Tolna Megyei Népújság, 1961. augusztus (11. évfolyam, 179-205. szám)

1961-08-27 / 202. szám

Isten veled cugoscipő

„ISTEN VELED, CUGOSCI- PÓ!” — búcsúztam el egykor életem első új cipőjétől, de talán kezdjük az elején. A régi Vámház körút üzletei fényesre kivilágítva ragyogtak a sáros és nedves út két oldalán. Mindenki sietett a koratavaszi hideg latyakban, csak én ténfe- regtem nagyon ráérősen, pedig ugyancsak dideregtem az esős szélben, de ez most nem számított, mert öt korona csörgött a zsebemben, és vártam az édesapámat, hogy hozza még a hiányzó tízet.

Három-négy cipőüzlet is csábított egyik járdáról a másikra. Amíg gyönyörködtem a szebbnél szebb gombos, fűzős, meg cugoscipőkben, nem is éreztem a meztelen talpammal a nyúlós nedvességet.

A Calvin tér püspöki templomának ‘toronyórája elkongatta az esteli hatot. Már csak néhány perc választott el a boldog pillanattól, hogy a hetek, hópapok — talán esztendők — óta áhított legeslegelső új cipőmet kezembe vehetem, fel is próbálhatom, talán még a lábamon is hagyhatom. Ujjaímon

— mind a húszon — számolgattam: mikorra érkezhetik

meg édesapám a Calvin téri csurgókúthoz? A Nádor utca felső végéről, a Géza utcai átjáróból indult. A Schmidek és Grünstein hat órakor zárt, náluk dolgozott az én édesapám, és amíg történetemben megérkezik, hadd mondom el az én öt koronám összegyűltének történetét.

Talán húsz, vagy huszonöt szatyrot — de az Is lehet, hogy harmincat kellett, és jó nehezet felvinni legtöbbször a Gel- lért-hegy legtetejére, amíg a csarnoki trógerolásból tíz-húsz fillérenként keresett öt korona együtt volt a zsebemben, és jöhetett az édesapám, hogy félheti keresményével kiegészítve az én pénzemet, megvegyük életem első, addig senki által sem hordott cipőjét, mert ez- ideig csak olyan cipőm volt, amit új korában más viselt.

Fáradt öregember — pedig alig múlt negyven éves — közeledett felém a Kecskeméti utcai ragyogásból. Valami láthatatlan, de igen erős szállal voltam hozzá kötve, mert bár fel sem nézett, egyenesen jött oda, ahol én — bolondos ötlet

— rejtőzködtem.

— Jó estét, édesapám! — mondtam fulladozó lélegzettel, mert a szívem a torkomban dobogott.

Egy kéz nyúlt felém, mintha meg akart volna simogatni, aztán eltűnt egy erősen kopott, foltos zubbony zsebében, hogy kisvártatva újból megjelenjék előttem, és szentjánoskenyérrel szerezzen örömet a gyomromnak. az orromnak és a szívemnek. A szegényember ritka szavú. hiszen mindig fáradt, és örül. ha megtakaríthat egy-egy szót, néha még a szükségest is. Némán és tempósan indultunk az üzletek felé ...

Bent a boltban kínos, furcsa „szertartás” kezdődött. Kopottságunk láttán a boltos éppen csak megbiccentette a fejét, ellenben egy öregember — a segéd úr — akkora alázattal közeledett felénk, hogy még én, a sokat görnyedő is meghökkentem. Lábán ormótlan, félretaposott cipő — inkább csónak: fittyédt szárú cugoscipő. s a fennakadt nadrágszár alól kikandikált a szürkére szennyeződött — valaha fehér — kapcarongya széle. A segéd úr pillantása ide-oda röpdösött köztünk, a kövér boltos és égy, a kasszában üldögélő, felgyűrűzött, kiaranyláncozott, dupla- tokás. festett arcú asszonyság — a boltos felesége — között.

— Mivel szolgálhatunk? — csikorogta a segéd úr.

— Ennek a gyereknek kéne cipő — mutatott rám édesapám.

— Hm — dünnyögte az öreg kiszolgáló —. a kedvesédes fia megmoshatta volna a lábát.

Én a fejcmbúbjáig elpirultam. hiszen viszonylag fehér

lábbal indultam hazulról, akkor még sütött a Nap, de mikorra az albertfalvai határszélről a belvárosig — el-elbámészkod- va — megérkeztem, eleredt az eső, amire a cipővásárlásra készülődő boldog aligha gondolt.

— Albertfalva messze van — nyögtem ki mentegetődzve.

— Hehe, Albertfalva — vi- gyorodott el az öreg —. hát azt tudják-e maguk, hogy ez mit jelent?

Csodálkozva bámultunk.

— Azt, kérem aJássan, hogy Bercit megették az emberevők, mert ugyebár, nemdebár, tec- cik érteni: Albert falva!

Nem volt sikere a vicceiének. Nem nevettünk. Ott is hagyott bennünket, de nemsokára visszatért, s egy pár, láthatólag felemás cipőt tett elénk. Bosszúsan mozdultam, s zsebemben megcikkantak az ezüst- koronák. Ettől-e, mástól-e. a segéd úr egyszerre készségesebben, most már két összetartozó fűzős, bakancsfélét tett mellénk a földre.

— Én, én cugosat szeretnék — böktem ki félénken. És utána következett egy végeérhetetlennek tűnő erkölcsi prédikáció. Először apám, aztán a kiszolgáló részéről. A segéd úr fel volt háborodva a fiatalság hallatlan igényességért, apám pedig néhány koronát remélt megspórolni, lévén akkor a cugoscipő a legújabb divat.

Lassan már körül voltam véve fűzős, meg gombos cipők garmadával, de én konokul kitartottam a cugos mellett. Akadt a boltban lévők között, aki félreérthetetlenül arra célzott, hogy apám helyében már régesrégen pofon rittyentett volna. De én álltam szívós elszántsággal a szóostromot. Végül is egy pár gyönyörű, lakkfényű, gavallérsarkos, fekete cugoscipővel a hónom alatt léptem ki az üzletből.

Tizennégy koronát fizettünk az újdonúj cipőért, a megmaradt egyért lóvirslit vásároltunk, és apám megivott egy pohár sört.

Harmad- vagy negyednap húsvét következett. Én a vadonatúj cipőben, hasamra eresztett — mert nagyon rövid volt

már — nadrágban begyesked- tem a Hengermalom úti poros járdán. Lenn a gödörben — a Budafoki út másik oldalán lévő réten — gyerekek rúgták a labdát, pont azon a helyen, ahol most a kelenföldi Goldberger- gyár gépei szövik az álomszép selymeket.

— Goól! — harsant a kiáltás s moraj lőtt a rétség, a fák és

bokrok Sűrűje. Micsoda varázsa van ennek a bűvös szónak! Én az ujjongás hallatára eszem nélkül szaladtam, és abban a pillanatban dehogyis érdekelt a cugos, a fő az volt, hogy rohangálhattam a ,.lasztit után, s mesteri centerhalf módjára „söpörtem” a népet labdástól a kapunk elől.

— Goól! Goól! — hangzott minduntalan, s ki tudja, meddig teremtek volna a „dugók” cugosom közreműködésével, ha véletlenül egy kőbe nem rúgok. Irigyelt cipőmön egy jókora horzsolás keletkezett, és egyszerre elfogott a „félsz”. Le hát a cugost, és neki. mint régen — meztélábbal. így is én voltam a „nap hőse”.

A „meccs” végeztével úgy emeltek játszótársaim a vál- lukra, mint valamikor nagyon régen a hét vezérek cselekedtél Árpád apánkkal. Boldog voltam, nagyon boldog és elégedett, hogyne, hiszen én magam egyedül féltucat gólt rúgtam az ellenfél kapujába. Amíg le s fel „hullámzottam” a váltakon. egyszerre eszembe jutott a cugos. Egyszerre rettenetes gondolat villant át agyamon. Ugrottam is, mint egy keszke- nőnyi szöcske, de a kapufa — akarom mondani a cugosom nem volt sehol.

Azóta se volt cugoscipőm. de hat gólt sem rúgtam, mert apám még a nézők közé sem engedett többé.

Lassan elszálltak felettünk az évek, nemcsak édesapám, én is megöregedtem, de mostanáig soha senkinek meg nem mondtam. miért sóhajtok így, ha valami baj van, hogy „Isten veled, cugoscipő!” Ami mindig azt is jelenti, hogy „isten veled gödör: régi, már nem létező rét, és isten veled, ifjúság!”

Borsi Darázs József

Tolna megye művészeti emlékei

A grábóci görögkeleti kolostor

Vers a tengerről

Az isten ujjánál is hosszabb a végtelen, •

— szemünk eltéved a feszes tengeren.

A szélben hullámok vitorlája feszül,

— a százrétű viharban én'vagyok legfelül.

A napnyugták a mélyben pirosodnak, koporsóiként a hulló csillagoknak.

A fényeket mosolyodon átszűrve látom, így minden körvonal kusza ákombákom.

A halak feljönnek szívem melegéhez a vízi csorda párzik, tavaszt érez.

Hajó közeledik szikla homlokomhoz.

Szájam szigetén csókod horgonyoz.

KÓPIÁS SÁNDOR

•YVVVWVVVVVVWVVVWWVVVWVVVVVVVVVWVVWVVVVVYVYVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVYYVYWVVVWWVVVYVVVVVVVWVVVVVVVVVVVVWVVVVYVVVVVVYVVVVVYWVVWY

1753-ban épült, az akkor odaíelepííett görögkeleti szerzetesek számára. A szerzetesrendnek kiterjedt birtokai voltak, szőlőjük az őcsényi, decsi hegyen. A Görögszó-dűlő is ebből az időből származik, a környék lakossága a szerzetesektől a görög szót — nyelvet — hallotta, s elnevezték Görögszó-dűlőnek.

A kolostor ma szoc’ális otthon. Az egyik szoba mennyezetén ma is őrzik a régi freskókat.

Emlékedből csalánok nőttek

Nem akartam de szétszóródtak Mikor szemeink verekedtek, a percek mint héjból a magvak megborzongott belül a lélek te akartad hogy életedből egymást büszkén odadobtuk a

még ne kérjek még ne harapjak, tigris-mérges hitetlenségnek.

Összeomlott bennem a képed emlékedből csalánok nőttek de megmaradtál muzsikámhoz fájdalmas cimbalomverőnek.

TÉNAGY SÁNDOR

(Folytatás az 5. oldalról.)

ment a sarokig, majd ismét vissza. Hogy tudnak szúrni a féltékenység fullánkjai! Miért kell mindez az őrültség? Hát ez ... hát ilyen a szerelem? ... De a másik pillanatban önmagát csitította. Komoly haditervet kell csinálni. Végre is -egy huszonhat éves férfi nem teheti nevetségessé magát.

Közben szitálni kezdett az eső, de Gizi csak nem érkezett.

Miska lassan visszabotorkált a főútvonalra. Ugyanis onnan kell jönnie, a belváros felől. Ki tudja, hányszor járta végig az utcát lihegve, izgatottan, hányszor figyelt fel közeledő alakokra, míg végre feltűnt egy nő, aki sötét sziluettjével Gizire hasonlított. Igen. ez Gizi lesz! És nincs egyedül, valaki kíséri. Tempósan jönnek, úgy látszik, nem fáznak a nedves esti szélben sem.

Furcsa ötlettől sugallva beugrott egy nyitott kapuba. Majd innét figyel. Szinte a saját szívverését is ki tudta számolni, míg végre azok őeléje értek. Már néhány méter távolságból megismerte menyasszonya hangját. De furcsa . .. hogy ezek miket beszélnek? Fizikai képletekkel főzik egymást? Nincs jobb dolguk ebben a hidegben. mint ilyen marhaságokkal dobálódzni? Vagy éppen ez a titkos beszédük? Tolvajnyelv, hogy más ne értse meg? Hiszen Gizi nem is igen kon.yít a fizikához! Már-már azon volt, hogy kiront a kapuból, de mégis maradt. Megvárta szép csendben, míg elballagnak előtte, azután lassan kilépett és elindult utánuk.

így mentek hármasban. Azok

Gizi kelengyéje

ketten elöl, ő olyan messzire tőlük, hogy nem vehették észre. Különben is nagyon elmerültek egymásba. Bár szavaik nem hatoltak füléhez, mozdulataik összehajlásából látni lehetett, hogy nem először jönnek együtt haza. De ki ez, ki lehet ez a férfi? A félhomályban nem tudta megállapítani a korát, de mozdulataiból, járásából ítélve valóban mintha nem lenne fiatal ... Mit akar vele Gizi? Az ő menyasszonya?

Azok ott elöl most megálltak. Gizi hazaért. Látni, amint táskájában kotorász, előveszi a kulcsát és nyitja a kaput.

Miska gyorsabbra vette lépteit, hogy beérje őket.

— Gizi! — kiáltotta jó hangosan, úgy, hogy a lány összerezzent.

Kísérője mintha zavartan hátrább lépett volna. A hirtelen támadt csendben ő úgy állt előttük, mintha a földből nőtt volna ki, s azok ketten valóban úgy néztek össze, mint a cinkosok. A kellemetlen csendet Gizi törte meg.

— Hozzánk készülsz? — kérdezte erőltetett nyájassággal. Azután választ sem várva a kísérőjéhez fordult. — Bemutatom a vőlegényemet.

Az idegen férfi kezét nyújtotta, és mondott egy nevet. Hosz- szú, németes név volt. Miska mereven nézett reá. Mit eszik Gizi ezen a pacákon? Hiszen az apja lehetne!

És miközben ők ketten beljebb kerültek, az idegen tovább baktatott a szitáló esőben.

— Valami baj van? — kérdezte Gizi, mikor sáros cipőjüket törülgették az előszobában.

— Nincs. Csak erre volt dolgom, gondoltam, mégis megnézem egyszer, hogy mit varrsz esténként! — felelte Miska szá- monkérően.

A lány úgy látszik, mindent megsejtett a hangjából. A vádat és gyanúsítást is. Némán nyitotta ki előtte a szobaajtót.

Odabent jó meleg fogadta őket. A nagynéni a kályha mellett ült és harisnyát stoppolt. Miska végigfuttatta szemét az asztalon, hogy nem lát-e kirakott vásznat, lepedőket, de ekkor döbbent rá, hogy hiszen Giziéknek nincs is varrógépük! Hogy ez nem jutott előbb eszébe! Tehát hazugság minden... Vagy marad a hímezés? ... Igen, Gizi legfeljebb hímezhet ... Köszöntek és szó nélkül átvonultak Gizi hálójába, úgy, mint máskor. A nagynéni rájuk mosolygott, szemében valami olyan villant, hogy „fiatalság — bohóság”, és stoppolt tovább.

A fiatalok csak bent, a kis szobában néztek igazán szembe egymással.

— Azt mondtad reggel, hogy a kelengyéden kell dolgoznod ... — kezdte Miska hűvösen és megfontoltan.

De Gizi ahelyett, hogy dadogott volna valami mentséget, kinyitotta az aktatáskáját, és elébe vágott egy csomó könyvet. Miska értetlenül bámulta a kék papírba kötött, vignettás cókmókot. Fizika ... Matematika ... Magyar irodalom.;.

— Mi ez?

Gizi hamiskásan elmosolyodott.

— Hiszen mondtam, hogy a kelengyém! Csak te olyan csacsi vagy és féltékenykedsz! Pedig én meglepetésnek tartogattam, hogy tanulok! Hogy le akarom tenni az érettségit!... Hót nem érted? ... Hót nem is örülsz neki?

Miska csák most nézett igazán nagyot.

— És a gavallérod, az a bácsiforma?

— Na hallod, az is tanul. Errefelé lakik az öreg, —<rt szokott hazakísérni. Csak nem vagy féltékeny reá? — és el kezdett hangosan nevetni.

Miska azt sem tudta, hogyan álljon a lábán. Mégiscsak ravaszok a nők. így félrevezetik az embert. Kelengyekészítés, suttogják, és kiderül, hogy titokban esti tagozatra járnak ... Hát igen. végeredményben így is fel lehet fogni a dolgot. Kicsit szégyellte magát, de meg is nyugodott. Még félszegen állt a csipketerítős asztalnál, és kezével a táska tartalmát simogatta, mikor a nagynéni megjelent mögöttük az ajtóban.

— Te Gizi... bizonyára Miska se evett még. Hívjuk meg vacsorára!

Miskának nem volt ereje szabadkozni. Ha már itt van, hát marad. Különben is nagyon kellett neki ez a meleg, ez a kimagyarázkodás a hűvös esti séta után. De azért legszívesebben megpofozná ezt a boszorkányt, aki így elbánt vele! Vagy inkább meg kellene csókolni? Persze, az lesz az igazi!

És mikor a néni kicsoszogott a konyhába, szerelmesen átölelte a menyasszonyát.

Szabó Ibolya