Tolna Megyei Népújság, 1961. június (11. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-04 / 130. szám
Négy korsó sör Tolna megye művészeti emlékei Bonyhád, Rákóczi utca 4. A járókelők figyelmét hullámos oromfalával vonja magára ez a Bonyhád központjában álló épület. Copf stílusban épült a XVIII. században, Kár, hogy a beépített kirakat elrontotta a homlokzatot. GALLAl KÁROLY: É p Él az épület. Pince a gyökere, törzse vasbeton. Aga — emelet, három emelet egymás felett, szobái levelek. Ott voltunk mindenütt: Autókra raktuk a téglát, gödörbe hánytuk a meszet. Függőónok vaspókjai lógtak a föld felett a felkúszó falon. < Maltereskanállal hintáztunk az állványokon. ítők Messzire látni fenn a tetőn. Távol pipáló mozdonyok görbe füstje száll. S minél magasabbra mész, tágabb a láthatár. Az ország szétfutó út-erei a zöld testen. Kémények, Templomok... Dalol a maiteres kanál, mert az út-ér a kémény, a torony, a kohó, minden őrzi a neved. Dalol a maiteres kanál. Űj lap a könyvben -»2 á ház . s ez az emelet örök időkig a falba vésve őrzi a neved. A markológép A régi darura ötletesen acélfogú lapátot konstruáltak. Kis házi ünnep. A motor dohog egyenletesen. Kőrakásokba harap a lapát. Fél köbmétert nyel egy harapásra Futnak az autók, hátukon púppá dagad a kő. Köbeálljuk a markolót. Tenyerünkről gondolatban lemál- lik a kemény bor Mosolyogva ünnepeljük este a Béke étteremben az új gépet. Ma hasznos napunk volt. Becsiikádtá!, mint madárszemek Cementként megköt bennem a bánat, nem oldódik fel búcsúszavad; felverni csendjét az éjszakámnak ezüstcsengők szólnak párnám alatt. Látom, hiába nézek utánad, becsukódtál, mint madárszemek. Cementként megköt bennem a bánat, szívemen lábnyomod megkeményedett. TÉNAGYSÁNDOR A dunántúli kisváros vasútállomása meglehetősen távol van a belvárostól, ahol van cukrászda, eszpresszó, amíg a vonat megérkezik, ezek valamelyikébe szerettem volna beülni, hadd teljék az idő. Kicsit kényelemszerető ember vagyok — ami érthető, hiszen én még láttam Bleriot-t felrepülni a pesti Rákosi-réten, — maradtam hát a vasútállomáson. Egy darabideig üldögéltem az állomásépület előtti kis virágoskert piros padján. Pádon üldögélni, szemlélődni a jövő-menő sokadalmon, eléggé szórakoz tató lett volna, de hirtelen bodor fellegek nyomakodtak elő a közeli hegyek mögül, és nemsokára cseperészni kezdett az eső. Kabátom, ernyőm nem lévén — siettem a restibe. Meglehetősen néptelen volt. Mindjárt feltűnt, hogy az egyik asztalnál egy kirívó eleganciával öltözködő kislány nevetgél, négy, a rövid nad rágot csak nemrégen elhagyó ifjú társaságában. A fiúk előtt négy korsó sör — ujjnyi, ha hiányzott az italból — látszott, hogy nem kedvelői az aranyosan csillanó keserű italnak, annál inkább imádói lehettek a kislánynak, aki igen gyakorlat- lanul, időnként cigarettát vitt a szájához, és a füstöt mindjárt széjjelfújta a levegőbe, és ezt a »hoch elegant« mozdulatot a négy fiú úgy bámulta, mint talán én valamikor a falunkban szereplő cirkusz kötéltáncosnőjének az utca fölé feszített kötélen való lebegését. Roppant kínos volt szemlélnem a négy fiú és a kislány »felnőtteskedését«. Nem azt, hogy a kislány időnként »belekotort« a táskájába, tükröt, kis fém púdertartót rakott az asztalra, és igen bájos félszegség- gel, de számomra lehangoló gya korisággal púderezgette hamvas arcocskáját, amely a maga eredetiségében olyan hasonlatos volt a resti ablaka alatt nyíló peónia gyengéd rózsaszíneihez, nem, nem ez volt a kínos, hanem az, hogy a hatodik széken öt táska hevert, és nyilvánvalóan nem útimálha, hanem olyan nagyon iskolásforma. Közben a zápor elporzott, az ég kitisztult, sőt a kert padjai meg is száradtak, s én sietve fizettem, hogy minél előbb kiülhessek a tavaszi verőfénybe. A vonatom néhány perc múlva berobogott. Megállt, és alighogy elhelyezkedtem benne, már megrándult és kikanyarodott a mezők közé. Állomást, restit, a söröző gyerekeket azonnal elfeledtem, és még akkor is az eső utáni mező ragyogása foglalkoztatta gondolataimat, amikor már ott ültem vendéglátóim. dúsan megterített asztalénál. Némán eddegéltünk, a házigazdám is csak akkor szólalt meg, amikor poharamba öntötte a rubinragyogású — már Garay János által is feldicsért — »bazsarózsa bikavért«. A hosszúra nyúlt ebéd elején a házigazdám még önfeledten nevetgélt, adomázott, néha-néha szájához emelte poharát, aztán, ahögy a falón ketyegő múlt századbeli óra mutatója elhagyta először a kettest, majd a hármast — egyre idegesebb lett, a hatosnál pedig már a szá ja remegett, és a hetesnél fáradhatatlanul körbe kezdett jár ni. Nyolckor valamit mormolt, majd vette a kabátját és elrohant volna, de ekkor a nyíló ajtón át üde gyerekhangok csilingeltek be: — Apu, meghoztuk a városból az új televíziót — és az ajtón négy fiú nyomakodott be nagy csomagokkal, majd szépen, sorjában elém álltak. Édesapjuk büszkélkedve mondta: — íme, barátom, a fiaim! — és ott álltak előttem hirtelen támadt zavarban a restibeli söröző fiatalok. Én egyetlen szót sem szóltam; akkor, és a történetet most is; csak azért írom le, mert a gye-;i rekek bátran bevallották ap-1 juknak, hogy előzőleg mi márt találkoztunk. Fáradt voltam az utazástól. Hamar nyugodni tértem, és a nyitott ablakon át beáradó madárfütty zenéje s a napfény ragyogása ébresztettek csak fel." Mielőtt mosakodni mentem volna, nagy lélegzeteket venni az ablakhoz álltam. Állam leesett a csodálkozástól. A négy fiú hangtalanul, de hihetetlen buzgalommal labdázgatott a harmatos füvön, és olyan boldogan merültek el a játékban, mint mi régen, talán csak hatesztendős korunkig. A délutáni sörözés tegnap csak olyan »kisiklás« volt, mint egykor az én »szivarkalandom«. Gyermekkoromban egyszer én is kedvet kaptam apám »Regá- lia médiá«-ihoz, s egy őrizetlen pillanatban elcsentem egyet, meg egy pakli »nadrágongyúló« kénesgyufát is, és uccu az istállóba. Nem mondom, a szivar nem ízlett, viszont sikerült az almot a tehenek alatt felgyújtanom. Szerencsére kéznél voltak a felnőttek, s nagyobb baj nem történt, minthogy a fellelt bűnjelek hatására apám kemény vallatásba fogott az ösz- szes »szivargyanús<< házbeli felnőttek között. Hiába, és talán sohasem derül fény a dologra, ha én, a híres étvágyú, nem hiányzóm a vacsorái asztaltól. Apámnak ez nagyon feltűnt, és hangjában aggodalommal megkérdezte: — És a legkisebbik? Nagymama vallotta be, hogy én gyomorfájással ágyban fekszem. Apámnak egyszerre világosság gyűlt az agyában, és anyámnak ölben kellett hozni engemet apám elé. Amikor apám rám nézett fürkésző szemmel, én mint a megigézett vallottam. Anyám úgy magához szorított, hogy elállt bennem a lélegzet. Féltett, hogy nagyon kikapok. Nem ez történt. Apám kiment és szivarosdobozzal tért vissza. — Válassz kisfiam! — tartotta elém hétköznapi gubaszivarjait, és nem használt anyám kö nyörgése, az én sivalkodásom. a szivarra rá kellett gyújtanom. Egyetlen »slukktól« újra felfordult a gyomrom. Apám kikapta számból a szivart, eltaposta, és én soha többé nem kíváncsiskodtam a felnőttség titkai felől, hanem, ahogyan cseperedtem.' apám szép lassan megtanított arra is — pedig engem szobai foglalkozásra Szántak —, hogy hogyan is megy végbe az aratás, amely csak a nótákban volt »könnyű«, valójában pedig min den erőt igénybe vevő küzdelem volt a mindennapiért. Én nem mondom, hogy a gyerekeket méregerős italokkal szoktassuk le arról, hogy restibe járjanak, de ismertessük meg velük, hogy nem is olyan »titokzatos« sem a sör, sem a púder, és azok sem, akik már j élnek vele. És ne »misztifikál- : juk« a dolgokat, persze ne is töröljük le azért az ifjúság »him porát«. Borsi Darázs József i Lina néni és (Folytatás az 5. oldalról.) — No hát... mondja — kifulladva. — Oktasd ki. Nincs ennek esze. Akárcsak a tyúkoknak. — Tehát most itt az a helyzet — kezdem derűsen —, hogy Tera néném, a hatvannégy esztendős nem hiszi el. Lina néni. a kilencvenkét esztendejével igen. így van? — így! — helyesel Lina néni. — Mert ezek a fiatalok, ezek csak a lábuk elé látnak!' Jól nézek én ki, ha még utóbb fe is azt mondod, hogy nem hiszed! a repülés... — De hiszem én! — sietek megnyugtatni. — Akkor jó — könnyebbül meg és nagy lenézéssel szól rá Tera nénémre: — Eredj! Ne is lássalak! Süsd meg azt a tojást Sanyinknak! Tera néném dohogva megv ki, az ajtó tárva marad, Lina néni pedig igazgatja magát a széken és mesélteti velem, mi, hogyan történt azzal a repüléssel. Sorolom az eseményeket, s akármit mondok, mindenre bólogat, sőt ki is mondja nagy szakértelemmel, megnyugodva: — Tudom, tudom ... No látod!... HATVANI DÁNIEL: Növekvő tornyok homoktoron nyal szalad a szél homoktornyokat épít és rombol a gyermek apró köveket rak egymásra önfeledt perceknek építve piramist ha jársz régi városokban s az időben legendás királyok tettein eltűnődve fölfeszítve tetejét a történelem sírboltjának barbár hadvezérek lándzsáé serege zúdul akik előtt porig hajolt a jámbor tudás s tiszteletükre egymásra rakta a szótlan köveket hálaadásul a vérontás istenének bizony az istenek rabszolga-vért szerettek s verejtékükkel fényesítették pallosukat a tornyok felnőttek a századok ködén át ég felé törő díszei az emberi alázatnak timpanonok és kupolák a mester ihletében ki égre emelte szemét s helyeslőn bólintott az isten ma elmégy alattuk s ezek már műemlékek vagy tán még azok sem de mellettük fényes lakások százai villognak hogy helyet kapjon bennük ki emberi létre méltó aki a munka ledönthetetlen tornyát építi nap mint nap milliónyi társával együtt s fölemelt fejjel áldoz istenének FÜRTÖS GUSZTÁV: Az örim fogadása No látod, itt a perc: örülj most, szürcsöld a habzó sikert, amelyet sok gond és baj vak edényébe, szép leánya a hétnek: e vasárnap számodra töltött. A lomha bánatot űzd messzire, ne találjon már vissza soha. Húzd a sorompót is végre magasra: hadd tóduljanak a mosolygó pillanatok! Semmi komoly ne érdekeljen most, vesd magad az örömnek édesen ringató-zsongató kábulatába, jöjjenek, mert megbocsátasz nekik, jöjjenek kitagadott gyermekeid, az ifjú remények, él tudsz gyönyörködni bennük ma újra. Időzzetek itt jó sokáig, ti puttonyos percek, kik, mint szüretelők jöttetek gazdag teherrel: maradjatok hát legalább egy teljes napig. — Bort a pohárba, részegüljön a szem, éljen az öröm, a drága! SZEKSZÁRDI MOLNÁR ISTVÁN: Csak álmok varrnak ... Nincs magasság, csak álmok vannak, Van tanulság, hogy élni jó... Ahogy a vágyak bennem sokasodnak — Nem vagyok könnyekkel lázadó... Van mélység és színek vannak, Van érzés és van nak szívek ... Miért kell akkor bánattal küzdenem, Hisz a sóhajok is mást akarnak... Tudom, jóságos t indérek nincsenek, De napfényben ra syognak a nappalok. S van megújulás és van még ébredés, S tettek szépítik a nagyvilágot...
