Tolna Megyei Népújság, 1961. augusztus (11. évfolyam, 179-205. szám)
1961-08-20 / 196. szám
Hej, Federico Garcia !,,, IRODALOM %íw£4bet NÉPMŰVELÉS * Ormos Gerős I SENYER C sikós az este megint elmaradt Hat óráig itt őgyelgett az udvaron, kiállt olykor az utcára is bámészkodni és szíttá a cigarettát, amit délután hozott neki Verőn a szövetkezeti boltból. Aztán gondolt egyet, elment hátra, a kertek alá, megáztatta a lábát a patakban, nem is nagyon száro- gatta, csak belépett a vágott bakancsba és elindult az alsószer felé. Nem bírja ilyenkor az ember odahaza, gondolta magában. Tegnap hozta meg Verőn előleg-járandóságát új lisztben, azóta nem szól, nem hu- zakodik, de minden mozdulatából süt a szemrehányás: látod, te haszontalan, én, az asszony keresem a kenyeret a kicsinyeknek, dolgozom rendesen, kora tavasz óta, te meg haszontalan- kodsz; olyan kevés járna, hogy szégyelsz most elmenni érte. Ezt érezte Verőn minden moz dulatában, a szeme vádló nézésében, hát nem tudott megmaradni otthon. Tán ád még egykét pohár bort az öreg Miklós, aztán Kántor Juli szoknyája mellett is jó lesz melegedni... Negyed hétkor kinéz Verőn az udvarra, hol kószálhat az ember? Haj, ezt teszi már tavasz óta a bitangja, gondolja és hátra megy, a kertbe is bekukkant. Aztán visszaballag a házba keserű fájdalommal. Igen nagy a melegség a konyhában, a három gyerek ott komiszko- dik az asztalnál: skatulyákat kaptak a boltban, azokon veszekednek. Verőn már csak ingerülten tud rájuk szólni, annyira gyötri az ember haszontalansága. Az előbb jött meg és el is tűnt. Reggel óta nem látta. Munkát most se fogott magának, isten tudja, hol, hogyan verte el a napot. • Fél nyolcig csak megpróbálkozik a gyerekek nyugtatásával, hátha megjön vacsorára az ember. A tavasz óta hetenként ha egy napon sikerül ez, mégis várakozik, s ha sürgetik, hogy éhesek, rájuk szól: hallgassatok, megjön apátok, aztán eszünk. Maga se hiszi már, hogy igaz lesz, mégis fogja valami. Ne lássák ezek az aprók, milyen haszontalan ember az apjuk. Hiszen Janika már úgyis fölfölveti, hogy édesapja miért nem megy a határba, amikor Feri bácsi, meg Pákozdiék hajnaltól késő délutánig dolgoznak odakint. — Várjatok, megjön apátok — sóhajt, amikor a középső majd elsírja magát, hogy igen nagyon éhes már. — Akkor adjon kenyeret, anyja — okoskodik a gyerek, s Verőn nem tudja megállni: hozza az új kenyeret, amit só- goréknál sütött délelőtt és élére állítja az asztalon, emeli hozzá a nagykést, hogy megszegje. — Uram, teremtőm, — sóhajt nagyot, mielőtt beleeresztené a pengét a jószagú kenyérbe; — ezért jóformán a kezét sem mozdította az ember! Odaszegődött a haszontalanok közé, akik csak névszerint álltak be, most aztán lopják a napot, kisujjukat se mozdítják az életért, a családjukért. Hót akkor messük meg, egyenek ezek az aprók, anyjuk dolgozott meg érte... Karéjt vág mind a háromnak a kenyér csücskéből, meg is mondja szép szelíden, hogy újkenyér ez, aztán tejet tölt nekik a virágos bögrékbe, s kinéz az ablakon, ahol már szürke ujjakkal tapogatózik az éjszaka. * Fülledt a levegő, a szobából nem tud, s tán nem is akar kiszabadulni a finom kenyérillat. Nincs terítő az asztalon, de fehér a deszkája, tegnap mosta le szódával. Közepén ott áll a kenyér piróscsíkos kendő alatt, rajta keresztben a villogó pengéjű kés. Verőn vár. Majd csak megjön egyszer ... A kicsinyek lerugdalták magukról a takarót, ha valamelyik mezítelen testén nagyon pimaszkodnak a legyek, feláll az asztaltól, odamegy, elzavarja őket. Az óra — jár, ahogyan jár, — most negyed tizenegyet mutat. Máskor, ha ennyire elmaradt az ember; lefeküdt. Most vir- raszt, de meg nem tudná mondani, miért. Talán mert itt az új kenyér? Ezt készül a szemébe vágni, ha megjön a csavargásból? Hogy nézd, te nyomorult, ezt én kerestem a gyerekeidnek, süljön ki a szemed szégyenletedben. Nem tudja, ezt mondja-e, ha megjön az ember, de annyi biztos, hogy most aztán nem hagyja szó nélkül... Fél tizenegy előtt valamivel hallja az ember lépéseit. Bó- biskolásból rezzen, de így is megérzi, hogy ivott: bizonytalan a járása, meg is áll kis időre, mintha vissza akarna fordulni. Verőn leveszi a kenyér tetejéről a kést, a kendőt, s feláll az asztaltól. Tejet adok neki, gondolja, és szalonnát, zöldpaprikával. Nem indul még a konyha felé, nehogy azt gondolja, hogy nagyon várja őt. Az ember csosszanva lép be, fején hagyja a poros, fekete kalapot. Első pillantása a szép, magas, új kenyérre esik, de mintha szúnyog csípné meg a nyakát, elkapja a fejét. Egyikük se szól, Verőn kilép a konyhába, megfogja a tejesbögrét, beviszi neki. — Egyél, — mondja halkan és leteszi a bögrét az asztalra, aztán visszamegy a konyhába. Hozza a szalonnát és zöldpaprikát is. Az ember 'leereszkedik egy székre, kicsit féloldalt ül, mintha idegen asztallal kínálnák. Verőn megáll a háta mögött, összefonja mellén a karjait. Itt van, bíztatja hangtalanul. Csak egyél. Mess belőle, harapj bele, az én verítékem folyt érte. Szorítsa el a torkodat ez a kenyér, amikor az első falatját nyeled. Jusson eszedbe, hogy a kezedet se mozdítottad érte, hogy ittál és Kántor Juli szoknyája körül legyeskedtél. Mess csak és harapj bele... S mintha ezek után minden keserűség összekeveredne az agyában, megkérdi váratlanul: — Hol jártál? Az ember szájában megsűrűsödik a nyál, izzad a nyaka, a (Folytatás a 8. oldalon) A spanyol irodalomról nagyon keveset tudunk. A klasszikusok közül néhány név és néhány mű ment át az irodalmi köztudatba, jóllehet a spanyol hatás sokkal mélyebb irodalmunkban, mint első pillanatban gondolni lehetne. Elég Mikesre hivatkozni, vagy Faludy- ra, akiken keresztül Hispánia nagyon termékenyítőleg hatott irodalmunkra, de a modernek hatása sem mellőzhető: Ortega, Unamuno, vagy néhány regényíró eljutott és népszerű is lett nálunk. De Lorcával, akit huszonöt éve végeztetett ki Franco csendőrsége, csak az utóbbi években ismerkedtünk meg igazán, s méltán, mert három idősebb kortársa, Ruben Dario, Yiménez és Antonio Machado mellett a modern spanyol irodalom legnagyobb alakja. „Harcát a nép most nélküled vijja — hej, Federico Garcia!” — siratta el kora halálát Radnóti Miklós, s ebben valójában ott van Lorca értékelése is. A nép költője volt. minden művének alaphangját a népi élmény adja meg, még akkor is, ha sokszor hajlik a modern áramlatok, elsősorban a szürrealizmus felé, mint annyi más kortársa. De míg a modern spanyol költészet két másik nagyságára, Ruben Dariora és Antonio Machadora a klasszikus zártság, a tiszta fegyelem jellemző, Lorca sokkal szabadabb, esapongóbb. S amíg azokat jobban köti a klasszikus örökség, formában és kifejezésmódban, Lorca egyszerűbb, közérthetőbb, népszerűbb. Persze ehhez hozzájárul harcos politikai magatartása is, az a szenvedélyes szolgálat, amellyel mindenkor a spanyol nép ügye mellett állt ki. Emberi tisztesség és művészi érték így olvad egybe roppant gazdag életművében. Mindössze harmincnyolc évet élt, műveinek teljes kiadása mégis ezerhatszáz oldalt tölt meg! Ez a roppant gazdag írói termés műfajilag is változatos: a verseken kívül írt tanulmányokat, közöttük fontos a színházról szóló értekezés, jelentősek népdalfeldolgozásai, s művei sokaságából is kiemelkednek drámái, köztük a nálunk is nagy sikerrel játszott Bernarda háza. És talán épp ez a legjelentősebb. melyet halála előtt alig egy hónappal fejezett bej s bár szerelmi dráma, lehetetlen észre nem venni benne közvetett utalását a kor politikai viszonyaira, azt a tanulságot, hogy a zsarnokságot, jelentkezzék bármilyen formában, el kell pusztítani. Egy hónappal később Lorca — oldalán egy munkással és két torreádorral — nézett szembe a zsarnoksággal, amelynek fegyverei kioltották fiatal életét. Egy erjedő kor költője voRj olyan korszaké, amely társadalmilag és művészileg egyaránt a kiutat kereste. A forradalom* amely a Szovjetunióban már diadalmaskodott, ekkor döngette Spanyolország kapuit, a művészi tisztánlátást pedig megJ zavarták a különböző bizony-j tálán, kérészéletű áramlatoki Lorca igaz ember és tiszta művész volt, aki a társadalmi haladás oldalára állt, s egész életével és tragikus halálával egyaránt a haladást szolgálta. Egyik írásában így vallotta „A világ e drámai pillanatában a művésznek együtt kell sírnia és nevetnie népével. Oda kell hagyni a liliomcsokrot és bele kell gázolni a sárba* derékig* hogy azokat segítsük* akik a liliomot még csak keresik.’’ Federico Garcia Lorca valóban ezt tette. Előbb a spanyol nép roppant gazdag dalkincsét tárta fel, s költötte újra. verseiben és drámában pedig mintegy tükröt tartva saját kora elé* harcra, küzdelemre serkentett. Élete példává magasztosult* mert utolsó pillanatáig kitartott a spanyol nép igazságos ügye mellett. Lorca huszonöt éve halott* de művészete már az igazi klasszikusok közé sorolja. Hatása az elmúlt két és fél évtizedben egész Európában nőttön nőtt, s nálunk is gazdag válogatás jelent meg műveiből. A spanyol nép egyik legnagyobb költőjét tiszteli benne, aki halálában is a nép igazát hirdeti; „Ha van Spanyolországban egy száj, amely beszél, az a szabadságról szól” — siratta el Hispániát Éluard a forradalom leverése után. Lorca ma is ezt a szabadságot hirdeti, huszonöt évvel azután, hogy eldördült Granadában a gyilkos sortűz* amikor „harcát a nép őnélküle vijja”, Cs. L. Km, Barátai fénynek és tűznek, érc-fiai izzó anyagnak. Karjukban vasizmok feszülnek s duzzadó erőtől dagadnak. Ha felemelik kalapácsuk, dalát az üllő vígan zengi; és ha a tűzzel összefognak: nem állhat ell ént nékik semmi... Felnyög a vas — apró kis szikrák pattognak szerte: égő könnyek — s az ütésektől megkékiilve legyőzötten patkóvá görnyed. Nézem őket és homlokomra kiülnek kis veritékcseppek. Ha lesújtanak, odafent tán megszeppenve a Nap is reszket. Ketten vannak s közülük egyik — az idősebbik — apám nékem, s éppen ezért, ha őket nézem: csillagokig nő büszkeségem.._ Ott nőtt fel szinte a kohó mellett barátkozva vassal és tűzzel. Most is ott áll és homlokára a fény pici gyöngyöket tűzdel. Éveinek bronz-üllőjére ötvenhatot vert már az élet s egykor még szénfekete haját megcsapta már szele a dérnek, de fürge még, mint egy húszéves — sose fáradt tán erős karja, ha maga körül e nagy család: a téesz munka zaját hallja... Hadd köszöntse őt ez a versem, hadd zengjen róla most az ének, csókoljátok olaj'Zín arcát kohóból ömlő forró fények! Krecsmári László Szekszárdi szüreten A völgyön pirostetős, öreg présház. A tőkék tömöttek. Már áll a szüret. Hordók dongása hallik. Neszes, tréfás asszonynép zajong, látom kendőjüket. Köztük egy vidor lányka. Barna, kedves. Huncutul megvillanó sötét szemek. Egy fürtnél rámmosolyog. Ht'tz szivemhez. A részeg fényben darazsak döngenék. Pirosló tetők. Szöszke fák körében, mintha ma állnék ott, a domb oldalán. Az aranypárás, ködlő messzeségben halvány, ezüstös csík, a Sió talán. Autó villan. Nyolc év távolából előttem zsong a napos Garay-tér. Rohanó motor józan, vad zajától fülemben még a darázshad döngicsél. Kasmír kendője hetykén hátrakötve, tarka rokolyás, fiatal nő halad. S egy sudár leány. Két sor fehér gyöngye mint ritka ékszer. Soha szebb lányalak! Sárköz. Hogy készültem a kedves útra, öreg barátommal, ki, mondják, halott. Csak terv maradt már. A hires falukba, kószálva velem, többé nem juthatott. A víg barát is porlad. Uj szüretre nem várnak majd, ha sárgul a renyhe ősz. Tanyák, Babits-ház, Séd akácos medre, minden oly távol, pedig jóismerős. Szekszárd, látlak-e még? Pár halk redővel, megkomolyodva jár a bohém barát, ki lánnyal idéz, vidám, napos ősszel s ízlelné hegyed fanyar vörös borát... HEGEDŰS LÁSZLÓ
