Tolna Megyei Népújság, 1961. július (11. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-23 / 172. szám
& E V E N D U Arról sugdosódtak, hogy az öreg kaskötő vénségére megbolondult — akkor negyven éves múlt éppen —, és elveszi Büki Flórát, azt a soványas kislányt, akit a kaskötő anyja kért ki a lelencből, mondván: — Jánosomnak senki se köll, hát nem lesz, aki felvegye a fözőkanalat. ha nekem kiesne a kezemből. így került aztán Flóra Lándzsásékhoz. Ennek pontosan tíz esztendeje most, s lám, úgy megnőtt, megszépült, hogy ezt az óvatos vénembert is meg tudta bolondítani. Én akkor még nem értettem az asszony! praktika furcsaságait, hát Flórára úgy néztem, mint egy kicsit boszorkányra és egy keveset az alkalomcsinálóra, hogy majd megint végigmegy az utcán a nászmenet, a legények rikogatnak. perecet dobálnak a bámészkodóknak, és majd én is tátom a számat. A íonottperec ízének előlegezett öröme azonban hamarosan haraggá változott bennem. Búcsúra készülődtünk volna. Apám a pajta alól kivonszolta a szekeret, aztán a padlásra ment kasért, de enélkül jött vissza, eszébe jutott, hogy néhány nappal ezelőtt adta oda Lándzsás Jani bácsinak, a kaskötőnek. — Indulj, gyerek! — szólt hozzám, és már trappoltam is a kaskötő házáig. A kaskötő vénember a fal mellé támasztott létra alján ült és csak bámult, mint a sülthal: Flórát nézte. Ez a keszeg lány a vályú körül hajladozott, mutogatta fehér, hibátlan lábaszárait. Jani bácsi ádámcsutkája le-feljárt az izgalomtól. de a kas, az ott volt a pitvar alatt s kifittyent oldala pontosan olyan, mint amikor apám ideküldte. Én sürgetőleg szóltam. Jani bácsi csak a vállát vonogatta. Mentem haza a hírrel: — Édesapám, a kas nem kész. — Akkor nem mehetünk — volt a válasz. Jaj, én ríni tudtam volna a méregtől. Már a fonottperec se ízlett volna. — Na, mivel teljék el a nap? — gondolkodtam el, s ahogy fülelődöm, egyszer csak szalad árrj az én szép. fiatal édesanyám. Haja lobog a szélben. Patyolat ingválla rezeg a nagy futásban. Nyomában a méhek: züm-züm ... Akkor apám kapja a lópokrócot, anyámra teríti, ő meg hadonászni kezd dolmányával, úgyhogy a méhek nem tehettek kárt kedves szüléimben. Na, hanem hiába szaladt a méhei után Türe-Gomba Csana bácsi és csöngetett, mint a Bruszt- bolt ajtaja. A méhek elmentek bolondjában, vagy nem is messzire? — Jaj, jaj! — halljuk ám Lándzsás Jani bácsi rikoltását. — Na fene, na fene... — csodákszik édesapám, és máris rohan a kaskötőhöz. Az már beragadt szemmel fetreng, és répaorral szipákol. nyöszörög, a méhek pedig, mint akik jól végezték dolgukat, most már mentek vissza csöngetés nélkül is. Mi gyerekek ott leskelődtünk majdnem délig a kaskötő ablaka alatt, de a házban — és körűié is — elcsöndesedett minden. A kaskötő nyögése nem hallott ki. Flóra pedig eltűnt • az udvarról. Amért a fű már nagy volt — kaszálnivalóra nőtt —. a rétre nem mehettem, mentem hát Türe-Gombáékhoz. a kertjük nagy volt s hozzám illő három leánygyerekük abban játszott, bolondozhattam hát benne én is. Az egres, ha nem is érett, de mutatkozott, na meg Nanica — a legkisebb Türe- Gomba-lány — füstölt túrót csent, maradhattam estéiig. — Jóskám, virágszálam, édes gyermekem! — hallottam kedves anyám kereső-hívó. csilingelő hangját, de én csak lapultam a méhesben. — Na. gyere csak haza...'— fejezte be jó anyám, aztán már nem is hallottam addig kedves hangját, amíg apám estefelé galléromnál fogva haza nem vitt, de addig, történt egy s más körü- lem. Nanica hordta, hordta az ennivalókat, aztán mert én is csak őnző férfi — tíz éves múltam akkor — voltam, a szerelemtől bódult leánykával még apja dohányvágóját is kihozattam, mert a sóskaszár csakis úgy ízlett, ha azt dohányvágóval metélem falatnyi darabokra. Addig persze nem volt baj, amíg Nanica apja haza nem jött a mezőről, ahová a méhekkel esett izgalmak után ment. Mondom, megérkezett és keresni kezdte a dohányvágóját. Nanica a nagy ijedelemben el- pitlikült, én meg riadtomban szusszanni sem mertem. Valami motozásfélét én is hallottam, de azt hittem, a szívem dobogása hallik. Türe-Gömba bá’ végiglármázta az udvart. Senki sem felelt, akkor az öreg kifújni magát bejött a méhesbe, de a holdvilág is akkor kukucskált be. Az öreg beléptekor két árnyék ugrott fel. Türe- Gomba megijedt, de az árnyékok annál is jobban, úgyhogy egyik el is vágódott, nyikkaná- sából kitűnt, hogy az egyik árnyék Büki Flóra. A nagy zűrben én usgyi. de olyan kis szerencsével ugrottam a kerítésről le, hogy a Türe-Gombáék kot- lósára zuhantam. A kotlós nyekk, a tojások rotty. az én nyakam puff és a nyomomban az asszonyság loholt: — Te, Mária. Mária — kiáltozta édesanyám ári a szérű szép nevét, aztán hozzátette: — nézd, ez a büdös kölök ... Én valóban az volt*"^. mert a tojások közt palozsnya is volt, amit az urak képviselőválasztáskor záptojásnak neveztek volna. Az én szenzációm eltörpülj Flóráé mellett, de az sem tartott túlsókéig, mert a legény — Lándzsásék kommenciósa — hamar feleségül vette, a kaskötő pedig bánatában nekiesett az udvarán árválló borítóknak, kasoknak, és azokat olyan gyorsan helyrehozta, hogy a sarlós- boldogasszonyi vásárra már új kasból nézegettem apám szekeréről a világot. Néztem a világot, s benne a lankás hegyoldalakat, venyigéket, erdőket, mezőket, a mesz- sziből felénk csillogó nagy-nagy vizet: a Balatont, és ahogy így nézelődöm, látom ám. hogy a domboldalban nyíló levendulák közt valaki hajladozik. Flóra volt és nevetett úgy, mint aki nagyon boldog. Ez a nevetés és a levendulák jószaga egész úton, nem, egész életemen át elkísért és máig sem feledtem el. Borsi Darázs József Jegyzetek egy hézagpótló könyvről Mátrai László: Gondolat és szabadság Az utóbbi években örvendetesen megnőtt a filozófia iránti érdeklődés, ami elsősorban a marxista—leninista esti egyetemeknek köszönhető. Sajnos, azonban még mindig kevés a jó filozófiai könyv, s kevés a filozófiatörténet egyes fejezeteit feltáró dolgozat. A legnagyobb hiány a magyar filozófiatörténet feldolgozásánál tapasztalható, elsősorban a magyar felvilágosodás korának korszerű történetére lenne mielőbb szükség. Kornis Gyula tanulmánya (A magyar filozófia fejlődése és az Akadémia), már megjelenése idején is elavult, s azóta jóformán kísérlet sem történt a magyar jakobinusok filozófiai alapjának összefoglalására. (Annál örvendetesebb, hogy nem olyan régen megjelentek Martinovics filozófiai iratai.) Mátrai László többféle hiányt is pótol. Egyrészt kitűnő tanulmányokban tárja fel a középkor egyes fázisait, másrészt a XVII—XVIII. századi magyar szellemi élet materialista hagyományait vizsgálja, s munkájának ez a jelentősebb része. Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb könyve a »Gondolat és szabadság«, ha szabad ezzel a regényekre használatos szóval jellemeznünk. De úgy lehet olvasni, mint egy regényt, s az olvasó még közepes filozófiai tájékozottsággal is könnyen nyo mon tudja követni. Ebben nagy része van pompás, világos stílusának, amely mindig a lényegre tör, s egy-egy mondatában néha egy egész kort tud összesűríteni. Kopernikuszt, a humanistát idéző tanulmánya így foglalja össze a középkort: »A középkori, hűbéri társadalomban élő ember számára a föld jelentette az anyagi javak termelésének döntő és legfőbb eszközét... a föld változatlan és véges volta tette a középkori skolasztika gyógyíthatatlan rögeszméjévé minden változás és mozgás mélységes megvetését, ez szuggerálta a változatlanság és örökkévalóság tudományellenes illúziótt, karöltve azzal az ugyancsak vészes körülménnyel, hogy a naturálgazdálkodás viszonyai között látszólag nincs is szükség a termelőerők tudományos fejlesztésére.« A mondat nemcsak a középkori, viszonyok minden oldalát világítja meg, hanem szinte észrevétlenül elvezet a kopernikuszi világkép tudományos, a fejlődést szolgáló jelentőségéhez is. Az idézeteket folytathatnék j ez az erény teszi vonzóvá, valóban olvasmányossá Mátrai László könyvét. S csak így, anélkül, hogy fárasztó bizonyító adatokat halmozna fel, tudja felvázolni korszakok gondolkozásának irányvonalát. S ez magyarázza azt is, hogy a két részre tagolt könyv végeredményben két kerek egésszé formálódik: a középkor és a magyar jakobinizmus filozófiai képe bontakozik ki, amelyhez még két, korban közelebb eső tanúimén» járul, a magyar »doktri- nérekről« és ateista irodalmunk ról. Mátrai László könyvét joggal nevezzük hézagpótlónak, de éppen ezért nem hallgathatunk el néhány megjegyzést sem. Itt azonban nem a szerzőt, hanem a kiadót kell elmarasztalnunk. Először is nem lehet szó nélkül hagyni a kötet illusztrációit. A rajzok állítólag eredeti képekről készültek, de akkor miért nem lehetett az eredetieket közölni? Aggasztó a képek tördelése is. Egy-egy tanulmány végén üresen maradt páratlan oldalak merednek az olvasóra, s előbb fordítani kell, hogy a következő oldalról előbukkanják az illusztráció, s a szembenlévő oldalon kezdődjék egy új tanulmány. De szóvá kell tenni a könyv példányszámát is. Az impresz- szum szerint 1260 példányban adták ki, ami — függetlenül attól, hogy nem hozza be az önköltséget sem — azt jelenti, hogy Magyarországon legfeljebb minden tízezredik ember juthat hozzá, jóllehet az érdeklődés sokkal nagyobb, amit kívánatos is lenne kielégíteni. A jelek azt mutatják, hogy kiadóink nem mindig sáfárkodnak helyesen a példányszámmal, s ez szembetűnően tapasztalható Mátrai László szép könyve esetében is. Csányi László (Folytatás az 5. oldalról.) — Valami fiatal leány. Az elnök bízta rá. Amíg mész ... — És Lajos? — vág a szavába. — Hogy van meg velük? Tavaly nagyon ellenük volt. — Hajszolja magát — sóhajt a mama. — Se lát, se hall, mióta traktoros. Meg hogy ez a betegség is ... De amúgy nagyon dicsérik. — Jól van. Okosan van. Legalább keres. Meg nincs is olyan epvedül... Mama elfordul, megy befelé. Anna a nyomában. Mint jó kisleány. Helyrerakják a székeket. megigazítják az asztalt. A tükröt is, mert ráfröccsent a mész. És az ebédnél már ott ül Ella is. Ragyog a szeme, az a mandulavágású. Odabújik anyá hoz. és nem bírja megvárni, hogy elrakodjanak: előkapja az ellenőrzőjét. — Jeles! — fut széjjel a szája, — Meg is dicsértek. Neked meg — komolyodik el — gyógyulást kíván a tanító néni. Megrándul az asszony álla, maga elé tartja a kis könyvecskét. Odamegy az ablakhoz. — Hogy jobban lássak! — mondja. S remeg a toll, amíg lassan odaveti: látta Nagyné. édesanya. * Délután a nyitott ablakban könyököltek. Szemben a nagy gesztenyefával. Sűrű lombok, alig látszik az ég. A gyerek ezen Szokta figyelni, hogyan születik a tavasz. Az úton traktorok, ismerősök a pótkocsin. Köszönnek. egyik-másik integet is. Anna nézi a könnyű szélbe’-' szálló port. s hogy folyik a víz, itt a házuk előtt. Mert a járda után ez is elkészült. A karcsú víztorony magasabb a templomnál. Fordul a nap, visszaülnek az asztalhoz. Ella rajzol, anya a gombokat igazítja a ruháján. — Hogy kinőtted! — nézegeti. — A hónalja ki is feslett. Jaj, bogárkám, szólhattál volna nagymaminak! Vagy... megállj csak! — és odasiet a szekrényhez. — Ezt a rózsaszínt úgyis neked szántam. Szétfejtjük és kiszabom. Holnap el is készül. Vagy két órát rakodott a szekrényben. Mert semmi sincs a helyén. S közben észre se vették, hogy besötétedett. Hogy már fel kellett volna kapcsolni a villanyt. Nagymami szólt rájuk, mikor végzett a malacokkal. És jött Lajos is. Overáll- ban. olajosán. Anna még nem is látta így nekiöltözve. Azelőtt a jószág mellett dolgozott. — Hallottam — szól a férfi —, sütkéreztetek. Láttak az ablaknál. Elhallgat, a gyereket nézi. És ül a széken, szétterpesztett lábbal. Mintha odaszögezték volna. Erős, vad tuskó — csillog a szeme! S még hogy a férfiak milyen erősek ... Mama kerül- fordul, asztalon a vacsora. Rántotta, sonkával. Meg tea. Inkább Annának, de most isznak mindnyájan. Hogy neki is jobban essék... * — A párnám ... egy kicsit följebb. Igazítsd meg! — szól csendesen, mikor a varrást abbahagyva lefekszik, és húzza a férfit maga mellé. Arcát az erős karokhoz szorítja, úgy néz a szemébe. Hosszan, kutatva. La- sos az orrát szívogatja. Még so’.sem érezte magát ilyen ^syügyűnek, elesettnek. Csak. -likőr először mentek a közösbe. Ű még vonakodva, bizaiANYA matlanul. És Anna elvállalta tíz tehén fejését. Aztán a baromfi- telepre osztották be. A nyáron, míg rosszul nem lett. Alig volt itthon azóta. — Ugye, azt hiszed, megszabadulsz tőlem? — ül fel egyszer az asszony, pajkos képet erőltetve. — Nem apja. talán sohasem. Hallgass! Tudom. Nem is akarsz ... Most úgy érzed. Ella miatt is. ő a miénk. A kis kamasz... Becézi, simogatja a borostás állat, az inas karokat, amíg ő is el nem mosolyodik. Kicsit erőlködve, kicsit ferdén. De akkor megcsókolja szelíd, láztól égő szájjal. És akadozón, elfulladva lihegi: — Ne add oda másnak! Nem engedem! Mamánál marad. Vigyázz rájuk!... Hamar meghűl. Olyan madárhúsú. Én voltam ilyen. Sokáig hallgatnak. Az elfeketedő világ nézi őket az ablakon. A férfi arcán vad rémület. De mintha a kis kéz delejes lett volna. Akkor volt ilyen, Ella születésekor. Az orvosok már lemondtak róla. S egyszer csak fölkelt, úgy szoptatta meg. Bo- csánatkérően. mentegetőzve. Hogy előbb nem tudott mozdulni az ágyon ... S most egy ilyen asszonynak pusztulnia kell! Ha még egyszer vele mehetne, neki akárminek!... Üdítő, lágy kékség fénylik rá a sokat csodált szemekből. Erejét megacélozza a pillantás. Úgy elmerül, úgy alászáll ebbe a szédületbe, hogy megrezzen a felcsendülő józan hangtól: — A kocát majd... el kell adnotok. Nagyon öreg. És a malacokból is. Nincs egy rendes ruhád. Mamának meg cipője. Igaz, neki fölmegy az enyém is. Szél fújt, csapkodta a padlás- ajtót. A férfi kiment volna, de az asszony nem engedte. Majd eláll. Ella jól alszik, mamának meg úgyis mindegy ... Az óra kerrent, elütötte az éjfélt. Erősödött' a vihar. Távoli kutyavonítás verte az ablakot. Meg-megpislant a villany is. Csak el ne szakadjon valahol a vezeték!... — Te, a szőlőt ki kellene foltozni. A gyökerezés is elmaradt az ősszel. Tudom, öreg már. De mamának az a mindene. Még papa ültette valamikor ... Egyre hosszabb lett a csend, egyre halkult a beszéd. A kis kéz meg csak szorított. Némán, keményen, fájdalmas vággyal. Ahogy néha fel-felszakadt belőle a suttogás. — Ez a toll... olyan meleg. A könnyű paplan is elég volna. A szekrényben megtalálod... Beletelt fél óra. Mert akadt a zár. És a férfi markában úgy hajlott a kulcs, mintha ólomból lett volna. — Mamát behívhatnád. Ellát is! — néz rá az asszony, mikor betakarja. — Reggel lesz már — fűzi hozzá, ahogy a szemük találkozik. Teste csupa tűz, ruhája verejtéktől nyirkos. S mintha a lámpa is ijedtebben világítana. Ott állnak az ágynál, az asszony fölé hajolva. Mama aszott, eres keze remegve tö- rölgeti. Hang nélkül. Puha kendővel. A kislány nézi, s megmegrándul kissé előrenyúló, hasított álla. De a szeme száraz marad. így mondták neki. Előtte az élet-halál minden titokzatossága. Ahogyan ő elképzeli ... — Kisleányom — hallja és közelebb megy. Arca fényes, lobogó láng. S amint lehajol, száraz, meleg ajkat érez a száján. Riadtan rándul, ösztönösen felegyenesedne. Ujjai szétnyílnak. fejét kapkodja, egyik cipőjével tiporja a másikat. Mert anya szeme olyan furcsa. Szinte szürkéi a tekintetével. De a kezek puha tapadása jólesően árad szét benne. Percek, vagy órák?!... A sovány, nyirkos ujjak mar- kolásszák a gyűrött takarót. Hárman nézik, hallgatagon. Moccanni se mernek, szólni se mernek. S mintha kívül világ se volna, csak idebenn a nagy készülődés. — A villany ... gyújtsátok meg! — szól anya rekedten. Megrezzennek, összenéznek. A villany ég. De a szoba levegője olyan nehéz... És anya érzi. hogy zsibbad a homloka ... Most kellene még fölkelni. Gyorsan ... Befejezni mindent! — gyötrődik áthevülten. A ruha, a ház, a gyerek ... Fordul, fellebben a takaró. Markolja a széket, leereszkedik. Lábaival tétován keresné a papucsot, de iszonyú a felismerés: már semmi sem engedelmeskedik! Csak... a nyelve. Az még igen: — A leánykát.,. apja .. őrizd! Éljetek... Úgy marad állva, egyenesen, amíg el nem fektetik. Az utolsó hangok gyenge leheletként jönnek elő. Nem is érti senkii Csak a gyerek maszatolja tenyereivel az arcát... Pesti János
