Tolna Megyei Népújság, 1961. június (11. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-18 / 142. szám
Hilcz bácsi harcsája KÓPIÁS SÁNDOR: Gyarmati népek éneke Hilcz bácsi hajóács volt. Háznak csúfolt bódéja és egész munkaterepe egy kis öbölre nyílott a Balaton mellett. A műútról göröngyös utacska vezetett hozzá, onnét, ahoi egy rozzant tábla hirdette a nevét, mint csónak javító mesterét. Egész nap kockás sapkát hordott és barnára cserzett arcán ezüstösen fénylett az olcsó keretbe foglalt pápaszem. A javításra váró csónakok felfordítva heverték házikója körül a gyepen, vagy cölöpökhöz kötözve ringatóztak a csendgs kis öbölben. Felesége gömbölyű asszonyság volt, aki a házikó előtt rendszerint burgonyát vagy zöldséget tisztított. Qlykor ő is segített egy nagy ecsettel új színt adni a kivánhedt csónakoknak. Hilcz néni beszédesebb volt, mint1 Hilcz bácsi, ha valami kíváncsi gyerek megállt a közelében s elmerülten nézte a csónakfestés művészetét, akkor nem bírta ki, hogy ne meséljen izgalmas történeteket viharba került vitorlásokról. Hilcz bácsi tisztes ipara mellett a horgászás szenvedélyének is hódolt. Minden estefelé és minden hajnalban elindult egy kis kék csónakon a hajó-móló felé, s csak akkor tért vissza, ha fogott valamit. Azpn a meleg nyári délutánon is felszerelte magát két horoggal és egy hálóval, eloldotta csónakját, azután kezébe vette az evezőket. HaJk surranással suhant ki az öböl védettségéből a mély vízre. Megkerülte a telepet és egyenes ívben tűnt el a móló irányában, ahol ilyenkor már tömegesen üldögéltek a zsákmányra leső horgászok. Voltak közöttük csizmás falusiak, divatosan öltözött nyaralók, s élményre éhes gyerkőcök is szép számmal. Olyan csendben ültek egymás mellett, mint a hallgatag istenszobrok, s ha valamelyikük zajt ütött, vagy nagy csattanással csapott agyon egy szúnyogot, a többiek mérges pillantása vetődött reá. Hijcz bácsi kilábalt a csónakból és elfoglalta szokott helyét, amely a köztudatban már úgy neki volt fenntartva, mint egykori előkelőségeknek a színházi páholyok. Olyan este volt, mint máskor, kapás nemigen akadt, a horgászok reménytelen grimaszokkal jeleztek egymásnak a mozdulatlan botok felett. Sokan haza is vonultak zsákmány nélkül. Hilcz bácsi azonban szerencsére maradt. Azért mondom, hogy szerencsére, mert akkor este olyasmi történt vele, ami csak egyszer-kétszer fordul elő csodaként a horgászemberek életében. Már a Hold világolt, amikor valami nagy test megrántotta az egyik dnmilját. Mert két bottal horgászott, végre is némiképp erőltetni kell a szerencsét. Mint mondom, akkorát rápdult hirtelen az egyik botja, hogy győzött utána kapni. — Ejnye! — gondolta magában. — Mi a csuda lehet az? — De nem sok ideje maradt a gondolkozásra, mert a horogra akadt zsákmány nagyon erősnek mutatkozott. Ijedten engedett utána egy kis damilt, azután megragadva a botot, már ugrott is be a csónakjába. — Vigyázzatok a másik botomra! — kiáltotta vissza mólón maradt társainak, akik csodálkozva meredtek utána. Mert mindenki láthatta, hogy nem ő ment a csónakkal, hanem őt húzta valami a víz alatt... Hilcz bácsi hiába volt világéletében nyugodt ember, most bizony elkapta őt is a szívdobogás. Mekkora hal lehet ez, ha ilyen bitang ereje van? És mi lesz, ha leszakítja a horgot és nem tudja kihúzni? ... Fogott ő már egyszer hétkilós pontyot, de az nem rendezett ilyen parádét! Minden tudását és ügyességét össze kellett tehát szednie, ha boldogulni akart. És míg kétség- beesetten bajlódott a damillal, valami hihetetlen jutott az eszébe. — Mi lenne, ha ez éppen Dezső lenne, az óriásharcsa? .. . Mert Dezsőt látták már néhá- nyan. hatalmas tányérfeje itt-ott felbukkant, de senki sem tudta még megközelíteni. Csak úgy beszéltek róla a horgászok, mint valami kapitális szarvasbikáról a vadászok. Azért is adtak ilyen megtisztelő nevet neki. Dezsőről legendák keringtek. Dezsővel ugratták egymást az öregek, Dezsőről álmodoztak a fiatalok. Ám Dezsőt valóban kihorgászni és partra vonszolni egy ilyen kis horoggal — nem. hát ez eddig olyan reménytelennek látszott, hogy még ő sem mert rágondolni... Szerette volna megtörülni verejtékező homlokát, de nem lehetett. Mindkét kezére szüksége volt. Talán majd később ... Mert hát bizony ki kell fárasztani a halat, hogy az megadja magát. És az este éjszakába hajlott, és Hilcz bácsi még ott csónakázott titokzatos zsákmányával a part hosszában, anélkül, hogy láthatta volna. Csak később, sokára, jóval éjfél után pillantotta meg, hogy mit is fogott. Ekkor a damilt mór egészen rövidre húzta és a zsákmány türelmetlenül csapkodott a fekete vízben. — Jól van. na!... Most már enyém leszel! — szólt le hozzá Hilcz bácsi és valóban elállt a lélegzete. mikor a nagy állat a holdfénynél feldobta magát. Most már tudta, biztosan tudta, hogy Dezsőt fogta ki. Csak meg ne lógjon, ha már eddig bírt vele. Mert még elszakíthatja a zsinórt és sebesülten is megléphet... De nem, talán mégsem ... Mikor hajnal felé beevezett a kjs öbölbe, a hal már engedelmesen úszott mellette. Ekkor végre Hilcz bácsi is megnyugodott. Kikötötte a csónakot, azután bement a házba lámpáért. A hirtelen támadt fényben óriási bajuszé, furcsa szörnyeteg meredt reá. — Szegény Pezső..; nagyon csúf jószág vagy! — mormolta Hilcz bácsi, és a fáradtságtól majd hogy le nem rogyott melléje. KEMÉNY ERZSÉBET: ISMERNI AKÁRLAK Nem ismerlek még... Nem tudom, milyen vagy, ha arcod sima rendjét szenvedély dúlja szét. Nem tudom, mit rejt aranynyugalmad. Nyitott szemeid víg csillanását, mély örömét ismerem csak, amikor meglátsz. Nem tudom, a csók hevében lehunyt pillád mögött mint alszik ki józanságod lángja a felparázsló vágy reszkető imádatába... Torkunkat félelem szorongatta eddig, — sziszegve, de szót lan tűrtük a kínokat; megismertük a tőke vas-kezét, mely csontot tör bennünk, ha megtapogat. Városok árnyéka zuhant a vadonra, — vérünket szívták a szép utak, terek; átkoztuk az élet ránk rótt éveit, és sírva koldultunk egy falat kenyeret. Térképet rajzolt bőrünkre a korbács: ezek a gyötrelem tájai voltak; napjaink refrénje mindig visszatért: „Boldogok, ó, boldogok a holtak.” De most minket új utakra terel, s friss vízzel itat a történelem; száz új eszme terjed, mint a tűz végigfut a gyúlékony dzsungeleken. A dobverők ritmust váltanak, — villámként cikáznak izmaink; mcgipdpl a szivek piros áradata, mert a bűverejű Szabadság karja int. Valakinek rettenetes lesz ez a mi elszánt feltámadásunk; valakinek mi feneketlen mély, örök halált jelző sír gödröt ásunk..; Ciferasző Reggel persze az fegész telepet bejárta a hír. Elsőnek a horgász- szaktársak jelentkeztek. Irigységgel és áhítattal szemlélték az ormótlan halat. Azután megindult az üdülő vendégek áradata. Jöttek az emberek gyalog, biciklin és motoron. Előkerült néhány fényképész is, akik felhúzták Dezsőt egy vastag faágra és melléje állították Hilcz bácsit, hogy legyen örök időkre szóló dokumentum erről az emlékezetes napról. Mert a szakértők egybehangzóan állították, hogy ez valóban csak Dezső lehet! És Hilcz bácsi bevonult ezzel a zsákmánnyal a horgászok dicsőségkönyvébe. Az öreg hajóács kábultan ült egy kövön és tűrte a szokatlan nyüzsgést. Dezső még élt, t-áto- gott, mikor az egyik üdülő gondnoka kijelentette, hogy megveszi a halat. Bár húsa nem lesz nagyon puha, mert Dezső a szakértők szerint lehetett vagy húsz éves, és ez harcsa-körökben bizony nagyon magas kornak számít. De mindegy, ez mór nem érdekelte Hilcz bácsit, fő az, hogy jól megfizessék. Különben elég volt a primadonnaságból. Szeretett volna lefeküdni és aludni mélyen, édesen ez után az izgalmas éjszaka után. Felesége, a gömbölyű asszonyság ott tipegett körülötte és felelgetett péha a férje helyett is, mintha ő is segített volna a csodálatos halászatban. — Ugye, szívesen fogpa még egy ilyen harcsát, Hilcz bácsi? — kérdeztem tőle búcsúzáskor, mert hát én is ott lábatlankodtam a bámészkodók között. — Nem ... Elég volt egyszer! Az ember ne legyen telhetetlen! — válaszolta szűkszavúan, azután kockás sapkájával, csillogó pápaszemével lassan behúzódott a házba. Éppen akkor tették fel Dezsőt egy kis négykerekű kocsira. Szabó Ibolya MISZLAI ISTVÁN: ŐRÖKÉLET Ideje van a télnek, ideje van a nyárnak, az ősznek és tavasznak, életnek és halálnak. A télben már tavaszt is, az őszben nyárt is érzek: így törlőm el határát a szétszabdalt időnek. Világra-jöttöm érzem, ha épp a sírom ásom — így nyújtom végtelenre egyetlen ifjúságom ... (Folytatás az 5. oldalról.) nés nélkül is, aztán amikor a kapun belépett, mégiscsak megbökte a kalapja szélit: — Isten! — Jónapot, Varga bácsi, mi járatban van? — Művészet dolgában. — Művészet? — csodálkozott a kapu őrizője. — Abba hát, de mit tátod a szádat? — De fel van paprikázva, Varga bátyám. — Vagyok, vagyok, inkább azt mondd meg, hol vannak a citeDúdolta először valaki, aztán egyszerre megzendült tizenhárom citera, maid egy tizennegyedik is. Ez utóbbi eleinte úgy volt, mint a születő erecske: sehogyan se talált a medribe! — Ki cincog? — csattant fel az iménti dúdoló. Varga bácsi a nyaka közé húzta a fejit. Kimlai képén széles vigyor jelent meg, aztán el is tűnt, mert a tizennégy citera lassan már hibátlanul zengett össze. Varga bácsi kezdte, aztán mint az erdők A kapus most eszmélt és mutatott az alagsor felé, ahonnan — ha valaki nagyon fülelt — hallatszott is valami cincogásféle. Varga bácsi elindult arrafelé, ahonnan a hangok szivárogtak. Egy teremfélébe nyitott be. Tizennégyen voltak ott. Tizenháromnak citera volt a keze alatt, csak Kimlai ült tétlenül. Amikor meglátta a citerával belépő Vargát, arca felderült, aztán megint elkomorult. mert az öreg rá sem nézett, hanem a többiek mögé sietve, leült és ölébe igazította a hangszert. madarai cselekszik, együtt zengtek, pengjek, csilingeltek. Késő este volt már, amikor abbahagyták. Kimlai nem volt sehol. Kincses-Vargával madarat lehetett volna fogatni. Másnap is és azután is együtt muzsikált tizennégy ember, akiket a „hajdani zenei önellátás” emléke nagyapáik rég elfeledett dalaira ta- nítgat, s a hangok egyre áradób- ban kelnek szárnyra a zengő-bon- gó húrokon. Borsi Darázs József Tolna megye művészeti emlékei rások? „Fölszántatom sejhaj, fölszántatom a szögedi nagyutcát. Cimbalommal, citoráyal rakatom ki sejehaja az alját. Cimbalom mög citora lesz sejehaj az alja. Szépen szól majd, ha a rózsám mén rajta...’’ A régi megyeháza Nem éreztem még mint hull le mozdulataidról a fék az egész testeden átsüvítő gyönyör viharában. Meg akarlak ismerni! — Nem bántam meg, hogy neked ad:am a szívem. A keresés szomorú lázát öleled nyugalommá bennem. A XVIII. század elején a vármegye rohamos fejlődésével együtt érlelődött Szekszárdnak a megye székhelyévé való kijelölése. A megyegyűléseket előbb Si- montornyán, majd Kölesden tartották. de fekvésénél és egyéb adottságainál fogva elsősorban Szekszárd jöhetett számításba. Ezután került sor a megye székhazának elhelyezésére Szekszár- don. Az 1786. évben már állt a székház, azonban az 1794. évi augusztus 7-i tűzvész teljesen el- puszította. 1828-ban Polláck Mihály pesti tervező tervei szerint Stann Jakab szekszárdi építőmestert bízták meg a megye új székházának építésével. 1836. augusztus 8-án volt az alapkőletétel az 1061-ben alapított szekszárdi apátság helyén. Azóta áll az impozós épület, országos viszonylatban is egyik legjellemzőbb képviselője a kor építészeti stílusának. *
