emig­ráns-csoportokkal gyér össze­köttetése volt. Csak néha for­dultak hozzá tanácsért. A kri­mi háború idején, amikor a magyar emigráció habsburg- ellenes akcióba kezdett, meg­kérték Perezelt, hogy a magyar ügy támogatása érdekében tár­gyaljon az angol kormánnyal. Londonban szívesen fogadták, több fontos megbeszélésen vett részt. De ezekből a tárgyalá­sokból hazánk szabadságát érintő komoly támogatás soha nem vált! így volt ez 1859-ben is, ami­kor az olasz—osztrák háború újra reménnyel töltötte el a magyar emigrációt. Ekkor a száműzöttek központja Itália lett. Perczel Mór Kossuth hí­vására Genovába ment.. Itt a piemonti magyar légiók meg­szervezésében főfelügyelői tiszt­séggel bízták meg. Perczel és Klapka aláírásával röpcédulát bocsátottak ki, amelyben fel­szólították az osztrák seregben szolgáló magyar katonákat, hogy „mielőbb a honmentő magyar zászló alá szegődje­nek'’. Perczel személyesen tár­gyalt a piemonti miniszterel­nökkel. Cavourral. Egyébként itáliai működése és szereplése elég homályos. Hamarosan összeveszett majdnem minden­kivel. mert e tárgyalások fel­tépték a régi sebeket és hiú­évfor dúló) jóin saga, nyakassága, önbálványo­zása összeférhetetlenné tette. Látta, hogy az ígért olasz— francia segítségből nem lesz semmi, felháborodva otthagyta az olaszországi vállalkozást és visszautazott Jersey szigetére. Az itáliai út felélesztette a régi Kossuth—Perczel barát­ságot. Legutóbbi együttlétük alkalmával Törökországban kí­méletlen személyes harcot vív­tak egymással, most ú.ira ba­rátságot kötöttek. Több levél­váltás bizonyítja ezt, Perczel- ben felcsillant a régi lelkese­dés. „Egy kis kedv, s tudod, mint régen: tűznek-víznek in­dulok: s lesz siker, győzelem... hazánk java parancsolja, hogy minél közelebb, s belsőbben legyek veled ’. Többször elis­meri hibáit: „Én a hazát meg­váltani törekvő hóbortosok so­rába tartozom — mi hiú, pici ember vagyok: s mégis nagyot szeretnék eszközölni" — írja. T ersey szigetén visszazök­" kent a régi életmódba, ami több bánatot, mint örömet okozott. Nehéz fizikai munkát végzett, felesége gyakran gyen­gélkedett. otthonról rossz hír jött: meghalt édesapja. A sok gond. családjának eltartási ne­hézségei, a reménytelenség megtörték testét, lelkét. 1361. végén súlyosan megbetegedett. Ekkor határozta el, hogy Jer­seyt elhagyja. 1862. őszén Brüsszelbe költözött, ahol öt évig lakott családjával, telje­sen visszavonultan. Amikor az 1866-os osztrák- porosz háború újra megmoz­gatta a magyar emigrációt, Perczel Mór Párizsba ment, majd Torinóba utazott, hogy Kossuthtal tanácskozzék. Kez­detben a legszebb összhang ural kodott közöttük, de Perczel hiúsága újra vakvágányra vitte a politikai tárgyalásokat. Fel­zaklatott idegrendszere vissza­zuhant az önimádat mélysé­gébe: Itáliai útja után Perczel Mór újra visszavonult. Megtört ér­zékeny lelkének túlkapásai le­hetetlenné tettek az emigráció ügyeiben való közreműködését, újra visszazökkent a minden­napi létért folytatott idegőrlő küzdelembe. Letörve, kudarc­cal, sikertelenséggel eltelve, el­szomorodott szívvel és csüg­gedten élt Brüsszelben. Már csak egy vágya maradt: még egyszer megcsókolni szülőföld­jét. Amikor 1867-ben létrejött a kiegyezés. Perczel Mór haza jött. A nyomorúságos élettől akart szabadulni. Tizennyolc év nélkülözése, szenvedése, meg­próbáltatása. a magyar szabad­ság megmentése ügyében tett erőfeszítések eredménytelensé­ge váltotta ki benne ezt az el­határozást. Haza vágyott, mert tudta, hogy nagyobb darab ke­nyeret adhat gyerekeinek, jobb megélhetést biztosíthat családjának. Azt remélte, hogy itthon többet használhat, fel- rázhatja a nemzetet és nagyobb erővel küzdhet és dolgozhat a hazáért. , volt célunk Perczel Mór életművét bemu­tatni, hiszen közéleti szerep­lése ismert a történelemből. Életének olyan korszakát kí­vántuk feltárni, amely elég ho­mályos a közvélemény előtt. Az embert, a száműzött Per­czel Mórt akartuk az olvasóhoz közelebb hozni, mert úgy érez­zük, hogy az emiwrem tizen­nyolc éve is tisztjeire késztet. I)r. Kolta László JANI BÁCSI H ét óra előtt néhány perc­cel, amikor együtt vol­tak már az emberek. Jani bácsit kereste a munkavezető. Szép sor­ban, egymás mögött hat kocsi állt lovakkal a kapu felé, csör­gött a szerszám, az emberek azt hitték, valami új eligazí­tást, vagy szidást kapnak, de most, hogy Jani bácsi nevét ki­áltja a vezető, közülük is el­kezdenek kiáltozni néhányon, hogy Jani bácsi, hé, öreg csont! — Nem kell akkora zajt csap­ni! — mondja erre a vezető és sétálgat, nézi a lovak szerszá­mát, lábát, a kocsikat, szeret ilyenkor beleakadni valamibe, hogy rendben tartsa a népet. Jani bácsi a szalmakazal mö­gül kerül elő, sánta a jobb lá­bára. de siet, tudja, hogy fon­tos dologban hivatja a vezető. — Gyerünk öreg. gyerünk! — szól neki oda Pereces, aki min­dig leghangosabb a hajtők kö­zül, de a vezető leinti. — Mondtam, hogy nem kell kiabálni! Majd ideér. Az öreg nézi az embereket, ijedt a szőrös képe, morog is valamit és odasiet a vezetőhöz. Köszön, megpöccinti mutatóuj­ja hegyével a kalapját. A vezető kezet nyújt neki. — Azt akarom csak magá­nak megmondani, Jani bácsi — kezdi és ránéz az emberekre, hogy most már csend legyen — hogy eleget dolgozott, rászol­gált a pihenésre, elmehet szó pen nyugdíjba. Áz öreg megint a kalapjához nyúl, de csak igazít rajta egyet nagy zavarában és körülnéz gyorsan, mintha valami rossz tréfát szimatolna. — Hogy-hogy? — kérdi aka­dozva, s ennél többet nem is tud mondani. Komoly már mindenki, csak Pereces vigyorog ostoba ábró- zattal és az mondja: — öreg csataló, mi? —Csend legyen! — mordul rá a vezető — Szabad ilyen öregről így beszélni?! — Csataló... — méri végig Jani bácsi is Perecest, aztán húz egyet a nedves orrán és a vezetőhöz fordul — Már csak azért mondom — kezdi és le­néz a földre — nem akartam én még. Bírnám. Senki se mondhatja. — Elhiszem, hogy bírná — mondja a vezető és odaáll az öreg elé. megfogja kopott ka­bátján a legfelső gombot — Bírná maga, nem arról van szó. De leszolgálta rendesen az ide­jét, benne van jól a korban, most menjen el, hogy valami haszna legyen még a nyugdíjá­ból. — No jó, jó — motyorog az öreg és lenéz a vezető duzzadt kezére, mintha félne, hogy le­csavarja a gombját — Hasz­nom lenne, az biztos, de még­iscsak ... nem gondolta volna az ember... — Más kérné már a maga helyében — mondja a vezető és elengedi a gombot — Maga iszen igazán úgy megy el. hogy mindenki meg volt elégedve magával. Végignéz az embereken, tisz­tán látják az arcán, hogy nem ezért, tartotta vissza őket, de azért bólogatnak. Pereces meg is jegyzi most már komolyan: — Annyi biztos. — Hát elsején lelépünk, öreg — szól a vezető és nézi Jani bácsi remegő fejét, a zsíros lapját. Most megszólal az öreg: — Iszen én még... beszel n is tudtam az állatokkal. Senki se szól, az öreg is vé­gignéz az embereken, a lova­kon, melyek most háttal allnaS neki. Azt mondja rövid szipogáa után. — Ha én azt mondom Szek­fű. ez a Szekfű hátrafordít- ja a fejét. Azt meg lehet nézni. Szekfű tényleg hátranéz <» negyedik kocsitól, ezt -eö mindenki. — Meg a csillag is, amott — folytatja az öreg — Beszélni tudok velük, elhiheti. — Elhiszem én — felel hal­kan a vezető, Jani bácsi pedig megtörli az orrát kézfejével és azt mondja aggódva. — Meg aztán itt vannak a tyúkjaim, azt senki se mond­hatja, hogy én nem kértem meg a tartást. — Tudom — hagyja rá a ve­zető. Ezeket is igen nagyon szere­tem én, vezető kar társ. — No jól van, nézze csak .; — kezdené, de Jani bácsi egé­szen belemelegszik már. Olyan hangon beszél, mintha az életét fenyegetné valami roppant nagyságú veszedelem, — Ezeket én annyira szere­tem, hogy ezekkel is beszélni tudok, akár hiszi, akár nem. — Élhiszem — mondja és m# gint megfogja az öreg kabát)» gombját — Nem kell azért any- nyira kétségbeesni, öreg. — Nemhogy kétségbeesni! —« árad Jani bácsiból a keserűség — De nézze csak meg, ha éa azt mondom, Miska, az egy­szerre idefut hozzám! — Tudom én. Jani bácsid nem arról van most szó ... —- Nohát itt van e! — for­dul el tőle az öreg — Csak nzi kellett mondanom, hogy Mis­ka! Aztán már fut is ez a Mis­ka! Ez aztán a kakas ám! Néa- ze csak! A tyúkok is utána.! Az emberek közül egy-kettő melegen mosolyog. Pereces be­lenyúl a zsebébe, kenyérdarabot csíp ki, odadobja Miskának, aki ott legénykedik már Jani bácsi csizmája mellett. Jönnek a tyúkok is, tizennégy orping- ion. és körülveszik az örege*. — Itt vannak — remeg Jani bácsi torka — Julcsa e! Amint hallja a nevét, mindjárt kotyog. Gyere Julcsa, gyere, hailed, hogy el akarnak zavarni innen bennünket? Lehajol, simogatja a kakast, a tyúkokat, aztán fölnéz a ve­zetőre. — Hová vigyem én ezeket, vezető kartárs? — kérdi két­ségbeesetten. — Nem kell azért annyira begyulladni — mondja kicsit zavartan a vezető. — Biztos, hogy magának otthon nincs he­lye, tudom én. De mindig volt valahogyan. Eltűrhetik itt az emberek. Meg maga is marad­hat, ha nagyon akar. — Nincs akadálya — felel fölényesen Pereces — Persze, hogy maradhat. Mi van abban ? — No, jó — mondja a vezető — Csak ezt akartam. Indulás! — Az igaz — kezdi Pereces, — hogy beszélni is tud velük. Meg nem is olyan öreg még — azzal felül a kocsira, fogja a gyeplőt, s előbb füttvent egyet, aztán nagyot kiált — Gyia. teee! Jani bácsi az orrát piszkálja, nézi a kocsikat, a tyúkok ott kotyognak körülötte, lehaiol. megsimogatja Julcsa fényes szárnyát és azt mondja: nem leszek én útjába senkinek, anv- nvi biztos... A vezető nézi egv darabig a kocsikat, amint kifordulnak a téglaoszlopos kapun, aztán fü- työrészni kezd és azt mondja Jani bácsinak: — Meg is ültetheti, ha akar­ja — és elindul a szobája felé. Ormos Gerő

Next

/
Thumbnails
Contents