Tolna Megyei Népújság, 1961. július (11. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-16 / 166. szám
5 IRODALO M NÉPMŰVELÉS * CJzekér (iiqqiintj az abíakaa Szikra Annát csecsemőkora óta ismerem. Apia kiskeresetű, sokgyermekű, falusi bognár volt, aki nagy megtisztel te tesnek vette, amikor Tagvosi András. a kocsmáros azzal állított be portájukra, hogy a kilenc felcseperedett Szikra-csemete közül a legkisebbet — az egyetlen leányt — feleségül kéri fia, Kálmán számára. A kocsmáros lába nyomat a porban jóformán még el sem taposták, a nászmenet mar vonult az utcán, röpködtek a lakodalmi perecek. a vőfélyek n- kogattak, Anna pedig lehajtott fejjel bandukolt násznagya oldalán. pillantását csak akkor emelte fel. amikor kapujuk előtt haladtak el. Az udvaron senkit sem lehetett látni, csak a szél lapozgatott egv könyvben. amit az asztalon felejtettek. Anna nagyon szerette a könyveket. Tegnap is meg így •feddte apja: _ Annácskám, könyv csak kisasszonyok kezébe való! És Anna ezen a napon is. meg azelőtt is mindig letette olvasnivalóját, s vonult zokszó nélkül az elárvult mosótekno mellé, vagy a patakra, esetleg a mezőre. Útközben sokszor elgondolkodott: ha majd a maga asszonya lesz. nemcsak olvasni fog sokat, de fehér csipkefüggöny is kerül majd ablakára. Egyszer — mint minden - a lakodalom is elmúlt, véget ért, de Anna kezében már csak ritkán. vagy sohasem volt könyv, ablakán pedig csak kifakult, agyonmosott, kékpettyes kartonfüggöny fityegett: kirekesz- teni a kíváncsiak pillantásait, bár sem ölelkezést, sem csóko- lódzást nem láthattak volna a fürkésző szemek, mert a tizennyolc esztendős fiatalasszony i nkább hidegborogat ó skészítés- sel, mint turbékolással volt elfoglalva. A gólya azért megmegjelent Tagyosiék házánál, és amikor Kálmán három évi házasság után egyetlen kohm- téssel búcsút mondott a kapufélfánál: — örökre, már három pulya siratta. Anna pedig még a reményről is letett, hogy valaha is könyvet vehet kezébe. A fehér függönyre sem gondolhatott többé, sőt a színes fejre- valóiát is le kellett vetni, njert az öreg kocsmáros is utana ment a fiának. Ifjabb özvegy Tagyosinenak ezután már a kármentőben is volt ’ --esnivalója, nem csupán az ól körül, az istállóban, az udvaron, konyhában, a moso- teknő mellett, vagy a tizenkét hold földön. Az éjszakaiból kellett elcsípni órákat, hogy három gyermeke azért a legtisztább legyen a faluban, és udvarán rózsaszín mályvák, fehér oleánderek nyíljanak, sajátkezűig fejjen négy tehenet, de arra még özvegysége tizedik esztendeiében se gondolhasson, hogy a fehér csipkefüggöny va- lahára mégiscsak odakerül majd ablakára? _ Hová gondolsz? Mit szólna a falu? — szók'a mondogatni özvegy Tagyosi Andrásné, az anyós. És Anna — ha ki is harcolta már. hogy a kocsmáros- kodással felhagyjanak — egyre jobban elmerült rengeteg tennivalója tengerében. Ha nyúlt is feléje férfikéz, aki szívesen segített volna kevesbíteni gondját, a kezet az anyós mindig elhárította : — Az én házamban, az én fiam ágyában idegen a te oldaladon, amíg én élek, nem hentereg, s remélem, nem leszel olyan szégyentelen, hogy a halálom után majd igen. — És maradt minden a régiben, csak Anna hajában jelentkeztek ezüstszálak, a legidősebbik fiúgyerek pedig már megfordult a lányok után. A hetedik faluban is. ha valaki hízelgőt akart mondani fehérnépről, hát így szólt: — Valóságos Tagyősinél És Tagyosi Kálmán özvegye harmincnégy esztendejével mindenütt otf volt, ahol segíteni kellett a faluban, vagy ment a barázdában két szép tehene után, markolva az ekeszarvat, de szénásszekeret is ő tetejezett legkülönbül. és hiába nyíltak tavaszkor az ibolyák, ez az időszak is csak tennivalóinak növekedését jelentette. Szó nem tudta kikezdeni, pedig szívesen emelgettek neki kalapot a legények, és méginkább az özvegyi sorban, vagy másképpen magukban élő férfiak. Nemrégiben — mint ezt az újságok is megírták — a csön- döleiek falujának két végére is odakerült a tábla: Csöndöle termelőszövetkezeti község! Mielőtt a táblát kiszögezhették volna, fonyódi meg községbeli emberek járták végig a falut, de eredménytelenül, csak amikor ifjabb Tagyosiné aláírt, indult, sietett a többi is utána. Érdekes, különös, hogy a temérdek újdonság, várakozás ellenére is maradt az emberek között valami, de sem ifjú, sem öreg, asszony vagy férfi meg nem tudta volna mondani: mire várnak? De a várakozásféle érzés. mindig mindenkinek Ta- gyosinét — a fiatalabbat juttatta eszébe. Az év leperegtével, a zárszámadásra következett vacsora sem volt már szóbeszéd tárgya. A barkák is kibomlottak a marótsári fűzfákon, sőt Ta- gyosinét egyre többen keresték fel a kertészetben friss salátáért, azért a várakozását senki sem feledte, pedig közben a tanácsháza homlokzatára erősített hangszóró elmondta, hogy a csöndöleiek felszólítást kaptak az öreg kastély átvételére, és rendbehozatalára. Aki csak mozogni tudott a faluban, mind kivette részét a munkából. A férfiak téglát, gerendát, cserepet hoztak, igazítottak, falat raktak, szobát rekesztettek, na- gyobbítottak. kisebbítettek, pin- gáltak. ablakot üvegeztek, a fehérnépek söpörtek, sikáltak és várták, hogy fehér függöny ke- rülkőzik az ablakra. Az öreg kastélyban nyert elhelyezést a tanácsi hivatal, a termelőszövetkezeti iroda, a kultúrterem is, és a napközi itthon is. Az irodákat elfoglalták az elnökök, titkárok, az ag- ronómus. a könyvelő és a sok ügyes-bajos dolgát intéző csöndölei. A kultúrteremben volt már diafilmes előadás, filmvetítés. a fiatalság maga is átnevette a kabarézásukat, sőt elhangzottak János vitéz dalai is, tapsoltak már a faluszínház művészeinek, de a csöndölei szívek még mindig valami várakozásfélét éreztek, és nem ömlött el a falu felett a magától értetődőség nyugalma, unalma. Tagyosiné özvegyi ablakán változatlanul a régi kartonfüggönyök szűrték meg az utcára kivetődő fényt, és ez csak any- nyiban változott, hogy most már nem a petróleum sápadt fénye, hanem villanyragyogás világította meg a járda betonkockáit. ahol minden este elkopogott Bencze molnár hazavivő lépte. Ha a bolnár bekíváncsiskodott volna, láthatta volna, hogy ifjabb Tagyosiné most már olvasással is tölti estéit, de a molnárnak egészen máson jártak . a gondolatai, eszébejutott: két esztendővel ezelőtt, amikor a tisztességkívánta özvegyi gyászév letelt, és ő szemefényé- nek. Amálkának anyát szeretett volna, maga-magát pedig odaszánta a szépen növekvő Tagyosi-árvák apjául is. jelentkezésekor a vénasszony olyan patáliát csapott. hogy még most, esztendők múltán is belepirul. — Hát még mit nem — emlékezett a vénasszony szavaira —. az én birtokomba, míg én élek. be nem ül senki, de a fiam ágyába sem fekszik bele valami gyüttment semmitlen! Akkor ő mentegetőzve mondta: — De Tagyosiné kérem, nekem nem a maga birtoka kell, nekem a menye kell, persze fiástul... — Ihhigeen, fiástul — ájul- dozott akkor a vénasszony —, abból nem eszik Bencze molnár, az én unokám nem lesz senki lábakapcája!... A molnár, mintha darázs csípte volna meg. ugrott le a járdáról, még most. a gondolatra is belmart szívébe a megszégyenítés. Most már újra próbálkozhatna, Anna a maga gazdája. Egy pillanatra, mintha nyúlt is volna keze az utcaajtó kilincse után. de hamar visszakapta. Az ajtón Anna lépett ki. Amióta a fiatal özvegy, és a vénasszony tizenkét holdja is benn van a szövetkezetben, öreg Tagyosiné megcsöndese- dett. menye, az egykori szegény bognárlány — akinek köszönhető. hogy a Tagyosi-porta szebb, mint volt régen —. ha éppen olyan csendesen is. mint azelőtt, azért kicsit határozottabban tartott rendet, és elengedte a füle mellett, ha az anyós böllenkedni próbált. Lám, most is testéhez simuló sötétkék kosztümben siet nagyobbik fiával a faluszínház előadását megnézni. A molnár tétova lépést tett. hogy utánuk indult, aztán jobbnak vélte, ha hazamegy. (Folytatás a 6. oldalon.) i KÓPIÁS SÁNDOR: GONDOLATOK A PARTRÓL Az izgalom pörölycsapásai hajlítják, formálják lelkünket. Mérhetetlen energiák küzdőtere vagyok. A forradalom forró tégláiból frissen felhúzzuk rendünk falait, s nőnek a képzelet felhőkarcolói. Sorakoznak a láz seregei, s menetelnek az ütőerekben. Az egyszerre-Iépés korszaka ez. Mi gyújtjuk meg a jövő kanócát, s a felszántott földbe békét mi vetünk. A lét medrét szétfeszíti vágyunk, — hömpölygésünk fékezhetctlen. (A tűz és a víz örök törvényei egyensúlyra találnak bennünk.) ... Egyengetjük a ki kelet útját, s a virágzás győzelmét megjósoljuk. ... Kitépjük magunk at a hulla-merev múlt szorításából, s erőnket zászlóként meglobogtatjuk. Lelkesedést toborzunk, s a gyűlölet keresztjére feszítjük a szívekre vadászó orvlövészeket. (Az élet sorsdöntő percei nem tűrnek megalkuvást.) Boncasztalunkon fekszik kiterítve az elemezhető, konkrét történelem. Nagy hatósugarú tanulság ez nekünk. Lehullik a titok bilincse a felismert világ lényegéről, s a tudatos boldogság útjai szerteágaznak mindé nkiben. A félelem sziklapartjait megőrli jelenünk hullámverése. (Villámainkban tovább folytatódnak a félbemaradt, elvetélt viharok.) Mi vagyunk a részecskék közötti vonzás, a tartalom, s a forma dialektikája, az alkotás öröme a legszebb emberi cselekedetekben. (Akaratunkon a halál sem ejthet karcolást.) ... Türelmetlenül élünk, s roppant arányokból faragjuk ki győzelmünk emlékművét: e századot. KŐKÉNT LÄSZLÖ: Csőhaj lítás közben Hallottad már a vasat sziszegni? — Tegnap én és a gépem birokra keltünk a vizetálmodó negyedes gázcsövek erejével: Vastag-derekú, szívós tengelyen kúszott a kígyós-szerelem: kitátott száján rozsda-füst ömölt..; Néztem az ablakok röntgenében, s részecskékre bontottam a képen: Ennyit nyelünk le naponta, tüdőnkre ez ül, ez pedig a vérbe búvik, s mint könnyű héj-tutaj, bukdácsol a piros semmiségben. Ennyi jut az agy velőnkbe és fogunk zománca alá ez kerül, -tottam fel, mi az erőnkre, f ‘;-.3n kívül nehezül, s ndolkodtam: no lám,- fgTs ebből a rozsda-aranyból hegeszteni össze proli-koronám. KRECSMART LÁSZLÓ: Mennek a lányok Mennek a lányok a harmatos úton, szórja a hajnal rájuk a fényt. Copfjuk a lágykezű szél bodorítja, léptük a zsenge fű boldogan issza s kedvesen hajlik a lábuk elé ... Szép ez az ébredő, lágy színű kékség — mélytüzű szemként csillog az ég, s mint a vetésben a búzavirágok, ringnak a nyárban a frissléptű lányok s csengettyű hangjuk szél viszi szét... HATVANI DANIEL: Az élet villámaival éjszaka, mikor mindent bekerít a csönd álmok sövény-kerítésein botladozva ablakok fekete szája beleharap az időbe s nesztelen tárja ki kapuit a döbbenet a romlás csöndjét én nem tűrhetem süketség olvadj föl vonatok csattogásában éjjeli duhajok harsány lármájában kivilágított csarnokaiban a munkának s vihar lobogjon át a magány parkjain az élet villáma verje álmainkat a reménytelenség ablakait falazza be a hajnali vidámság amikor elindulnak az esős utcák lámpák visszhang-sziporkás lobogóival s lihegő mezőkre dőlnek kábultan az ölelkező szerelmesek szája a halálnál is erősebb ilyenkor az életnél is méltóbb a dicsőségre mely a reggel fényében születik
