Tolna Megyei Népújság, 1961. október (11. évfolyam, 232-257. szám)
1961-10-01 / 232. szám
HGßlöBÄGY ■HEGEDŰS LÁSZLÓ: m I Az ország távoli lakóinak vé geléthatatlan róna, idegenforgalmi látványosság, pásztorok, délibáb, settenkedő szegénylegények, -— a múlt század édes, bús emléke... Egy-egy átsuhanó külföldi autó utasai a »gulas—fokos— csikós« romantikát kutatják. S ha nagyon akarják, meg is lelik, a megváltozott életforma között is. Meg, a ménesekkel együtt, amelyeknek »-...nyargaló futása, zúg a szélben, körmeik dobognak.-..« — ahogy a költő énekelte. Áll a pusztai csárda is, a korábbi fogadó helyén. Az 1800 első leiében alapozott épület kéményén gólyafészek, falában márvány tábla: megszállt itt egyszer Petőfi Sándor. Néhány lépéssel arráb Debreceni mérnökök híres alkotása, a kilenclyukú kőhíd, a Hortobágy folyócska partjainak összekötő lánca. Előtte nyúlik a végtelen mezőségbe az országra szóló — Móricz által is megírt — hidi Vásárok helye. Itt nem a hegyek érdekesek, hiszen a táj — ahogyan mondják *— olyan, mint egy palacsinta. »-Meddig a szem ellát, puszta, -földön, égen« — ködlenek a költő szavai. Az ember, a sokezer kiránduló, a puszta mindennapjainak vendégserege — akarva, akaratlanul — emlékszik a mában, a tervszerűen fejlesztett mezőgazdasági kultúrában is a régi Hortobágyra, ahol nemcsak Debrecennek, hanem a környező falvak, városok lakosságának is nagyszámú, több tízezernyi állatállománya kint élt, kora tavasztól késő őszig. Kihajtották, »kiverték« a jószágot Szent György nap táján, s csak akkor jött haza — Mihály nap után — amikor havat hozott a hátán. A nemsokára »-kitelik« a pásztorok nóta is mondja: esztendeje. Életük bizony elég »Mihály nap után az idő, rideg és kemény Volt. Az ideihez tornyosodat a sok felhő». hasonló, száraz nyáron így éheEz már azt jelentette, hogy keltek: »Kiszáradt a tóbul mind a sár, mind a víz, A szegíny barom is csak a pásztorra níz. Istenem, teremtőm, adj egy csendes esőt, A szegíny baromnak jó legelő mezőt.« Ha nekikeseredett a késő őszi égbolt, így folytatták: »...És a hideg eső, rakáson a gulya, Sir a veres bornyú, bőg az idesannya. Sír a veres bornyú, száll hozzám panasza, Hajcsam valahová, ahun enni tudna.« A jelen túristái — főképo a hegyek, dombok népe — talán délibábot szeretnének látni leginkább. Perzselő koradélután, amikor a levegő alsó rétege átforrósodik, megritkul, a fáradt szemlélőnek úgy tűnik, mintha valaki a csillogó tóba helyezné a távoli képeket. De a fonnyadt füvet harapó ménes, a békésen kolompoló gulya, nyáj, és a gyér akácsor alatt túró konda nem is mindig délibáb. A kilenclyukú hídon túl, a csárdával szemben elterülő síkon megtaláljuk őket, »békés egymás mellett élésben«. A múlttal elmerült őrzőik kutya—macska barátsága is. Az annyira gyűlölt kötelező rangsor emlékét csupán egy régi pásztorvers őrzi: »Nyalka csikós — legelőre, Hegyes gulyás — dombtetőre, Az útfélre — topa juhász, Part-ódalba — tetves kondás». De a leglátványosabb kép mégis a ménes, a »nyalka csikós«- okkal. Hagyományos viseletben vágtatnak a jólábú csikók, lovak után. A puszta nyugati részét évekkel ezelőtt mezőgazdasági műveA „»űrhajó Nem, nincs semmi sajtóhiba a címben. Nem Gagarinról lesz Szó a világhírű űrhajósról, csupán kevésbé híres embertársáról, a zűrhajósról. A zűrhajós nevét nem közlik Bz újságok, de máris naponta megjelenik valahol. Mint neve is elárulja, mindig ott, ahol ^ zűr Ván. Remekül tudja hajóját a lég tiszta útjai helyett az alsóbb régiók szürke ködébe vinni. Ha valaki hirtelen meghal, és az özvegynek pénzre van szüksége, ha valaki házasodik és mindenáron lakást akar szerezni, ha valaki külföldi ajándékot vár, amelyet jo áron akar értékesíteni, ha valaki kéz alatt akar aranyat venni, vagy sürgősen autót vásárolni, akkor ne forduljon máshoz, csak hozzá. Míg az űrhajós oxigénnel táplálkozik, és nem iszik szeszes italt, addig a zűrhajós légzőszervei pénzgázt igényelnek és torka tömény alkoholra vágyik, ö kávén él és cigarettán, no meg a kaviárt sem veti meg. Neki mindig az kell, ami drága és nem kapható. Viszont ő is kizárólag hiánycikkekkel kereskedik, mert csak így tarthatja fenn magát. Ami van, az nem érdekes, ami hincs, azért érdemes beugrani a zűrbe. Hogy mégis ki ő, nehéz pontosan meghatározni. Neve városonként más és más, haja hol sző ke, hol fekete, de kopasz minőségben is található. Jellemző tulajdonsága, hogy csak négyszemközt és suttogva szeret beszélni, a nagy nyilvánosságot nem bírja el. Nyugtát sem ad, noha csak készpénzt fogad el. Viszont ő becsületes ember, csak a saját százalékára tart igényt. Erre hivatkozik, és ügyfelei kénytelenek meghajolni ártatlansága előtt. Ha mégis elkapják, akkor kiderül, hogy mindenkinek mindent barátságból, vagy pláne rokont alapon csinál, hiszen neki rokona és barátja mindenki! Az emberek hálájából építette a villáját és szerezte a Wartburgját is. És ki nem hajlik meg tisztelettel az önzetlen barátságnak és rokoni hűségnek ily nemes képviselője előtt! Meghajtom én is elismerésem zászlaját eme cikkecskében és javasolom emeltessünk szobrot napjaink névtelen hősének, a zűrhajósnak! Igazán megérdemelne egy félméteres gipsz-figurát a giccskiállítéson. Szabó Ibolya (Folytatás az 5. oldalról.) csak, nem árt neki. Semmiség ... — és a virágvázát félretette a sarokba ... Egyébként a cukrászdába is ő sietett el tortaszeletekért. előbb azonban gondosan számbavette a vendégeket. hogy mindenkinek jusson. — Itt vagyok — jelentette be most magát az asztal körül ülőknek és meghajolt. — Nagyszerű — mondta a mezitelenhasú. és a legtermészetesebb mozdulattal nvúlt a tányér után. amit a házigazda nyújtott feléje. — Én Sanyi bácsi vagyok — mutatkozott be a vendéglátó, az asztalra téve az utolsó tányért is. — Illetve, hát Sándor bácsi. Rég volt már. amikor Sanyinak szólítottak... Hát téged hogy hívnak? — mutatott a parancsnokra, aki mellette ült az asztalfőn. — Péter a rendes nevem, de csak Soványnak hívnak. — Én Koke vagyok, egyébként József — mondta a következő. — Rigó — igy a harmadik —. mert szépen tudok fütyülni. Majd egyszer bemutatom. — Csökött... — Güzü ... — Zsivány. mert állítólag alattomosan pislogok — mutatkozott be a teiíölöshajú. — Spion, mert elárultam a társaságot két pofonért, amikor kifociztunk egy ablakot. — Én pedig Ferenc, röviden Ferus vagyok — mondta tele szájjal az öles bőrfotel vendége, aki úgy behúzódott oda. mintha az éjszakát is itt akarná tölteni. Idegenek voltak ezek a nevek a valamikori MÁV főtanácsos fülének, de valahogy mégis természetesen hatottak. Mi más lehetne ezeknek a neve. mint amit mondtak. Azt a pislogót lés alá fogták. Keleti szélén sokezer holdon állattenyésztés folyik. A kettő között halastavak párolognak, de a legizgalmasabb beszédtéma mindmáig a betyár, a hidi vásárok, a pusztához nőtt, régi romantika. Válaszol, mesél a csikós, összeszűkült szeme talán látja is a bújdosó, neves elődeit — akik még nem fix jövedelemből éltek, mint ők — szíve azonban már a jelen, a holnap pusztájáé. Ezért panaszolja olyan szenvedélyesen, hogy kevés a gulya, a nyáj, a konda, a ménes. Pedig sokezer megférne még a Hortobágyon, ilyen szűkmarkú nyáron is. A hallgatók bólogatnak, s táskájukból borosüvegek kerülnek elő. Mert tudják, hogy a pásztorember csak azt szereti, aki »hazulról jött«, s van nála valami... Vörösödik az ég alja, lebukik a nap. A busz indít, rándul, s felzendül a dal, ki tudja hányadszor: »Hortobágyi három gulya, Idehallik a kolompja...« Hátul, a sarokban valaki az otthon poétáját Idézi: '»Dombok és völgyek, ősz-színű Balaton, Te, nekem legszebb dunántúli táj...« A szilaj ménes a fülét hegyezi, a nyalka csikós az üveget emeli a szájához. A pusztára, a jövőre, a sokkal gazdagabb állatállományra ürít egy fél litert. PESTI JÁNOS Fénylett a nyár Nyarat játszott, késő nyarat még a szeptemberi délután. Mentünk az újjásarjadt réten két ballagó ökör után. A dombon sárguló akácok, rozsdálló tarló, tengeri, barna szántás. A rét a völgyben zöld még, vadvirággal teli. Mellettem bogárszemű párom kontyos hajával e világ, a falu leánya volt újra, maga is kinyílott virág. Kezében korsó. Nevetgélt csak s én átöleltem derekát. Mentünk boldog ragyogásban réteken és rendeken át. Csevegett folyton, meg nem únva, mint egy bolondos kismadár.. Szánunal fogtam be csacska száját. Körülöttünk fénylett a nyár. Két ökröm a dús fűbe gázolt. S a tarkuló nyárfák megett, kaszával vállán, hazatartva, felénk egy ember lépkedett. Hogy rejtsem, hozzám bújt a kedvét, nézett rám ijedt szótalan. — Virult a rét. S zöldült az erdő, Lombja néhol bronz és arany. Valami fájt. Kétlelkű lényem, s a táj, mit újra elhagyok: mögöttem a gémeskút ága, dombok, nyárfák és hajlatok. Rádöbbentem: ha itt maradnánk, boldognak látna e vidék. Bírnám a port, ázást, szelet majd? Szivem, tüdőm, a régi méh? Egy percig sajgott még a bánat. Ma is, míg a gőzös szaladt, hogy elmarad a kedves tájék borongó, őszi ég alatt... HATVANI DANIEL ÉBREDÉS ETÁN amint a hajnal fátyolét leveted magadról kebled kitárul mint éjszakából a nap és ahogy öltözködöl még egy kicsit alszol a tárgyak körötted búj ósdit játszanak s hogy koccan a pohár a mosdóvíz is ébred tárt karral összefon a vízi ölelés hajad a fésű alatt mint széthulló ének hullám-mosolyba fut össze sok pici rés elmúlt ölelések tétova láza repked míg tested emlékétől kisimul az ágy számon egy közönséges furcsa szó szeretlek s a reggelek dala nyitja ránk ablakát Sovány meg a többiek másként nem is lehetne hívni, mint Zsivány... ni. a Csökött valóban milyen picike... a Ferus meg valóban olyan filigrán, kedvesen szemtelen, hogy csak becézni lehet. Hosszú évtizedek óta most először jutott az eszébe, hogy gyerekkorában, még a gimnáziumban is Kobaknak csúfolták. mert nagy volt a feje. — Az én csúfnevem pedig Kobak volt — súgta cinkosan előrehaiolva. Ezt már a felesége is sokallot- ta. és hitetlenkedve csóválta a fejét. Nem tudta elgondolni, hogy mi történt a férjével. A gyerekek pedig nagy hahotával fogadták az öregúr vallomását. — Kobak — ismételték. — Hát igen ... — hallatszott Ferus hangja a fotel mélyéből, és amikor az öregúr feléje fordult. Összehúzott szemmel nézett rá, balvállát egy kicsit felhúzva, alsó szájaszélét beharapva. s ebből az öregúr világosan megértette, hogy Ferus most is nagynak találja egy kicsit a fejét és mélységesen egyetért a névadókkal. Ahogy figyelte őket. úgy tűnt neki. hogy ezek a srácok szorosan együvé tartoznak ugyan, de az a mitugrász. az az elviselhe- tően szemtelen kölyök ott a fotelban valahogy mégis kilóg közülük. Tulajdonképpen nem tapasztalta ezt. Nem is lehetett. Amit a csata után hallott, merő véletlen Is lehetett, s véletlen lehet az is. hogy neki nem jutott hely az asztal mellett. pedig a konyhaszékeket is behozták először ideköltözködé- sük óta a társalgóba. És mégis... Nem egyformák. A többiben van egy megfoghatatlan közös vonás. Az arcukra, a tekintetükbe van írva valami, amit látni nem lehet, csak érezni. És ő ezt érezte, csak azt nem tudta még. hogy mit... Ezek itt ugyanolyanok, mint amaz. külsőleg, tapinthatóan. vagy a szem és fül számára érzékelhetően nem különböznek egymástól semmiben. Gondolatai annyira lefoglalták. hogy egészen megfeledkezett róluk. Észre se vette, amikor a mezítelenhasú kikászálódott a fotelből és nadrágját előrehúzva a hasán, betürte az ingét és indulni készült. A többiek hasonlóan: felálltak és az ajtó közelében csoportosultak, az asztal túlsó oldalán, vele szemben. Tulajdonképpen mindezt látta, de nem ért rá tudomásul venni, mindez álomszerűén zajlott le előtte, miközben a különbség megfejtésén vajúdott. A borzashaiú banda vezér hangja volt az. ami visszarántotta a jelenbe. — Elnézést kérünk a bácsitól. Fáradtnak tetszik lenni... — Semmi, semmi... — egyelőre nem volt több mondanivalója. azok pedig zavartan hallgattak. Ferusnak hirtelen eszébejutott a bácsi csúfneve. még egyszer alaposan megnézte a fejét és most nem is találta túlságosan nagynak. Az előbb nagyobbnak tűnt. Egészen normális méret — állapította meg. — Köszönjük a vendéglátást, ne tessék haragudni, hogy nem úgy viselkedtünk ahogy kellett volna, de hát... — a vezér hangja itt elakadt, nem volt már büszkén kifeszített mellű parancsnok, gyámoltalan, zavart tekintetű gyerek volt. aki érezte, hogy elszólta magát és lehajtott fejjel elhallgatta a mondat ki nem mondott részét. Valamelyik kinyitotta az ajtót, s a többiek már a konyhában hangoskodtak, ez még mindig itt állt aránytalanul hosszú kezeivel gyűrögetve nadrágja szárát. és ment volna is. nem is. Csak elindulni nem mert. Az öregúr odalépett hozzá, hűvös, száraz ujjaival megemelte a borzashajú állát. maga felé fordította a tekintetét, s csodálkozva látta, hogy ezek a rémült gyerekszemek könnytől csillognak. — Mi a baj. Sovány? ... Én tudom, hogy valamit mondani akartál, ami nemcsak neked, de a többinek is fájt volna ... Most elmondhatod, azok már nem hallják ... Sovány, amikor a csúfnevét hallotta. elvigyorodott. hogy elővillantak ritka fogai, de csak egy pillanatig, azután ismét az előbbi hangulatba esett. — Tetszik tudni. Sanyi bácsi, nekünk egyikünknek sincs apukánk, csak a Ferusnak. Talán azért is barátkozunk ... Az én apukám, is meg a többieké is a háborúban halt, meg... És talán nem tudunk úgy viselkedni, ahogy kellett volna. Azért akartam bocsánatot kérni... Megfordult és elment. Az öreg nem hallotta a köszönését sem. Lent baktatott már a ház előtt a sarok felé. ahol a többiek várták, amikor az ablakból utána szólt az öregúr. — Sovány! Ijedten kanta föl a fejét. . — Tessék ... — Eljöttök holnap is? — Eljöjjünk? — Persze . . . Mindenkinek lesz egy kisadag fagyi ... —• Ezt már talán hem Is hallották, mert a sarkon befordultak a másik utcába. ATÄDI GÉZA
