Tolna Megyei Népújság, 1961. november (11. évfolyam, 258-282. szám)

1961-11-19 / 273. szám

6 KEMÉNY FEJEK FODOR ANDRÁS: Állomás ősszel V an egy sógorom. Radá- csi János, valami kun ivadék. Kemény ko­baké, szikár, csontos ember. Jóval ötvenen túl, három gyereket nevelt, egyik sincs otthon. Ki ez lett.,, ki az, felszívta őket Debrecen, meg Pest. Olyan helyen dol­goznak, hogy vissza nemigen várhatja őket. Így maradt egye dűl asszonyával és öreg anyósá­val. öt holdjuk van. Három a feleség jussa, kettő juttatott. A tagosítással összekerült a kis föld egy darabba, a Ka- darcs partra, véggel beleveszve a nádasba. A sógor tanácstag. Az utcá­ja választotta annak. Megérde­melte. És mégis, amikor a nagy napok voltak, ő a szava mellé — nem tette a voksát. Kívül maradt. Jártak hozzá falubeliek, városi agitátorok. Hajthatatlan maradt. Legutol­jára. a kis Csige fiút kérette magához. Ű a tsz elnöke. Alig harminckétéves. Fiatal, istente­len kemény. Iskolából emlék­szem rá, már harmadikos ko­rában — bár aprótermetű gye­rek volt— beszélhetett annak hatodikos, hetedikes, ő csak azt tette, amit maga látott jó­nak. Később olyan bandavezér- féle volt. Szerencsére hamar legénysorba került. Nálunk az a szokás, hogy a legények a süldőlegényekből verbuválják újra soraikat. Alig volt tizen­hat éves, s legénynek tartot­ták. Nemcsak szája volt, a zsá­kot is elbírta a gépnél. Aztán valami iskolára került. Később állami gazdaságban dolgozott. Meg üzemegység-vezető is volt egy esztendeig. Majd harmad­éve itthon elnöknek választot­ták, és most is ugyanolyan, mint gyerekkorában. Inkább törik, mint hajlik, illetve nem törik, de nem is hajlik. Nem szívesen, de megtette, mert nemcsak Radácsi, hanem a község vezetői is szorgal­mazták a találkozót, — Hallom, velem akart be­szélni — kezdte kertelés nél­kül, — Igen, fiam — válaszolt Radácsi. — Ki vele! — Ne szorongassatok ti en­gem! — Aki a szép szóból nem ért; í i •*— Ti nem értetek. Azt hit­tem te.;: — és csalódottan nyelt az öreg. — Ha meggyó­gyul a feleségem, én bemegyek a szövetkezetbe. Addig nem. — Megint a régi nótát fújja. — Régi, vagy nem régi.:. _ 9 — Nem ellenkeznék én, de addig nem lehet, — Bolond ember maga — így Csige. — Pénzt akarnak a zsebébe dugni, és nem kell. Én meséljem, hogy ingyen operál­ják az asszonyt ha belép? — Az asszony is kijött a szobá­ból, és fázósan, betegesen köz­beszólt. — De hogy? — Mint a többit — szúrja oda Csige. — A többit! Mint Szabó án- gyit. Elkezelték! — mondta az öregasszony és teliszaladt a szeme könnyel. Nem bírta az elnök pillantását, visszament a szobába. Csigében forrt a méreg. Vi­lágéletében lázadt az értet­lenség ellen, de ilyen feneket­lennek mégsem hitte. — Asszonybeszéd. — Az öreg csak bólintott rá. s nézte a szobaajtót. — Nézze, akkor vegye fel a munkát, ha az asz- szony meggyógyul, de ne csú­foskodjon. Bánom is én, ha pénzes orvoshoz mennek. — Nem! — mondta kemé­nyen az öreg. — Nem? Ide figyeljen, ha maga most nem jön, ne jöj­jön két hónap múlva, de egy éy múlva sem. Hozzánk hiába jön, arról én kezeskedem. — így, Imre? — és kinyi­totta Radácsi az ajtót. Az el­nök lassan, fogcsikorgatva lé­pett ki. Talán a kudarcot szc- gyelte, talán az értetlenség dühítette, de olyan lett, mint egy megvadult bika. Még az ut­cát is átkozta, amiben Radá- csiék laknak. Az ottlakó em­berekhez nem volt egy jó sza­va, pedig azok közül még azon a délután is léptek a Kossuth- ba. Lassan peregtek a napok az idő rostáján. Kórházba került Radácsiné. Megoperálták egy­szer, aztán mégegyszer. A vé­gén mégiscsak összetalálkozott az öreg kaszással. Nyár dere­kán temették. Hazahozták a kli nikáról. A Csige gyerek a tsz ablakából nézte, amint vitték a temető felé. Mintha egy pillanatra összeakadt volna te­kintete az öreg kun-paraszttal. Vagy csak ő hitte? De na­gyon rosszkedvű lett ettől. Nem tudta miért, de valahol mélyen sajgott valami. Sze­gény, most aztán... Majd ami­kor rádöbbent gyengeségére, ká romkodott, szidta magát. Néha, amikor a határt jár­ta, eltaligázott az egyéniek par­cellája felé is. Megnézte — mint ahogy ő mondta — mit csinálnak a jövő tsz-tagjai. Volt vagy harminc ilyen gaz­da. Egyszer, még a temetés előtt — látta, amint Radácsi egyedül arat. Levág egy rendet, aztán felszedi. Furcsán a há­tára kötötte a kötelet, és on­nan rángatta le, hogy letehes- se. Dolgozik, mint egy gép. De nem sokra ér. Tegnap kezdhette és össze­sen 12 keresztje volt — ha ré­szibe aratnál — gondolta ak­kor Csige — ötven kiló bú­zánál nem keresnél többet, ez bizony egy aratónak kis nap­szám. — Aztán tovább nógatta a sárgát. A tsz földjén négy kombájn forgolódott Ettől se lett virágosabb a kedve. Az öreg hajladozó derekát látta maga előtt. Néha még a fogót is összecsikorgatta. — Ki érti? Ez jobb neki? Vén tökéletlen. — És a régi méreg még jobban forrott ben­ne. Lassan ősz lett. A kinnma­radtak egyenként, kettesével jövögettek az irodára. Kicsit félszegen, restellkedve kérték a belépési nyilatkozatot. A szö­vetkezetiek, ha néha mosolyog­tak is, de vigyáztak, hogy meg ne bántsák őket. Október vé­gén már csak három egyéni volt a faluban. A meghalt ka­tolikus pap vénkisasszony hú­ga, meg még egy ilyenfajta, éí. Radácsi. Egyszer a Csige fiú megpil­lantotta a piacon az öreget Mintha az iroda felé menne — legalább is úgy látta — szinte szaladt, hogy kényelmesen el­helyezkedhessen az asztal mö­gött. De Radácsi nem nyitotta rá az ajtót, se akkor, se más­kor. Csak azt látta rajta, hogy ha lehet, még szikkadtabb, még csontosabb, a bajsza még jobban csajlára áll, mint régen A tanácselnök egyik este be­állított a tsz-irodába. Egy da­rabig beszélgettek erről is, ar­ról is. Csige szerette volna ki­ugratni a nyulat a bokorból. Mit akar Vajda Pál? Mert az öreg nagy huncut hírében állt és mindig Ádámtól, Évától kezdi, ha valamit el akar in­tézni. Már egy óra is elrepült, amikor Vajda Pál kotorászni kezdett a zsebében. — Te, Imre, olvasd csak el, — és egy kórházi papírt adott a kezébe. — Az elnök olvasni kezdte. Vajda meg az arcát nézte. Csigének egy kicsit meg­szürkült az arca, szája még ke­ményebb lett, aztán visszaadta a papírt. — ö akarta, fizessen! — Bolond vagy te, öcsém. Miből? — Adja el a gatyáját! — Na, te, apád lehetne! — Latagadnám — mosolyo- dott el Csige. — Vajda ebből a mosolyból lágyulást érzett. — Rokonod is neked Radácsi. — Tudtommal csak sógor. Az nem rokon. — Nálatok... Ide figyelj. Mi, mármint a tanács felét kifizet­jük ennek a 12 ezer forintnak. — Megbolondultak maguk, egy ilyen emberért fizetni? — Ha nincs neki miből — majd egy kis szünetet tartott. — Én azt hittem, hogy a másik hatot meg te fizeted, mármint a tsz — mondta mosolyogva. Az elnökben meghűlt a vér, azt érezte, hogy menten elhagy­ja a lélek. A másik pillanat­ban meg olyan forróság öntöt­te el, hogy még a szívéhez is odakapott. Vajda Pál pedig ki­csit fürkésző tekintettel feltolta a homlokára az öreg szemüve­get és úgy nézte a fiú színe változását. — Szóval, fizettek? — kér­dezte nagy nyugalommal. De az elnökből még most sem sza­kadt ki a szó. Levegő után kapkodott, majd akkorát ütött az asztalára, hogy két pohár is leperdült róla. — Tűnjön el a szemem elől, mert nem állok jót magamért — mondta Csige és megragad­ta az öreg mellényét. Tuszkol­ta volna kifelé, de az viszont- ,szorított, és lenyomta a fiatal­embert a székre. — Ember az, te — kezdte halkan. De Csige felugrott és szinte futkosni kezdett a szo­bában. A feje is megfájdult, a fogát is csikorgatta. Ügy ököl­beszorította kezét, hogy körme mélyen belevájt a tenyerébe, majd megállt a tanácselnök előtt. — Hisz nem is tag! — De az lesz — mondta nyu­godtan a másik. — Itt nem. — Nem? Hát hol? ügy tu­dom, nálunk egy szövetkezet van. — Addig nem, amíg én el­nök vagyok... — Szamár vagy. Nézd csak. egyedül maradt. Az asszony, tán pont az asszony tartotta vissza. De akármi, elég volt an­nak is egy esztendő, — vagy többet akarsz? Meg akarod öl­ni, tönkre akarod tenni? Egye­dül meghal. Köztünk megél­het. — Érted is te?! Hisz még nem voltál hatvan fele soha­sem. — Még csak el se jött. — Te vagy a fiatalabb — csattant a tanácselnök szava. Csigének minden vér újra a fejébe tódult. Aztán nagyot nyelt és szárazon csak annyit mondott: — Én! — Na ugye? Szóval kifizeti­tek a hatezret? — Nagy svihák maga, vén Vajda — mondta Csige és egy kis mosoly szaladt az arcára, mint mikor a ködön átvillant a nap fénye. H. Szabó József A hosszú nappal partján kétfelől árad be már az éjjel. Este nyolc tájban elönti lent az állomást is. A hársfák tömött páfránya alatt tompán, puhán ülnek az utasok az éj medrében. S nyuladozva játszik pilláik közt a tüskés, nagy korái: a jelzőlámpa. Tudom, úgy úszik eléjük majd a vonat is, a sínen, mint sötét, hosszú hal, s itt hirtelen rejtett, de meglelt okként átszalad rajtam, akár a döbbenet a szíven, a cukorrépa émelygős szaga. S látom, ahogy a rakodó elé összegyűrt, sáros úton. nyikorogva jönnek, jönnek a répás szekerek. Torlódó terhük mögött áll az ősz, ökrök szeméből néz a vagonokra. CSÁNYI LÁSZLÓ: Feljegyzés egy téli hajnalon Túl a reggelek és esték körén, túl bánaton, s önzésen, mikor nem kérdi senki sem, mi volt a látszat, s mi az érdem, túl vágyakon és könnyön, és reményen, talán senkiért, nem is értem, mert ködbe vész már minden, s nem látszik a tiszta cél sem, csak az, hogy a szavak, melyek visszacsengnek egyformán felelnek helyettem, s helyetted az egyetlen szót, mely álom és béke, az egy szót, mely álom és béke, és amely a legszebb. Túl a reggelek és esték körén, úgy írtam, ahogy szivem mondta, a többi legyen mások dolga és ami ebből még enyém beleolvad a kétes holnapokba, hogy az idő mind egybefonja, ami mqr múlt, és ami jövevény. Ó, istenem, ha újra kezdeném, a csendet kérném meg, vagy a követ, vagy felírnám a sárga csillagokba, vagy ezt kérném: a por őrizze meg. amellyé lesz, s amelyből vétetett, de lejegyeznem már nem lehetett a szélfútta és veszendő lapokra. KÓPIÁS SÁNDOR: Éjszakai szántás Nagy. forró szeleteket hasít a dübörgés a gőzölgő éjből. A fénypászták kiolvasztják a táj aranyát, s lelkünk öntőformáiba csurog a folyékony idő. Az ég térképére fürge csillagok rajzolják rá o szántásra váró területet. A föld felragyog az eke villogó fogai nyomán. mintha a mélyből Izzó láva szabadulna fel. Az ember és a gép újjáteremt egy darab világot, hogy gyökeret verhessen benne az élet. (.. ■ Hajnalban majd áthalad a Nap a frissen felszántott földön is, és tűhegyes sugaraival megtapogatja az újszülött rögöket.) TÉNAGY SÁNDOR: Gyilkostói hajnal Érzem, valami iszonyú történt: a tökéletesség hegyomlásaiból tökéletesebb szépség teremtődött, lúdbőrzik az ártatlan képzelet, vérzik az őszben a kékség, mert átszúrja, megsebzi a sok gyilkos fenyőrönk. (Túlságosan mély ez az ősz és nagyon félelmetes, és gyors, mint gépkocsink kilométer-mutatója------­m arad-e emlék a halál-előtti pillanatokra? a nyers levegő harapásaiból mi emlékeztet a székely Anikóra?) veletek, fenyők, sziklai-büszkék, tavi-csonkák; kóckötelét szaggatja, tépi a csónak, látom a partról a búcsúzások integető lobogóját, arcom tűnődéseit lányosán becézi a hegyre felszaladó nap. (Gyilkostó, 1961. október 6.) ^-------------------------J

Next

/
Thumbnails
Contents