Tolna Megyei Népújság, 1961. október (11. évfolyam, 232-257. szám)
1961-10-08 / 238. szám
p CSIGACSINÄLOK n Jegyzetfüzetemből: A DICSEKVŐ Az asszonyok a kultúrotthon kistermében gyúráshoz láttak. Egy abroszon az apró. sárga, kis cipócskák egyre szaporodnak. Egy lány az asztal végén meglisztezi a nyújtódeszkát. Megnézi, melyik a legszikkadtabb a cipók közül, és nyújtani kezdi a tésztát. Terül... terül a kis cipó egyre nagyobbra, egyre kerekebbre. Lassan akkora lesz már. mint egy kocsikerék. de még mindig nyújtja. Hogyne! Hiszen addig kell, amíg a tészta olyan vékony nem lesz, hogy az alátett újságot elolvashassa a násznagy. Mert az szokta ellenőrizni, és hát nem akar szégyent hozni sem magára, sem a férjhezmenendő lánycimborája fejére. Azt mondanák: szép kis menyaszony! Ilyen pajtásai vannak, akik még a lakodalmi csigatésztát sem tudják elnyújtani. Ezért hát a szorgalom, a nagy odaadás... Fél tíz fele már tizenöt asz- szony ördöngös ujja formázza a csigát. Néhol egy-egy legény, vagy ember is ül az asztal mellett és tréfából versenyez az asszonyokkal. Ha lemaradnak, hát a menyecskék, lányok elkészítik a jutalomcsigát. Akkora ez. mint egy legényujj. Hátha még megfőzik! Ember legyen. aki egykanállal beveszi. Ezt mondják, de azon nevetnek. amit gondolnak. Az apósjelölt eltűnik pár pillanatra. Amikor visszatér, egy literes üveg barackpálinkát szorongat a hóna alatt. Körüljár a pohár, s mire végére ér az asztalnak. az üveg is megürül. A kályha mellett négy-öt idősebb gazda ül. Közöttük P. Tóth Mihály bácsi. Amikor hozzá ér a Dohár, a szokott „isten éltesse” után azt mondja, hogy: — De kár...! De kár ...! — Mi az a nagy kár. Mihály? *— kérdezi az após hunyorogva. — Hát hogy csak egyszer van csigacsinálás. nem úgy. mint a mi korunkban... A lányok, amikor meghallják az öreg szavait, pukkadozva. kuncogva villantanak egymásra Mert nem tudni, hogy a pálinkát. vagy a csigavége leta- posását sajnálja-e az öreg. Mert ők bizony az utóbbit. De ha már így adódott, hogy a kultúr- házban lesz a lakodalom, hát egyszer táncolnak. Itt nagyobb a hely arra is. meg a csigacsi- nálásra is. A menyasszony két lánycimborája között a belső asztalnál ül. Gödrös kis arcocskájáról nem fogy el a mosoly. Sőt. néha-néha, tudjisten. miért, még a csilingelő kacagás is kibuggyan belőle. Csiklandozza véle a legény. Mozsár Jancsi fülét. Az. mint akit orrba vertek, olyan savanyúan legyeske- dik hol itt. hol ott. Hej. de odamenne a lány szoknyája mellé. De hát nem lehet. Nem mondhatja egyik leánynak sem. hogy „menj odébb!” így aztán mé£ a pipázó öregek közé is odaül néhány percre. Majd kiszédeleg az ajtón. Nem ivott, de mégse leli a helyét. Szusszan hát egyet. Odakint a csillagos ég alatt. Tavaszi földszag lopakodik a házak közé ... Pedig korai még, éppen csak beköszöntött a február. s mégis úgy megenyhült, hogy az éjszaka a május varázséi lopja a szívébe. A csillagok varázsa kora gyermekkorától megigézte mindig. Most is kicsit megilletődve nézi a mennyei lámpást. Gondolatai csaponganak, cikáznak, mint a szabadjára eresztett vadmadarak. Valahogy úgy van ez... Ha boldogan révbe evez is a szerelmes, mégis néha kesernyés íz marad a szájában. Nem tudni. miért. De ilyenkor úgy érzi. mintha sírni kéne. vagy menni, menni. Hát most őt is így űzte ez a szerelem,. Menni akart, de nem mehet, hiszen feltűnnék. Megkérdeznék tőle, hol volt? Mi bántja? S mit felelne akkor? Hiszen csak a nagy érzelem, a nagy indulat, amely csordultig megtöltötte szívét, és amely most azt parancsolná, hogy Erzsiké mellett üljön, ne tegyen mást. csak fogja a kezét, meg nézze azt a mélykék szemét ... Erzsiké... te ... miért vagy te ilyen? — sóhajtott egy nagyot, hirtelen úgy érezte, mintha ujjai most is a lány dús, selymes szőke haját cirógatnák. Megborzongott egy kicsit. Lépett kettőt, hármat, aztán újra megállt. Ismét az égre emelte tekintetét. Elszánta, hogy megkeresi a Göncölszekeret. meg az Északcsillagot, meg a többit, mint gyermekkorában.- De nem jutott messze, mert a csillagok helyén megint a lány arcát látta. Behunyta a szemét. Akkor is a lány állt előtte. De most valahogy úgy. mint az első este. Akkor még katona volt,.. Szabadságra jött haza. Elment a bálba. A második táncnál fölkért egy sudár, szőke lányt. Uev érezte most. mintha újra táncba vinné. S a lány mosolyogna rá. S egyszer csak nevén szólítaná. — Jancsi! Hát egy szavad sincs? Meglepődött akkor. Ismeri őt ez a lány? A lány. látva, hogy zavarbajött a legény, kacagni kezdett. Csak úgy csilingelt édes nevetése. S ő mégj óbban elvörösödött. A lány ezen még nagyobbat kacagott. Már majdnem otthagyta szégyenében, amikor az újra megszólalt: — Pedig meg is vertél néha... — Hát te a Réti sógorom lánya vagy? — kérdezte most már nekibátorodva. — Nem ismertél meg? — Nem én! Hiszen nyolc éve nem láttalak, és ki gondolta volna, hogy abból a kis szeplős vakarcsból ilyen szép lány lesz! — Te. ha még egyszer ilyet mondasz, kikaparom a szemedet! — mondta a lány és már mutatta is a körmeit. A fiú nevetni kezdett. Most ismert rá igazán Erzsikére! És persze, nemcsak ráismert, hanem mellette is maradt, mintha csak megbabonázták volna. Most néhány lépést tett az ajtó felé. de nem nyomta le a kilincset, mert olyan jó volt erre az első estére visszaemlékezni. hogy akaratlanul kint maradt még egypár pillanatig az udvaron. S a gondolat repült. Már mentek hazafelé a bálból. A lány belekarolt. Tehette, hiszen gyerekkori játszótársak. Jancsi valahogy nagyon mesz- sze érezte azt a gyerekkori ismeretséget, a kastélykert alatti játékot, s a csúfolódást. Csak egyet tudott, azt. hogy tán a faluban nincs szebb lány. mint Erzsiké. És most ez a lány karolja őt. Hát lehet ennél kívánni is szebbet? Elértek a kiskapuhoz. Réti néni, úgy látszik, nagyon álmos, mert éppen csak odaszólt nekik, hogy ne maradjon soká Erzsiké! Aztán elbúcsúzott és be is ment. A lány egy rövid pillantással utána tekintett, aztán Jancsit nézte azzal a tengerkék szemével. — Megnőttél... — Te is. Erzsiké! — mondta a fiú. felocsúdva merengéséből. — Aztán még most is olyan szeles vagy? — Eredj már... — mondta a lány. és lesütötte a szemét. De csak egy pillanatra. Mert mi tagadás, a legény neki is tetszett. És ezek a szavak is csak azért voltak, hogy palástolják gondolatait. Mert ilyesmit meg- vallani egy lánvgyereknek nem szabad! Ha mégannyira tetszik is... — Te ... aztán írnál? — kérdezte Jancsi. Erzsiké elértette. — Ühüm — és megingatta a fejét. A fiú végigsimította a kislány karját, aztán még csak hajlandóságot sem mutatott arra, hogy elengedje a kezét. De a lány sem igyekezett elvonni azt. Jancsi azon gondolkozott: mit mondhatna valami olyat, amivel beszélgetést lehetne kezdeni. De hát hiába volt minden erőlködés. Már jó félórája, hogy Réti néni bement, és ők még csak éppen egy-két szót váltottak. A lány már kétszer- háromszor odapillantott az ablakra, hogy vajon, nem türelmetlenkedik-e anyja. A legény is figyelt, pedig dehogy küldte volna! Inkább marasztalná, de ahhoz nincs elég bátorsága. — Megyek. Jancsikám... — mondta ki végre Erzsiké. — Ühüm — morogta a legény, de nem engedte el a leány kezét. S Erzsiké maradt. Egyszer aztán megkoccant az ablak, jelezve. hogy most már ideje lesz félbeszakítani a beszélgetést. Erzsiké felrezzent és húzta volna a kezét, de hát nem ment az egykönnyen. Végre sikerült. Nyikkantott egyet — olyan visz- szafojtott kacagás volt ez — és elröppent. Jancsi dermedten állt a kapuban. Akkor ocsúdott fel csak, amikor száján Erzsiké ajkának melegét érezte. Átölelte volna a lányt, de csak a kezét érte el. Visszahúzta. S csókolta, csókolta, míg újra meg nem koppant az ablak. Nem tudni, hogy a hidegtől, vagy az emlékek szépségétől, de most megborzongott János. Visszalépett a csigacsinálók közé. első tekintetével Erzsikét kereste. A lány rávillantott. Majd gondolt egyet és kilépett a csigacsináló asztal mellől. Odaállt tésztát nyújtani. Ez volt ám aztán az igazi kínszenvedés Jancsinak. Sokszor alig bírta legyőzni indulatát, hogy meg ne ölelje kis menyasszonyát. Apja meg az após, látva a legény tib- lábolását. össze-összenézett, a bajusz alatt mindegyikük mosolygott. Még az elnök is kacsintott egyet, pedig ő igazán komoly ember. De hát az ilyen visszalopja az idősebb emberbe a fiatalság meleg emlékét, s ez megtölti a szívet, s mosolyt csal az arcra. Egyszercsak meg is szólalt: — Nem lesz az jó, lányom! Nem rezeg eléggé a szoknyád! — mondta. Az évődés a lány arcára mosolyt. a legényére haragot varázsolt. Ö hántást érzett, de szólni azért nem szólt. Éjfél felé járt. amikorra elfogytak a kis cipók, s megteltek az abroszok, asztalok sárgán mosolygó apró csigákkal. Eljött a csiga végének a meg- taposása. A zenészek eddig már egy-két hallgatót elhúztak, de ez csak sajdította Jancsi szívét. mert a szerelmes nótával így van a szerelmes ember. A legények kapták, fogták a cimbalmot, s bevitték a nagyobb szobába. Itt van hely a táncolásra. Az elnök, ahogy a muzsika megszólalt, egyetlen mozdulattal a terem közepére rántotta a kis menyasszonyt, s már táncolt is. Jó ötvenes, de táncban olyan fürge, mint egy húsz éves legény. Aztán benépesült az egész terem táncolókkal. Még az anyóst is megtáncoltatta a leendő ipa. S az após pedig a nászasszonyt. Csak Jancsi állt az ajtóban, keseredetten nézte, amint kézről kézre kapkodják a menyasszonyát. Az pedig, mint könnyű galamb, úgy röppent a táncba! — Hejh!.... Az enyém és mégsem az enyém!... — koccant össze a foga Jancsinak. — Itt van ni! Már még az apámmal is táncol!..; A lány mintha sejtette volna, hogy milyen indulatok dúlnak a legényben, oda-odavillan- tott, valami évelődésféle búj- kált mosolygó arcán. Mintha azt mondaná, úgy kell néked, miért vagy ilyen gyámoltalan? Uj tánc kezdődött. De János Piroska minden évben kétszer rábeszéli férjét, hogy látogassanak el szülőfalujukba. Általában ősszél és tavasszal ejtik meg ezeket a látogatásokat: ünnepnapon, nagy körültekintéssel figyelve arra, hogy az ismerősöket otthon találják. Véletlenül sem jönnének akkor, amikor valamelyik közeli községben búcsú, vagy szüreti mulatság van, mert ilyenkor az ismerősök esetleg rokonlátogatásra mennek... / Piroska férje innét a faluból került a fővárosba — mint mondják, nagy karriert futott be, igazgatója lett egy gyárnak, majd pedig minisztériumi osztályvezetőnek nevezték ki. Még igazgató korában összeveszett az apjával, mert az egyik látogatása alkalmával, amikor az igazgatónak éppen előkelő vendégei voltak — véletlenül a kabátja ujjával törölte meg az orrát. Az apja azóta nem volt náluk, ők se nála, csak a többi rokonnál, ha lelátogattak a faluba. Legutóbbi látogatásukat — még otthon, egy parázs vita előzte meg. A férj csak rövid egy órát akart a faluban tölteni, amíg végighalad fekete Chevroletjével a főutcán, s néhány percre benéz a testvé réhez. Piroska pedig több órát igényelt látogatásai lebonyolításához. Egy óra alatt — Visította veszekedés közben — nem lehet végiglátogatni a barátnőket, s közben azt is elmesélni, hogy Bécsből milyen ruhát, Szófiából milyen kölnit, Várnából milyen blúzt, Moszkvából milyen kombinét hozott .., Neem ... Ehhez legalább egy egész délután kell. Ez a délután Piroska szemében mindent kárpótolt. Elfelejtette vele a veszekedést, még a pofont is, amit a férjémegint kimaradt, pedig a húga, meg Marika, a szomszéd lány is táncba akarták hívni. Már majdnem elindult, de ekkor újra meglátta Erzsiké kacagó arcát. ettől aztán új sebet kapott. Nem ment az istennek sem. Pedig de odaugrott volna, rendre tanítani barátait, azért, mert Erzsiké körül legyesked- nék, de hát nem illik az ilyfen. Még a keze is ökölbe szorult néha. amikor a leány újabb táncossal járta. Egyszer aztán, maga sem tudja, mi történt, csak azt érezte, hogy valaki megszorítja kezét, s berántja a táncolok közé. Amikor felpillantott, Erzsiké mosolygó arcát látta. Lassan hozzámelegedett lába a tánchoz, s járta-járta, ölelve derekát a kis menyasszonyának. Elfeledve mindent, ami körülötte van. Azt is. hogy az imént sértve érezte magát, azt is. hogy Erzsiké ném vele tői kapott — mindennél többet ért számára, hogy láthatta valamikori barátnői irigységgel vegyes, csodálkozó tekintetét. Julisnak arról mesélt részletesen, hogy Várnában milyen kellemes volt a tenger vize és milyen divatos ruhákat látott. — Rengeteg nyugati nyaral a tengerparton — mondta. — Ott vettem ezt az élénksárga pulóvert ... s a tenger... Ti itt a faluban el se tudjátok képzelni, hogy milyen csodás. Viharban, óh! isteni a hajóká- zás. A következő barátnőnél bécsi útjuknak eseményeit ecsetelte élénk színekkel... — Ti még itt sztriptizt se láttatok ... Nem? Csuda izgalmas. Különösen a férfiaknak ... Képzeld Maris ... levetkőzik a nő ... — Undorító lehet... Nem szégyelli magát? — Undorító? ... Érdekes ... Este hétkor Vargáné már tűkön ült, mert a disznókat kellett volna etetnie, de Piroska szófiai útjuknak még csak harmadik napjánál tartott... És amikor a fekete Chevrolet, nagy port verve kisuhant a faluból, a barátnők, mintha megbeszélték volna a találkát, összejöttek a Vargáéknál. Alig lépett a szobába Csetneki Etel, einevetle magát. Idefigyeljetek! Ez a Piros, legközelebb felsőruha nélkül jön el, hogy megmutathassa, milyen melltartót vett külföldön, mondjuk Párizsban ... Hangosan nevettek valameny- nyien ... Vargáné pedig hanyagul legyintett: — Arról nem mesélt ugye, hogy a férje hányszor verte meg? Pedig az is előfordul vele néha ... Mesélte az anyósa, hogy nagyon rosszul élnék. ff. g. kezdte a táncot, de még a kora esti keserű íz is elröppent. Csak egyet tudott, érzett, hogy ilyen lánnyal könnyű lesz az élet. Lassan mindenki abbahagyta a táncot, őket nézték elégedetten. mosolyogva. Hej. fiatalság, fiatalság, csak tudnátok, gyerekek. milyen nagy boldogság! Az asszonyok még égy-egy rakoncátlan könnycseppet is széjjelmorzsoltak a szemük sarkában. hogyne, hiszen a lánysá- gúk emléke most fájdalmasan szorongatja szívüket, hol van már a fürge táncos láb. az egyenes. karcsú lányderék. Elmúlt, megtörték az évek, de mégis boldogan gyönyörködtek a két fiatalban. Az öreg Réti. Mozsár, meg az elnök egymás mellett álltak, szótlanul ingatva fejüket a zene ütemére. H. Szabó József KADARKA Végig a szekszárdi szőlőhegyeken virágzik már a kadarka szelíden. Kadarka, virágod mily igénytelen!... Langy szél viszi illatodat messzire, b vele telik meg a friss rétek szíve... Kadarka, öreg tőkéid közt járok. Hajolva térdelek, ha te úgy kívánod. Permetezlek, ha kell, a kedvedben járok, durva széltől óvlak, szeretve becézlek, kadarka, kadarka — tőled leszek részeg!... Néni csalsz meg az őszre, fekete kadarka? Lesz majd piros borod, búfelejtő fajta? Isszuk majd levedet, áldjuk a tövedet? Hiszen te virrasztói az álmaink felett!... Mint aki becsípett, máris úgy beszélek. Kadarka, kadarka — tőled vagyok részeg!... Sz. Vödrösi Ilona V____________________________________________________________________/
