Tolna Megyei Népújság, 1961. június (11. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-04 / 130. szám
I R O D A L O H NÉPMŰVELÉS * Deesen, Szabó István műtermében A napfényes szobák falain függő képeket nézegetve, irigykedve gondoltam. Mennyivel könnyebb helyzetben lenne a művész: Szabó István, ha történetesen néki kéne rólam képet alkotnia. Ä művészi látásmód, a biztos ecsetkezelés, a színek, árnyalatok fölötti uralom birtokában már egy pár sebtiben odavetett ecsetvonás után tudná a szemlélő, hogy milyennek lát ő engem. Míg nekem a hallottak és nem utolsósorban a látottak élményanyagából, ' kevés szóval kéne elmondanom a sokat. Bemutatni Szabó Istvánt, a művészt és Szabó Istvánt, az embert. Megkönnyíti dolgomat az a körülmény, hogy az ő esetében a fenti két tényező — elválaszthatatlan. Elég, ha kevés szóval mondott művészi hitvallását idézem: „Az embert akarom ábrázolni.” Hogyan? Magyarul. Mert a piktúrának. is van nyelve, s véleménye szerint mi sem áll távolabb a magyar pikíúrá- tól, mint a dekadencia, az „izmus”-őrület. magára marad. Szándékosan tértem ki hosszabban a kép ismertetésére. Mert az itt talált emberszeretet, az igazság felismerése és ábrázolása .iellemzői a többi műveknek is. „Vasúti pénztár előtt” című művén nyugodtan áll sorban a paraszt, a munkás, a diák, az olvasó nő, s mindegyik elsőséget ad a lövendő anyának, aki a csoport előtt várja a pénztárablak kinyílását. Az emberséget, a türelmet, a megértést és az ezekből fakadó derűt sugározzák a kép színei is. De a többi kép is beszél a művészről — mondhatnám — a művész helyett. Elmondják, hogy szereti a természetet, az őt körülvevő otthoni tájat, s a kedves kertről mesél az egyik vásznon a „Fehér kerti pad”. Dolgozik, tervezget, tanít és tanul Szabó István. Az idén fejezi be a Képzőművészeti Főiskola tanárképző tagozatát. így aztán a konzultációk miatt Pesten töltött napok alatt találkozik a művésztársakkal, barátokkal. De szoros a kapcsolata a megyében dolgozó festőkkel is. Kölcsönös műterem-látogatásokat tartanak. Nyáron majd a dunaföldvári művésztelepen találkoznak és dolgoznak egy hónapon át. Szabó István erre külön örömmel és várakozással készül, mivel ismeri az ott és a környéken lakó parasztok régi és jelenlegi életét. Ezt szeretné ábrázolni ott készítendő műveiben. Oldalakon keresztül foglalkozhatnék még a művésszel és műveivel. A feladat: hogy kevés szóval sokat, ezúttal igen nehéznek bizonyul. Mert rögzíteni azt a sok kedves momentumot, művészi légkört, élményt. ami körülvett, nem intézhető el egy-egy színes jelzővel. Azok nevében, akik már ismerik és — előlegezve — azo- kéban is, akik a jövőben fogják megismerni Szabó István művészetét — mondhatom: minél előbb szeretnénk látni műveinek kiállítását. Nem vall vele szégyent Tolna megye, de a magyar piktúra sem. Mihalik Emy Ezt vallja Rudnay Gyula szabadakadémiájának volt hallgatója — aki a példaképül választott mesternek, róla készített művével is hódol —, de a főiskolai évek alatt — mint Szőnyi növendék — szintén ezek az elvek vezették. Messze van a Képzőművészeti Főiskola Decstől. Hogyan valósíthatók meg a művészi álmok egy Tolna megyei kis faluban. ahol úgy tüntetik: tanár úr. Ugyanis rajzot tanít az általános iskolában. Önkéntelenül felvetődik a kérdés: Nem hiányzik a pályatársak inspiráló közelsége, a fővárosi művészélet atmoszférája, amely igen sokak szerint éltetője a művészi ambíciónak, fejlődésnek? Szabó István szeret itt élni. Mint ő mondja: neki itt „gyökerei vannak”. — A szomszéd faluban született. — Művészete ebből a talajból táplálkozik. Ezt bizonyítja legújabb készülő műve is. A kép címe — még nem végleges — „Hárman maradtunk”. A hosszan elterülő határban i három ember áll. Arcukat nem? látjuk, de ők sem egymásét, j Néznek, de nem látnak. Lépné-s nek, de nem tudják, merre. Az „közöst", a tsz-t megtagadták, az KÓPIÁS SÁNDOR: Útépítők Kezük nyomára lépünk sietve, kanyargó életük sávjain robogunk; a sima utakon szinte szárnyra kél elsuhanó autónk, motorunk. Az út: kezdet, folytatás és vég, az út: tér, idő fogalom; akik építik, előrenéznek, s felkúsznak a meredek hegyoldalon. Az út: maga a nagy Ismeretlen, — boldogságba vagy halálba vezet: (a kőtörőgép érzéketlenül darálja, rágja a köveket). A kőtörőgép nem alkot, csak őröl. — a szív az építők keblében dobog: az út anyaga: ihlet és verejték, az útépítés ezért nagy dolog. Az út: ébredés, felismerés, sejtése annak, hogy menni kell; a cél felé törekvés öröme nem pótolható semmivel. Az útépítők: bátor előőrsök, s most milliók nevében köszönöm nekik, hogy századunk útját vakmerőén, a esi Hágókig, az égig vezetik. KÖKÉNY LÁSZLÓ: Mozdulunk teljes életünkkel ..ma- ^ színek > Mozdulunk teljes életünkkel, de nem gondolunk a zsömlék bölcsőjére, mikor a pékek szívet virrasztva megálmodják a drága illatot. zatlanok, tanácstalanok: gűkra maradtak”. A megválasztása és az a kompo-5 nálási mód, hogy a hosszan, szé-j lesen elterülő határ képét? egyetlen fa, egyetlen hangsúlyo- ? zottabb felhő, vagy felröppenő« madär sem töri meg, csupán ők? hárman merednek a kép előle-? rében, mint szomorú felkiáltójelek — közlik a művész mondanivalóját: emberek, én sajnállak titeket, de a magatok bőrén kell megtanulnotok: aki a haladást gátolja, vagy félicall, **er****t£ wttac r**+j*++er+*4*-rt^**+er*-* c++** g »*xt+***rf* Testünk egyéni transzparense hirdette-e a kernencés hajnalokat, melyben a lépcsőházak is szelíd és mély pékkosárrá lényegülnek? Oly természetes itt mindez: a cipó, a kifli, még a friss mosoly mely hazáig kisér és utánunk fordítja fejét a szembejövőnek v lf Ormos Gerő: Lina néni és Szerdán reggel levelet kaptam Tera nénémtől: Ignác említette neki. hogy pénteken valamiféle előadást tartok a szomszédban, ha tehetem, ugorjak át hozzájuk, érik a cseresznye, vigyek belőle tíz kilóra valót a gyerekeknek; mégiscsak más az, mint amit a városi piacon vásárol az ember. Kosarat ugyan nem vittem, mert a gyerekek ritkán járnak haza mostanában, egyik tanár Szegeden, a másik most szerzi meg diplomáját, de estefelé rászedtem a kocsink vezetőjét, hogy kanyarodjunk le fél órára Tera néniék falujába. Amint megállunk a roggyant lécajtó előtt, befut az udvarra kis szomszéd Janika és jelenti nagy kiabálással, hogy ótó érkezett. Jön is már Tera néném, törölgeti a kezét kék kötényébe. hívja a vezetőt is, de az inkább a kocsi mellett marad, nehogy sokáig itt ragadjunk. Amint köszönti ük egymást, s mind a ketten megmondjuk, hogy egészségesek vagyunk, megkérdem mosolyogva: — Hát, Lina néni, beletörő- dött-e már, hogy nem lép be a közösbe? Fölnéz rám, ő is elmosolyodik, legyint a csomós kezével. — Az? Nap »mint nap emlegeti! Nem lehet annak az ilyesfélét kiverni a fejéből! Tégedet is szid ám, hogy lebeszélted! Hogy azt mondja, nem a kilenc- venkét esztendőt kellene nézni, hanem az akaratot, — Jól van — mondom és átfogom Tera néném vékonyka vállát, indulunk a konyhaajtó felé. Alig lépünk kettőt, megtorpan, körülnéz. — Hát a kosarat, azt hol hagytad? — Nem hoztam, néném. Nem fért volna ebben a kis kocsiban. — No iszen — mondja ijedten. — Most meg majd azért rág, hogy nem írtam meg neked! — Attól ne féljen, Tera néném — nyugtatom. — Majd eligazítom én a dolgot. Megfogja a karomat, egészen közel húz magához: — Mindig erősködik ám velem! Nincs énnekem nyugtom egv szemhunyásnyi se, hallod! — öreg, szegény — mondom, — Nyughatatlan fajta. — Ez?t Ez aztán nyughatatlan, hallod! Mit mart éngem ezzel a ménkű röpüléssel is! — Micsodával?! — lepődöm meg, de Tera néném nem tud válaszolni, mert Lina néni megjelenik az ajtóban, rövidke games botjára támaszkodva. — Sanyi van itt? — szól erélyesen. — Én vagyok, Lina néni — és már sietek hozzá, hogy illő módon köszöntsem, A konyhából aztán visszmordul Terára: — Üss föl öt tojást Sanyinak! Éhes lehet szegény. Szabadkozni próbálok. de csak felém hadarít a kezével. — Tudom én! Tedd csak. Tera. sonkát is süss bele, az a jó. Hátraintek Tera nénémnek, hogy ne tegyen semmit, s már bent is vagyunk a szobában. Ilyenkor, meleg időre kiszalad egy kicsit a dohosság a fehér falak közül, látom, még virág is van az asztalon, rózsaszín törökszekfű, ennek illata tölt meg mindent/ ' — Csak vidd a cseresznyét, vidd! — mondja, amint leül az asztalhoz. — Ez a tehetetlen úgyse tudja eladni. Csak ha idejönnek érte és a szájából veszik ki. Nem ért hozzá, hiába. Hát hogy vagytok? Meséld már. Rákezdem, hogy nincs semmi baj. megvagyunk valameny- nyien, Tera a konyhában foglalatoskodik. hallom a tojáshéj reccsenését, amint nekiüti a tányér szélének, aztán egyszeresek megkérdi Lina néni: a repülés... — Azt tudod-e, hogy te is jól ki babráltál velem? — Én? — hökkenek meg mosolyogva. — Te, te! Csak ne tátsd a szádat. A szövetkezet végettj gondolom. Tudod te jól, de ösz- szeszüritek a levet Terával. Te is akaszkodtál velem, ne félj« nem felejtem én el! Mondani készülök valamit, de Tera néném belép a szobába. Most is a kezét törli és azt mondja: — Jobban tenné, ha hallgatna, anya. Nem azért jött Sanyink, hogy ilyenekkel tömködje. — Te hallgass! — mordul rá. — Téged mostan senki se kérdett. Ne ilyenekkel tömködjem! Nézd csak! Azt mondjam el inkább, hogyan huzakodtál velem az elmúlt hetekben? Mert elmondhatom én. ha akarod! Tera néném kacsint valamiért, közelebb lép, ráteszi kezét a vállamra. — Mondja, ha akarja. Nem szégyellem én azt. Maga huza- kodott énvelem. nem én magával — kicsit lehajol hozzám. — A télen a szövetkezetbe akart beállni a kilencvenkét esztendejével, alig tudtuk kiverni a fejéből, most meg a röpülés végett, amiről beszéltek, tudod. — Az, aki aN világot röpülte körül — toldja meg Lina néni és türelmetlenül int Terának, menjen el tőlem. — Te talán többet tudsz — néz rám —, iszen nem hiába járatott iskolába apád. Salátát is önts Sanyinknak! — parancsol váratlanul. — Van Idehaza ecet, jól csináld meg. Tudod — hajol felém —, ez a Tera, isten bocsássa meg neki, olyan bolondságokat vesz a fejébe, hogy azt mondja, őneki akármit beszélnek, elhiszi ő, hogy röpülőgép megy föl az egekbe, iszen azt látja a tulajdon szemével, meg azt is elhiszi, hogy elröpül a tengerek fölött, aztán leteszi magát Amerikában, de már azt, hogy az a tudom is én kicsoda, az az orosz ember, hogy az még följebb mén az egekbe, aztán csak kilüvik valahonnan és a Nap közelibe röpül, meg visz- sza is jön azonmód egészségesen, ezt az istennek se akarja belevenni a fejébe! — Nem is — kottyan bele Tera néném. — Nem? — háborodik föl az öreg. — Hallod? Hát hazudjék ezt talán? Nincsenek olyan okos emberek a mái világban?! Tera, te fiatalabb vagy énnálam, a hatvannegyedikben jársz csak, de megmondom, ahogyan van: buta vagy te, édes leányom, igen nagyon buta! — Hát ide hallgass, Sanyink — kezdene védekezni Tera néném, de anyja feléje üt mérgesen, — Elhallgass! Hadd csak rám! Ha van hozzá valakinek bátorságja, meg gépezetje, amivel fölmehet! Annyit már csak én is tudok, iszen hallgatom azt a fene rádiót, abban csak elég okos emberek beszélnek! — Hát én még akkor se hiszem, anyja! — vágja oda felháborodottan Tera néném. — Akkorka idő alatt! Ki hinné azt!? Lina néni egészen feléje hajol. majd leesik a nyeklő székről. — Apád elindult reggel a városba valamikor, aztán majd csaknem délre ért a Kurucz- féle kocsmához! Ez a Petrik Ferkó beér a motorjával fertály óra alatt! Tera legyint. — Beszélhet énnekem! — Hallod ezt? — háborodik fel. — Nem hiszi az istennek se! Emelem a kezemet. — Megálljunk csak egv szóra, Lina néni. (Folytatás a Q. oldaton.)
