Tolna Megyei Népújság, 1961. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)
1961-09-17 / 220. szám
A feltámasztott Proust-élmény Tolna megye művészeti emlékei A kisdorogi D orr-kúria A vidéki nemesi kúriák érdekes jellemzője a kisdorogi Dőry- kúria. 1700 körül épült, L alakú, földszintes, szobái boltozottak. Hosszú éveken keresztül állt elhanyagolt állapotban, majd a termelőszövetkezet székháza lett, s így kisebb tatarozásokat végeztek rajta. A szövetkezet már terv bevette az alapos tatarozást. TÉNAGY SÁNDOR: Tündökletes félelmetes Tündökletes, félelmetes belenézni az őszbe; százezerfokos ragyogással felizzik az emlékek bőre. Már nem tudod: mi, hol és mikor; ráégett a tegnap a mára; minden oktalan kis felismerés; gyümölcsök toccsanó halála. De kerget még az élniakarás, a zümzüm-röptű méhecskeszorgalom. Ez az ősz is lehet még gyógyszer: megbocsátás és oltalom. MISZLAI GYÖRGY: SÜN Gombóccá gömbölyödik hirtelen, ha megpiszkálom tüskés szigonyát. S elmenekül — ahogy jött — nesztelen a rozsdavörös, rőt avaron át. Ellenséget szimatol mindenütt, s a bokrok alatt húzza meg magát. Nem veszem észre, hova, merre tűnt, az alkonyat fölissza lábnyomát... Apróka sün, megvéd a fegyvered, amely testedből dárdaként mered mindenkire, ki hozzád nyúlni bátor. S ha száll az éj: takarón rádhajol a végtelenség roppant tájiról a csillagverte, fénylő égi sátor. Proust tizennyolc éves korunk nagy élménye volt, az az egyszeri és felejthetetlen élmény, amely mellett a valóság színei is elhalványultak. Végtelen, egymásba folyó mondatai behálózták a múltat, s az emlékezés odatapadt mindenhez, hogy kiemelje az elsüllyedt képek tömegéből, s jobban megvilágítson egy-egy arcéit, tájat, vagy tárgyat, mint amennyire a valóság egyáltalán megmutatni képes. Aztán jött a háború, s a jelen tragikuma, az életünkért való örökös rettegés nem engedett emlékezni sem. A könyvespolcról eltűntek Proust kötetei. még a ház is eltűnt, amely e3y időre otthont adott. Negyvenöt után pedig mindig közbejött valami, mindig akadt valami fontosabb, mint az, hogy üggyel-bajjal megszerezzem Az eltűnt idő köteteit, s próbáljam visszavarázsolni a nagy élményt. amely a búcsúzó ifjú évek ködén át is megőrizte az első élmény frisseségét. De most újra kiadták, az első rész már itt van, ha a korábbi kiadásnál szegényesebb köntösben is, de nagy példányszámban. várva az új olvasókat. A kérdés már az első pillanatban felmerül: mit jelenthet Proust a mai olvasónak? Annak idején, tizennyolc évesen, az emlékező Proust a mi sóvárgásunkat. reményeinket szépítette meg, de napjaink józanabb és szebb világában ez a sóvárgás tervekké változott, s minden reménykedés mögött ott áll a matematikailag kiszámított lehetőség is. Aki most veszi először kezébe Marcel Proust hatalmas könyvét, nyilván csodálkozni fog az emlékező türelemnek ezen a roppant építményén, de talál-e valami közösséget a prousti művel, persze nem a sznobok ál-lelkesedését, hanem valamit abból az örökké friss és ható élményből, ami minden irodalmi alkotás értékét jelenti? S mit jelent a prousti mű azoknak, akik húsz esztendő után a régi élményt szeretnék megtalálni benne? • A legenda előbb született meg, mint a mű. Igazi társasági ember volt, az a típus, amilyen csal: Francia- országban élhetett. Már gyerekkorában beteges, de azért elvégzi az egyetemet, sőt katonai szolgálatot is teljesít. Szülei igazán jómódúak, s Proust- nak végeredményben soha nem voltak anyagi gondjai. Felületes, könnyelmű, csak a „nagyvilág” érdekli, az előkelő emberek barátsága, s néhány rövid külföldi utat leszámítva igazi élménye mindvégig a „társaság”, a szalonok zárt. léha élete. Nem indult írónak, a szónak abban a kitartó és szívós jelentésében, mint Balzac, vagy Flaubert, társasági ember akart lenni, semmi egyéb. Fiatalkori irodalmi ténykedése egy regényvázlat, néhány okos tanulmány, s azt a felszínes működés, amit az egyik lapnál, mint a társasági rovat vezetője végzett. De amikor betegsége magányra kárhoztatja, amikor élete négy fal közé szorul, egyszerre feltámad benne az író, akiben az egyébként is szublimált valóság az emlékezés ködében még sejtelmesebbé válik. Az élete köré font legenda most kiszélesedik, amit maga is igyekszik elősegíteni. Lakását parafaburkolattal látja el, hogy végképp kirekessze a valóság legkisebb zaját is. szobáit elsötétíti, még az ételt is csak az ajtórésen adják be neki. Ebből a mesterséges magányból csak sűrűn teleírt füzeteivel próbál üzenni a világba, de egyelőre ez is nehezen megy. A hatalmas mű terve már készen van benne, noha írás közben majd módosulni fog, megtalálta a könyv végleges címét is: Az eltűnt idő nyomában. Az első rész. Du coté de chez Schwann. 1913-ban mégis a saját költségén jelenik meg. amiben épp annyi az előkelő gesztus. mint az a tény, hogy kortársai egyelőre csak a legendát, a különcöt látják benne, nem pedig az írót. Sziszifuszi munka — egyre gyűlnek a kéziratok, az emlékezés most már gáttalanul ömlik, s a teljes mű csak a halálát követő években lát napvilágot, hogy egyszerre megossza az irodalmi közvéleményt. Proust- hívők és Proust-ellenesek táborára. A vita túlcsap Francia- országon, tanulmányokban és a képeslapok pletykarovatában bukkan fel a neve. mindenki igyekszik állástfoglalni. A Proust-kultusznak főpapjai lesznek. mások igyekeznek nevetségessé tenni, mondván, hogy ez a végtelen regényfolyam egyszerűen olvashatatlan. De a legenda mindenkit érdekel, mintha erősebb lenne, mint maga a roppant mű, egy élet és egy hosszú betegség eredménye és következménye. Mert a szervezet gyógyíthatatlan betegsége elválaszthatatlan a prousti műtől; ilyen könyvet csak halálosan beteg ember írhat. Ebben van nagy újdonsága is: a XIX. század realistái a külső világot fedezték fel, Proust a lélek rezdüléseire figyel, s csak az érdekli a világból, amit át tudott szűrni önmagán. S még ekkor is úgy mondja el, ahogy az emlék rezo'nál a lélekben, körülményesen, roppant műgonddal és bizony nem egyszer bőbeszé- dűen. Nem köti a műfaj hagyománya, kilép abból a kötöttségből. amit az elbeszélés jelent, sorainak parttalan áradása nem tűr meg semmiféle korlátot. Ha irodalomtörténeti szemszögből vizsgáljuk, elindítója annak a folyamatnak, amelybe Joyce vagy Virginia Woolf tartozik, hogy csak a legjellegzetesebb neveket említsük. Ez a folyamat szükségszerűen együtt jár azonban magának a regénynek felbomlásával is, s ami Proustnál még elmélyülést, a belső világ kiteljesítését jelenti, követőinél és utánzóinál üres szócsépléssé válik. Egyszeri és kivételes jelenség volt, ezért nem tudott iskolát teremteni, mert aki tanítványul szegődött, csak utánzója lehetett. Utánzói viszont bpségesen voltak, akik felhígították mindazt, ami Proustban érték és maradandó. Pedig — és erről az ú j ráolvasás győz meg — Proustban is sok az önkényes, felesleges, sok benne az emlékezés öncélúsága. Néha az ember úgy érzi, mintha mindezt saját magának mondaná el. elfüggönyözött, parafával bélelt szobájában, mert nem ábrázolni akart, hanem újra élni mindazt, ami menthetetlenül elmúlt az életéből. A beteg és magányos embernek szüksége volt az emlék rögzítésére, el kellett mondania, irodalommá kellett változtatnia az életet, hogy maga is élni tudjon. Az eltűnt idő így válik emberi dokumentummá, s valószínűleg ebben van maradandóságá- nak igazi titka is. S ezért érdemes olvasni és újraolvasni, bár csak az eltűnt időt tudja feltámasztani. a tizennyolc éves élményt többé nem. S a könyv, amely emlékezés, így válik maga is emlékezéssé, tizennyolc éves korunk és egy felejthetetlen könyv maradandó emlékévé. Csányi László Lajosom nagysága nem hasonlítható senkiéhez sem. Még Nagy Lajos sem mérkőzhetne meg vele, -pedig Nagy Lajos nagyságát elismeri a magyar- és a világtörténelem. Lajosom, ha centiméterekkel mérjük, nem sokkal haladja meg az egyméter ötvenet, és ha súlyát akarnánk firtatni, az sem viselné meg jobban a mérleget, mint egy gimnazista fiú kilói. De ki nézi a külsőségeket? Lajosom nagysága a lelki értékekben csap egekig. Lajosomnak van egy felesége. No, nem én, hiszen nem az én Lajosomról van szó. Hanem az ő Lajosáról, aki termetes nőszemély, és precíz kontyba csavarintja őszülő haját. Hogy mióta övé ez az áldott Lajos, nem tudom, én csak újabb tíz esztendejüket tartom számon, amióta a sors kegyessége folytán egy házban morzsolhatjuk éveinket. Lajosom korán kel és későn fekszik. Lajosom üzletben dolgozik, de pontosan teljesíti a második műszak kívánalmait is. Hogy Lajosomnak milyen az üzletbeli főnöke, nem tudom, de házi főnöke rendíthetetlen, annyi bizonyos. Konzekvens és nem tágít, ha akar valamit. Már reggel kezdi, hogy — »Lajosom, hozzál be fát! Lajosom, verd ki a szőnyeget!« És hallom, hogy Lajosom hozza a fát, és veri a szőnyeLAJOSOM get. Ebéd idő tájt olyasmit csap be hozzám a szellő, hogy — -Lajosom, nem vettél elég szép kenyeret! És ez a paprika fony- nyadt!« Lajosom ilyenkor félénken suttog valamit, és ígéri, hogy másnap szebbet vásárol. Délután újból Lajosom nevét visszhangozza a háztáj. »Lajosom, segíts mosogatni! Lajosom, elvihetnél moziba!« És Lajosom mosogat és elviszi nejét moziba. De ez csak egy sápadt kis jegyzet ahhoz képest, amit még le lehetne erről a nagyszerű emberről jegyezgetni. Mert. hogy úgy mondjam, ő igenis a hétköznapok hőse. Mindent csinál, csak éppen hogy gyereket nem szült még eddig, vagy ki tudja, amilyen remek ember, még az is kitelik tőle. Lajosom! Vajon van-e még egy hasonló szent a többi Lajos között? Nem, meggyőződésem, hogy sem Lajosban, sem Ferencben, de még Jánosban sem lehet megközelítő egyéneket találni. Ö az a férfi, aki szobrot érdemel, ö az, akit naggyá tesz fenkölt lelkülete, ő, aki megérti az idők szavát, és máris a jövő társadalmában él. A sírjára is elég lesz csak annyit felvésetni, hogy »Lajosom«, hiszen mindenki tudni fogja, hogy ő nyugszik a hant alatt. Mert belőle nincs több ezideig még sem, ebben a városban. sem ebben az országban. ö az úttörő, az új korszakot nyitó férj-típus. Élj hát sokáig feleséged bol- dogítására — Lajosom! SZABÖ IBOLYA 1962 legyen Garay-emlékév 1962 október 10-én lesz százötven esztendeje, hogy Szekszárd városában megszületett a magyar irodalom egyik legnépszerűbb alakja — Garay János, az Obsitos méltán kedvelt alkotója, a Balaton lantosa, és annyi szép vers költője. Garay azon kevesek közül való, akinek alkotása ott él a nép ajkán, gondolok itt elsősorban a tihanyi kecskeköröm-árusító gyerekek által mondogatott, — az általunk utánozhatatlan, e betűkkel elmondott »kedvcsináló« költeményre: »A régi szép időkben egy szép királyleány Aranyszőrű kecskéket c rzött Tihany fokán ...« Ez az évforduló alkalmul szolgálhatna, hogy Tolna megye idén kilencszáz esztendős oklevél-emlékünnepségeit tartó székvárosa sokkal inkább emlegetett legyen, mint volt 1961-ben. Helyesnek gondolom, hogy Szekszárd városa 1962-ben hívja meg vendégszereplésre a Magyar Állami Operaház együttesét és tartassanak városunkban az évforduló alkalmával Kodály Zoltán -Háry János«-ából bemutatót megyénk, városunk és vendégeink számára. Az emlékév legyen alkalom megyénk öntevékeny művészeti együtteseinek bemutatkozására, és nemes vetélkedésére hazánk más vidékeinek művészegyütteseivel. A megye és város kulturális életének irányitói hívják meg gyűlésre a megye íróit, esetleg más dunántúli megyék íróival együtt, és hirdessünk pályázatot művészi értékű irodalmi művek alkotására. Mutassuk meg újra Sárköz festői népviseletét, népművészetét vendégeinknek, és tartsunk dalosversenyt, legfőbb képpen a megyénk területéről származó dalok bemutatásával, és Kodály- művek éneklésével. A Garay költeményeiben magasztalt »bazsarózsa bikavér« is keljen versenyre hazánk más borvidékeinek termékeivel. Tartsunk bemutatót talán Szekszárd még ifjonti iparának termékeiből és bízzuk meg az IBUSZ-t, lk>gy 1962-ben irányítsa autóbusztúráinak, vonatainak uta sait — városunkba.
