Tolna Megyei Népújság, 1961. október (11. évfolyam, 232-257. szám)
1961-10-22 / 250. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG A J. O DALMI MELLÉKLETE ANTINIO MACHADO: VERSEK Gáláns leltár VERGŐDÉS Ä szoba — páradús hőség Ágnes — a fiatalasszony — a fotelben ül, csavargatja az ujjait. Arcán piros foltok égnek, lázas a szeme fénye is. — Ezt az állapotot nem bírom tovább! — szólal meg és felugrik. Indulna, a lába tétován tapogatózik, aztán mégis visszahúzza, és a férjére mered. Géza szája megrándul, mondana valamit, de a feje kifelé fordul. Lassan feláll, odamegy az ablakhoz, feltárja. Arcába vág a késő est fülledt levegője. Karcsú, hajlékony fák bókol- nak a járdaszélen, a közelben lehullik egy üvegtábla. Visszahúzódik, a csukott ablakhoz nyomja a homlokát. De a szeme az asszonyra siklik. A furcsán formált szájra, a bepárásodó szemekre, föl-le futkozó állára. Nyúlna hozzá, de a keze félúton megbotlik. Pedig ... egészen látja. Mint... azelőtt. Olyankor ... Ahogy aprókat lélegzett, szaporán járt a melle. Ágnes csak áll, némán, várakozva. és keskeny ül a szája. Látszik, gyötrődik ő is. Mert... mit csinált... 1 ÉS Géza is ... mennyire szenved. Még mindig ... Meg hogy milyen suta. Akár — amikor megkövült arccal rájuk nyitotta az ajtót... — Neked kellett volna dönte- ned — folytatja az asszony halkabban, és lép egyet a férfi felé. — Jogod volt... jogod van hozzá. A történtek után ;.. Géza a vállai közé húzza a nyakát, és áll és néz. A sarok-, ba, az ablak alá. a hézagot eresztett parkettre. Hallja az ébresztőóra ketyegését, végre ő is megszólal: — Mire gondolsz...?! — pillant az asszonyra, és leereszti a kezét. Érzi, amint ujiai a kabátja alját tapogatják, aztán a nyakkendőjéhez csúszik a tenyere. Mert ez a vacak selyem sohasem akar a helyén maradni. Ágnesnek megrándul az arca. Hogy’ átgondolta, mit fog mondani, mégis olyan nehezen állnak össze a szavak. Talán, ha leírhatná ... — torpan meg, aztán sürgősen elveti a kibúvó keresését. — Nem érzed, milyen megalázó gyávaság így élni?! — néz igen komolyan, de már el is kapja a fejét. Mert a férfi szája elfehéredik, és idegesen kap a szemüvegéhez. Igen, mert valami a torkát nyomja, és úgy meginna egy pohár vizet. Fordul, megy is a konyhába. De ahogy a tükörbe tekint, a csap fölött, megijed önmagától. Sohasem volt ilyen. A bőre — mintha ráaszott volna a koponyájára. És milyen idétlen ezzel az ócska szemüveggel! Kertész, az a halszemű lárva, örülne, ha most láthatná. Milyen fölényes volt akkor is ... ahogy az ajtón belül szemtől szemben álltak egymással. Még jó. hogy nem vágta az arcába: az ilyen asszony különb férfit érdemel ... — és a füledt meleg kiveri a halántékát. — Arra gondoltam — nyit rá az asszony, és megfogja a kezét — azonnal el kell válnunk. Vagy legalább külön költöznünk. Magad mondtad . .. elég világosan: se feledni, se megbocsátani . .. soha! — vonaglik az álla. — Akkor meg minek?! Megfordul. A férfi az ujjaival dobol az ajtószárfán. Lázas szeme az asszonyt követi. — Hogy tehetted? ... — hörög valami hangfoszlány a szája szélén, és utána indul. A homályos ablakhoz lép, kibámul a konok éjszakába, a szitálgató esőbe, aztán hallgat, némán, kifürkészhetetlenül. — Ne hidd, hogy valaha is... ha mellettem állsz! — vág a fülébe az asszony hangja, valahonnan, a rekamié felől. — De érezni, hogy az ember valakinek már csak kölönc, amit sajnál, vagy gyáva ledobni. Hát ezért! — keménye- dik az arca, és összeharapja a száját. A férfi áll. meggörnyedten. Hogy az q felesége... De nem lehet! — és megpördül, mintha a világot akarná feldönteni. Mégsem ordít, mégsem beszél, teste-lelke csöndes, döbbent szótlanság. Mert nincs szava, nem lehet szava a védekezésre sem ... Az asszony torkán meg patakzik a nehéz, sodró vallomás: — Nem tudnám teljesen megmagyarázni. Talán ... valamikor... Nem, ne szakíts félbe! — emeli föl a kezét. — Sokszor úgy éreztem, rég tudsz mindent. Máskor... igen .. . gyáva voltam. Lehet. Pedig vele is sokat beszélgettünk. Hogy ... hogyan legyen. — Azzal.. azzal a szemét, kiéltpofájú döggel?! Maholnap az éjjelit hordhatnád utána! — vágja oda gorombán. — Hallgass!... Értelek. De te ... Te engem nem. Most sem! Tavaly, amikor műtét után — klinika, három hónap szanatórium — hazajöttem, azzal fogadtál, milyen furcsa, hogy itthon vagyok. Később ... nem... nem hánytad föl — szorongatja a karfát —, csak pontosan kiszámítottad, menynyibe kerültem. Valami elszakadt akkor bennem. Mert... sohasem tudtad, hogy egy kis gyengédség ... Érezni, hallani is kell azt. Nemcsak, mint egy fababa ... Akadozik. Megáll. Eső kopog az ablakon. Szakodozó vonalakban futnak szét a cseppek. Az óra percmutatója szabályos köröket ír a foszforeszkáló számlapra. Éjfél. De a férfi nem mozdul. Mintha leszögezték volna. Értelme is alig fogja fel a szavakat: — Ne hazudjuk magunknak — kap az asszony a szeméhez —, hogy már befejeztük... Hogy már minden mindegy ...! Te is azt lesed, merre jártam, nekem se mindegy, honnan jössz haza. És csak ... öljük egymást — csuklik meg a szava. — Sokkal jobb hát — s fölemeli a fejét —. ha megyek. Hogy valamikor még ... találkozhassunk ...! A férfi kínjában megrázkódik. Amikor az asszony átöleli a vállát. A torka is összeszorul, az ínye kiszárad, fel van dúlva minden idegszála. De nem lép utána, csak a szárfába kapaszkodik. Torkán félszavak szorulnak meg, lehunyt szeme mögött — egy messzi völgyben lebegő réten — ormótlan démonok dáridója. Az a henger alakú hájtömeg — Kertész képével. Arrább meg ... mintha saját maga lenne. Az a szemüveges. fekete indulatú. Nyakkendő lóg a hasán ... S Ágnes jön feléjük, a keresztútnál, a kanyarban. Fölnyitná a szemét, de még tudni szeretné: ... hogy az asszony ... melyikük előtt áll meg .. t ? ! Pesti János Estefelé a Séd melleit Az ősz rozsdavörös foltjai tarkítják az utcát, de a járókelők száma, mintha semmit nem csökkent volna. A tavasz óta szinte minden este ugyanazokkal az emberekkel találkozom, csak öltözetük jelzi, hogy azóta már elmúlott a tavasz, vége a nyárnak, s a kertek alatt ott settenkedik a tél. A Séd-patak partján a nyáron ilyenkor estefelé hancúroz- tak a gyerekek, most válluk közé húzott nyakkal baktatnak a zörgő levelektől tarkított úton, s ha megállnak egy pillanatra, kedvetlenül néznek a patak száraz partjaira, melyek közt csak vékony erecskeként csörgedezik a víz. A tavasszal volt új házas az a pár ott a túlsó oldalon, ösz- szekarolva sétálgattak itt, s néha megálltak, hogy egymás szemébe nézzenek, és ilyenkor elnevették magukat... Most babakocsit tolnak. Mindketten fogják a kocsit, kezük összeér és most a csöppséget nézik, benne látják önmagukat. Sándor bácsi, ki tudja mi óta, minden este itt a Beloianisz utca végén lévő hídnál tart néhány perces pihenőt. Fullad. Különösen ilyenkor ősszel kínozza az asztmája. Idáig egy- szuszra eljön a munkahelyétől, de itt meg kell pihennie. Most már altkor is megáll, ha nem érzi fáradtnak magát, ha hazáig is el tudna menni. így szokta meg. Könyökét a híd korlátjára helyezve, lenéz a két part közé, egy-egy apró emlék átvillan az agyán ... azután indul tovább. Mihállyal hosszú évelt óta minden este itt, a hármashídi trafik körül találkozik. Ha valamelyikük nem jelenik meg a szokott időben, akkor a másik önkénytelenül is arra gondol, hogy talán beteg, vagy szabadságon van, ilyenkor ósztájt meg — biztosan szüretel. .. Mihály a másnapi egy doboz Kossuthot veszi meg, biccent a fejével Sándor bácsinak és mery tovább. Különös beszélnivalójuk nincs, csak altkor hiányoznak egymásnak, ha nem keresztezi útjuk egymást itt, ezen a ponton. De ma, ma a szokástól eltérően kezetszorítnak és állnak egymás mellett a híd gyalogjáróién. Egyszerre nyújtották a kezüket is, nem lehetne megállapítani, hogy melyikük a beszélgetés kezdeményezője. — Olvastad? — kérdi Sándor bácsi. — Végig még nem. — Mit szólsz hozzá. Háromezer milliárd kilowatt óra áram. — Mennyi az? — Sok... — Ezt nem tudom elképzelni sem, de, hogy nyolcvanban ezer millió pár cipőt csinálnak az oroszok, azt már tudom érzékelni. Most két pár ünnepi cipőm van, akkor négy lesz. Kettő biztosan jut belőle nekem is. — Megéred te azt? — kérdi Sándor bácsi. Háát... Csak kitalálnak valamit a betegségek ellen is, valami újat. jobbat mint az eddigi gyógyszerek, aztán akkor már nyolcvan éves korig legalább elél mindenki. — Gondolkozik, bal kezével megvo- kargatja jobb fülét, aztán utána néz a fiatal »árnak, amelyik a gyerekkocsit tolja. — Hát ha mi nem, akkor mMd ezek... (a. g.) Két szemed felidézi a »ötét nyári éjét, a sós tengernek partján a holdtalan sötétet, mikor mély, komor égen a csillag-tüzek égnek. Két szemed felidézi a sötét nyári éjét. ÉS barna bőröd fénye, mint búza, ha beért már, és a termékeny földről epedő könyörgés száll. Húgocskád gyenge, s könnyű, törékeny, mint a nádszál, húgod a szomorúfűz, gyengébb a lenvirágnál. Húgod a hajnalcsillag az azúr messzeségben, pirkadat, s könnyű szellő a nyárfák ághegyében, amelyek ott lebegnek a szürke partszegélyen, húgod a hajnalcsillag az azúr messzeségben. Bőrödnek barna bája és bársonyos nézésed, álmod cigány szépsége poharam töltené meg. A mély, fekete égnek éjétől leszek részeg, hogy a sós tenger partján veled szálljon az ének, a dal, mely nekem adja az ajkadról a mézet... És bársonyos nézésed poharam töltené meg. És gyenge, szép húgodnak letépek minden ágat, a fehér manduláról minden bomló virágot egy márciusi hajnal hallgatag bánatában. Megöntözöm majd tiszta Vízével a forrásnak, s kötöm közös csokorba zsombékok nárciszával„. És húgodat, a szépet díszítem fehér ágacskákkal. A Nap most hatalmas tűzgolyó.., A Nap most hatalmas tűzgolyó s ibolyaszinü a Hold korongja. Fehér galamb ereszkedik lassan a százéves, magas ciprusokra. S most úgy látom, hogy a mirtuszok négyszögét megfakult bársony borítja. Milyen nyugodt a kert, s a délután!... És alszik a víz a márványmedrű kútban. Őszi hajnal A szürkéllő sziklák mellett széles út kanyarog messze, fekete bikák legelnek szikkadt réten, amelyet csak szederbokor tarkáz, s cserje. Ez a föld, amely a harmat cseppjétől már szinte részeg, s hajlatán a folyópartnak a nyárfák aranyban égnek. És áttör a kékszín hegyek mögött a hajnalnak fénye, leng a hátán a fegyvere s megy a vadász a csaholó ebekkel a leshelyére. CSÁNY1 LÁSZLÓ ‘ fordításai (Antonio Machado, a modem spanyol lírának Gracia Lorca, Ruben Dario és a Nobel-díjas Jiménez mellett legnagyobb alakja. Nálunk aránylag kevésbé ismert. Verseken kívül Manuel fivérével együtt több drámát is írt. Sevillában született, 1875-ben. Franco uralomraj utasakor ' franciaországi Colliure-be emigrált, s ott is halt meg, 1939- ben.) ___________________________J
