Tolna Megyei Népújság, 1961. július (11. évfolyam, 153-178. szám)

1961-07-16 / 166. szám

6

Horgonyt vetett a hajó...

Amikor szalma-girardiját bedugta a bal-kettesen, szeretett volna felordítani gyönyörűségében. hogy ismét — még három pillanat — színpadra léphet. Alig bírta kivárni a három só- hajtásnyi időt. ami megelőzte a belépés és az első megszólalás pillanatát. Három sóhajtásnyi idő — három hosszú esztendőnek tűnt, és ha lehetne hinni az olyan „kedélyes” megjegyzéseknek. hogy: „elvonult előtte elmúlt életének minden nagy pillanata” — hát akkor most valóban úgy érezte, hogy ott tolongnak körülötte az elillant, eltűnt évek és hajszolják, tuszkolják be a színpadra, de mintha bátorítanák is: „na, öcskös, most mutasd meg”. Aztán belépett a bal-kettesen, és táncos léptekkel a partnernőt kereste. Szóra nyitotta a száját, de megelőzte a taps. Tudta, hogy nem neki szól. hanem annak az elegánsan komikus mozdulatnak. amivel az asztalra dobta girardi kalapját, de mégis boldoggá tette. Elhitette magával, hogy a taps valójában üdvözlő taps, és csak neki szól, mert megismerte a közönség, mert szeretik, mert hallani, látni akarják. Tudta, hogy ez nem igaz, tudta, hogy a mozdulat csalt mosolygást, vagy hangos nevetést, tapsot, de ezt kiverte fejéből. Boldog akart lepni most, és a boldogságért az ember néha becsapja egy kicsit önmagát is.

„Jó estét, nem zavarok?” — mintha nem is a saját hangját hallaná, olyan idegenül, messziről jött a hang. A túláradó boldogság a fülében dobolt, azért nem hallotta jól a saját hangját. És szólt a zene. táncra mozgott a láb, már eltűnt a közönség. a kollégium csillogó üvegszemekkel vigvázó ablaksora, a színpad és a rivalda vakító lam- pafénye, a karmester és az első hegedűs, és nem volt körülötte más. csak a megmérhetetlen távolságok pislákoló csillaglámpásai. a sötétkék éjszaka megannyi szentjánosbogara.

De nem itt kezdődött!

Amikor évekkel ezelőtt egy csikorgó januári napon felült a bajai személyre, a Déli-pályaudvaron, tele volt a szíve keserűséggel. Becsapottnak, kifosz- tottnak érezte magát. Előre győlölte az ismeretlen, a soha nem látott kis dunántúli várost. Úgy érezte, hogy az rabolja el tőle az ő „Pestjét”. A szigetet és az Operaházat, a Népstadion nemzetközi mécseséit. és a Nemzeti Színház karzatát, a Gellért-hegyi estéket és a hangos vitákat a Belgrád- rakpart kövein, a körutat és mindent, ami Pestet jelenti. Fázott a túlfűtött kocsiban, de nem fizikailag, hanem lelkileg. Üresnek érezte magát, és ha nem szégyenli, bőgött volna, mint egy rakoncátlan gyermek, amikor a vonat kerekei már Kelenföldén túl csattogtak. Az óra számlapján kérlelhetetlenül körbefutó másodpercmutató jelezte, hogy a vonat távolodik Budapesttől, és akkor úgy érezte. hogy most veszik el tőle mindazt, ami szép és jó az életben.

És most itt ült a vonaton, egyetlen kis bőröndje „őrizte” minden vagyonát. Néhány ing, zokni, két törölköző és más fehérnemű apróság. „De hálóingem az nincs” — jutott eszébe, a szinte tragikomikus tény, és kesernyés mosolyra húzta száját. Nem volt télikabátja sem. Egy használt amerikai katonakabát Íkívül ballon, belül ke- kipokróc) lógott mögötte, barna bársonynadrág és düftin zakó, a lábán pedig egy — a nagybátyjától elkunyerált — bir- gerli csizma egészítette ki „ruhatárát”. Viszont volt vagy húsz könyve, főleg versek. Ady, Arany. József Attila és egy sima kerettel körülölelt Radnótikén — a 23-as szemináriumi szobából lopta! Nagyon szerette! És ott lapult a táska mélyén Salamon Béla: „Hej. színművész!” c. kiskönyve. Ettől mindig melege lett. Nem, nem világirodalom. ezt jól tudta, de annyi volt abban a könnyes mosoly, hogy még megsimogatni is elég volt, hát még olvasni!'

Pusztaszabolcson felvette a kabátját, fogta a bőröndöt, és leszállt — „visszamegyek” — fogadkozott, és ott toporgott a szerelvény mellett. Nem tudott, vagy nem mert határozni. Amikor megrándult a vonat fekete teste, ismét felkapaszkodott. Ragaszkodott a vonathoz, mint a gyermek az anyjához. A vonat legalább vitte valahova. Nem neki kellett dönteni a következő lépésről. Nem tudott, de nem is akart gondolkodni.

Január 3-án este történt. Lázasan dobogó szívvel és az izgalomtól nyirkos kézzel kopogott a kultúrház irodájának ajtaján. Mikor belépett, alig látott valamit. Vastag cigaretta- füst gomolygott a szobában. Pillanatok teltek el. amíg érzékelni tudta, hogy tele van az iroda emberekkel. Nők. férfiak vegyesen. Megrémült, alig tudta kinyögni: „A vezető elvtársat keresem.” — „Én vagyok”

— állt fel a bolyból egy kis

egérszemű, mosolvgós. és hozzátette: „Kapitány Gyula.”

„Benedek” — nyögte, és nagyon bután vigyorgott. „Mi szél hozta hozzánk?” — sorjázott tovább a kérdés. „Kérem ... én most jöttem... én Budapestről jöttem... itt fogok dolgozni, és gondoltam — ha lehetne — Szóval én szeretnék színjátszó lenni” — mondta, inkább dadogta, és aztán nagyon elhallgatott. A szó valósággal megállt a levegőben. legalábbis neki ez volt az érzése. „Most mi lesz?” — úgy dobolt a vér a halántékán, hogy szinte már fájt. Akkorát dobbant a szíve bordái mögött, hogy azt hitte, mindenki azt hallgatja, pedig csak ő hallotta. Nagyon. „Mi lesz. ha elutasítanak. ha nem kellek nekik? Ahogy én kinézek, nem is csodálkoznék. ha elutasítanának”

— gondolta, és közben reménykedően nézett körül. Nagyon szánalmas lehetett. És ott fogták. Végleg!

Akkor a „Lebstück Máriá”-t játszották — sikerrel.

Ahogy az évek jöttek, egyre többet kellett tenni, mert sok volt a tennivaló. Persze, hibázott is. sokszor. De kész volt mindig javítani is. Azt vallotta: „csak az követ el hibát, aki dolgozik, tesz valamit”. Amikor hosszú-hosszú évekkel ezelőtt elhagyta a szülői házat, azzal búcsúzott az anyjától: „azért szeretnék élni. édesanyám, hogy körülöttem csak mosolygós embereket lássak.” Próbált is eszerint élni — persze ez nem sikerült mindig.

... Már a harmadik csengetés is elhangzott. Kezdődik a második felvonás. A zenekar játssza a második felvonás nyitányát, az ügyelő hangja puhán jön a megafonból: „Benedek színpadra” — sóhajtás — „menjünk”. Hány éve ment először színpadra, és hányszor szólította már az ügyelő, megafonon keresztül? Nem is tudja hirtelen megszámolni. De ez a darab! „A hajók nem indulnak” ez jó. ezt szereti. Tulajdonképpen azért vállalta el, mert a második felvonásban van egy mondat a mamáról. Egy fogalommá vált mamáról. így szól: „Amikor maga sebesülten feküdt, mi mentettük meg, a mama meg én. És a mamának már egészen fehér haja van.” Ezt a mondatot nagyon szereti. Ilyenkor mindig a mamára gondol. Ezzel a mondottal üzen haza. Tudjátok, mit jelent az a szó: „Haza”. Ezt csak az tudja igazán. aki ritkán lehet otthon. Amikor kimondja ezt a mondatot. mindig úgy érzi. hogy ott ül mellette a mama, és mosolyogva hallgatja a fiát. Az ő

lelkendező, kicsit bolond fiát.

Ö szokta így mondani. „Hej, . csak itt lenne” — gondolja —, „de majd elküldöm neki az újságot, meg frok is” — fogadko- zik. — „Benedek, színpadra.” „Megyek már...” — morogja a megafonnak, és belép a színpadra.

„Ugye, ismer, hiszen amikor maga sebesülten feküdt, mi mentettük meg, a mama meg én. És a mamának már egészen fehér haja van.” — Csend. A szó lehull a színpadról, szétte- * rül a nézőközönség felett, megtölti az éjszakát — aztán csend. Fájó, nehéz csend. „Mi van?

Mi történt? Miért nem folytatja Benedek? Már három oldalról is súgnak.” Semmi. És Benedek lehajtott fejjel hallgat. Hallgatja a választ. Üzent a mamának és most meghallgatja a választ. Joga van. „De a közönség vár, már fészkelődik, nyugtalan. Mi lesz?” Nem lesz semmi, egyszer a közönség is nézzen a „színfalak mögé” — és vegye tudomásul, hogy akik a rivalda fény körében játszanak, pontosan úgy éreznek, élnek. sírnak és nevetnek, ha úgy hozza a sorsuk, mint azok, akik ott ülnek a rivalda fényén túl, és átadják magukat a dalnak, táncnak, a szép emberi szónak.

Magasra csap a dal. sugárza- nak az arcok, és a közönség ütemes tapssal köszöni meg az előadást. „Kérem színpadra a műszakiakat!” — Kapitány Gyuszi hangját az öröm fojtogatja. Milyen érzések feszíthetik? Benedek fáradtan törölge- ti arcáról a festéket, csak mesz- sziről szűrődik be az öltözőbe a hang: „műszakiak, színpadra!” — morzsolgatja. ízlelgeti a szót. „Hát vége. Most mindenki hazamegy. Az úton vitatkoznak. talán mellettünk, talán ellenünk. Az is lehet, hogy megállnak és hangos nevetéssel felelevenítenek néhány kedves jelenetet. ^ ián lesz valaki, aki a mamára is gondol? Csak egy. Legalább egy. "Valaki csak megérezte a szó mögött az üzenetet?” „Benedek, köszönöm, hogy dolgoztatok, én olyan boldog vagyok ...” — mondja Kapitány, és csak néz. „Bolondos vagy. Gyuszikám, nem tudunk mi enélkül élni. Most horgonyt vetettünk, de holnap felszedjük a horgonyokat és új vizekre hajózunk. És — tudod — megírom a mamának is ...”

Marcal Gábor

■ «muiiii»i»i urrrrrrm

CSÁNY1 LÁSZLÓ:

Hold-versek

RÉGI KÖLTŐ RÍMEI

Ültem kies partján a szép Balatonnak, az éjnek árnyai a földig hajoltak és midőn kantsómat magasra emeltem, benne óbor helyett arany holdfényt leltem.

A SZÜRREALISTA

A fény pókháló-fonadékán egy régi költő s egy vén talmudista köszönt és e valóságon túli létbe kínálja maradék borát.

FORMALISTA HASONLATOK

A Hold arany korongja mintha akácméz volna s a tájat egybefogja, sugara sárga tinta, arany por, fény-kalitka, s benne leng sorsunk titka.

Himfy-strőfák

Aláhullik a Nap lassan, búvik az ég peremén, madár száll a kék magasban vele tűnik el a fény.

Vele tűnik, ami szép volt, év és futó pillanat, egyre messzebb már az égbolt, s szél rázza az ágakat, ősz lesz, egyre hidegebb lesz, szeress, szoríts szép szivedhez, lépteink nyomába ér és hóval lep be a tél.

•

ősz lesz, egyre hidegebb lesz, varjúraj a bánatom, szeress, most szoríts szívedhez, oldódjék e fájdalom.

Hol a szó, mely elfeledtet,

hol a rím, mely szárnyra kap? A szél komor árnyat lenget S rázza a tört ágakat.

A madár már menne messze, csak azért, hogy újra kezdje majd tavasszal, ha a tél elmúltával visszatér.

•

Lenne életed madárdal, lennél örökzöld fenyő, nem így, tele kínnal, vággyal, lennél inkább buta kő.

Lenne rege,' régimódi, énekszó, vagy víg mese, akit estelente szólít mások emlékezete.

Múlt évek pernyéje hull rád, elfelejteni se tudnád, •

s a szárnyas idő szalad.

Ennyi volt csak? Ennyi csak.

immmi

m

Cfehér (iiggöíig az ablakon

(Folytatás az 5. oldalról.)

A szünetben Böröcz Kati sodródott melléjük, és azon igyekezett, hogy a Tagyosi-fiú érezze kölnije jó szagát, de hogy ne legyen feltűnő a közelség, belehajolt Tagyosiné képébe és bizalmaskodva kérdezte:

— Keresztanyám itt?

Tagyosiné megcirógatta Katit, és elgondolkozva csak eny- nyit mondott: — Itt. kislányom, bár már a te korodban lehetett volna, és most már egyre többször —. de még mindig nem ez volt az, amire a csön- döleiek vártak, még az sem, hogy a kopott kendő helyett most feszes kosztüm takarta Tagyosiné alakját.

Különös dolog a szívbéli vonzalom. Nyúlszívű legénykékből bátor férfiút, nagydarab, komoly emberből hebegő-dadogó gyermeket formál. Ez történt Bencze Gazsival, a molnárral is. igaz, nem mostanában, de azért még mainapság is megolvad, ha közel hajlik Annához.

Anna a nagy dologidőben — hogy az asszonyoknak segítségére legyen — valami napközifélét csinált, úgy. hogy az ag- ronómust egyszerűen betelepíttette a könyvelőhöz, a felszabadult szobát pedig berendezte a pulyáknak. Bencze is Amálká- ját reggelenként idehozta és

óvó néni híján Anna ölelgette az érkező kicsinyeket — köztük a kis Bencze Amálkát is. A molnár mindig készülődött, hogy „majd most”! De csak húzta-halasztotta. akkor pedig végképp visszakozott, amikor meghallotta, hogy Anna gimnazista könyvet és mindenféle füzeteket hozatott Keszthelyről, maga pedig ha nem is ült be az iskolapadba, de beiratkozott levelező tanulónak.

Egyszer aztán Bencze mester kigyógyult a hebegés-habogás- ból, és este hazamenetelkor rátette Anna kilincsére a kezét, lehet, ezt azért cselekedte, mert az utcai világosságban feltűnt az új tanító alakja is. A két férfi az ajtó előtt valami köszönésfélét kummogott, aztán kopogtattak és beléptek. A tanító könyvet, füzeteket rakott le az asztalra. Bencze pedig kihátrált azzal, hogy amiért jött, nem is olyan sürgős.

Reggel, mint egyébkor is, indult volna Amálkával. de a kislány most nyűgös volt. ám a molnárnak mennie kellett és hívta Beke Barizs nénit, hogy vigyázna a kis Bencze-lányra. Útközben azért betért a napközibe is.

— És Amálka? — szegezte a kérdést a belépőre Anna.

— Anna kérem. Amálka.. i

Az én kislányomnak hiányzik az anya, talán maga... —

nyögte ki a molnár.

Sem annak a hirtelen megugró molnármesternek, sem Annának nem lett volna most több szava, de az egész falunak feltűnt, hogy még aznap déli tizenkettő után mindjárt a kartonfüggöny lekerült Anna ablakáról. és helyette még másnap is ott virított a fehér csipkefüggöny, .Anna lány- és menyecskekorának féltett kincse, és ott is maradt!

Talán észre sem vette mindenki a faluban az ablakon végbement változást, mégis a lakosok közt valami magától- értetődő nyugalomféle kezdett eluralkodni, akkor pedig már megszokottként jelentkezett, amikor Anna és Bencze molnár visszafelé tartottak az anyakönyvvezetőtől, és az asz- szony nyakába egy kislány kapaszkodott. a fülébe pedig belesúgta: „édesanyám” —, a fiúk pedig a férfi nyakába csimpaszkodva mondták: „apám”!

Csend volt. nagy csend a faluban. csak a vénasszony motyogott valamit a függönyök láttán, érezve, hogy azok egy úinak diadalmi jelvényei, valami régi számára pedig szemfedél.

Borsi Darázs József

/