Tolna Megyei Népújság, 1961. június (11. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-18 / 142. szám
Citeraszó IRODÁLOn értet NÉPMŰVELÉS * Qjeűezető a sxek&zárdi „Q&Lzn kőr-eit“ -en Wem első alkalom, hogy a Dunántúl irodalmának jeles művelői itt, városunkban találkoznak azokkal, akik figyelemmel kísérik az irodalmi élet minden mozdulását. S nem ismeretlen, vagy legfeljebb csak névről ismert írók, költők mutatnak- be önök előtt műveikből. Jó ismerősök s jól ismert ismerősök, akiket műveik a dunántúli irodalmi élet jeles alakjaivá magasítottak. S mind ismertebb és mind elismertebb a folyóirat, a Jelenkor, amely indulásakor azt a célt tűzte maga elé, hogy az egész Dunántúl irodalmának szervezője, irányítója és visszatükröző je legyen. A kitűzött célt egyre jobban megközelíti, s hisszük, ez a mai találkozás is hozzájárul ahhoz, hogy a Jelenkort ne csupán pécsi folyóiratnak tekintsük, hanem a magunkénak is egyszersmind. Amikor dunántúli irodalomról beszélek, nem akarom az itt, ézen a tájon élő és alkotó írókat, költőket valamiféle zárt egységben bemutatni, kiszakítva a nagy egészből, az egész magyar irodalomból. A dunán- vúliság mindössze, lakóhelyet jelent, hiszen Pécsről, Veszprémből, Győrből, de akár Szek- szárdról is látni az egész országot, s ha igényesség, irodalmi és emberi tisztesség vezeti a tollat, akkor a mű része lehet és része is az európai irodalomnak. Ugyanakkor azonban azt is el kell mondani, hogy a dunántúli táj, a dunántúli szellem és kultúra, Pannónia levegője mindig valami sajátos ízt adott az itt élő művészek alkotómunkájának. Ezt a Pannonia-szelle- met ápolni és árasztani is tiszteletre méltó hivatása minden i,tt élő alkotóművésznek, természetesen úgy, hogy az ne provincializmusba, szűkkörű elzárkózásba torkolljék, hanem az egyetemes emberi kultúrát gazdagítsa, a Dunántúl, Pannónia obulusaival járuljon hozzá közös ügyünk gazdagságának növeléséhez. Nagy elődök nyomdokain jár a ma írónemzedéke. Az út. amelyet Berzsenyi, Batsányi. Vörösmarty. Babits mutatott meg, taposott ki és tett járhatóvá, a ma számára is járható út, de már magasabbra ívelhet, az ösvényből egy egész nép kulturális felemelkedésének országútjává válhat. Ezen az úton járni és ezen az úton az elődöknél tovább menni feladat, hivatás, kötelesség. És amikor az író a kultúra, az irodalom eljegyzettjévé avatja magát, ezt a kulturális örökséget vállalja, folytatja és tovább fejleszti. Városunk. Szekszárd ha T nem is dicsekedhet olyan élénk szellemi élettel. mint például Pécs. soha nem maradt ment az irodalmi hatásoktól, sőt szülötteinek szereplésével, lakosainak érdeklődésével szervesen kapcsolódott be mindig a kulturális élet eseményeibe, hullámzásába. Épp napjaidéban vagyunk tanúi, és hozzá kell % tennem, büszke tanúi annak, hogy a városalapítás 900. évfordulója kapcsán minden eddiginél szélesebbre bontakozik büszkeségünk és szeretetünk a város szülötte, Garáy János iránt. Soha nem látott méreteket ölt a Babits-kultusz, amelynek értékét feltétlenül növeli az, hogy a költőt mind szélesebb rétegek ismerik meg. Hozzájárult ehhez az is, hogy lapunk hasábjain számos tanulmány jelent meg Babits Mi- hályról, művészetéről, költői és emberi magatartásáról. Vörösmarty Mihályt számos szál fűzte Tolna megyéhez s nem egyszer Szekszárd is üdvözölhette falai között. Petőfi életének és életművének Tolna megyei vonatkozásai közismertek. Mindezek felemlítésével csak azt kívánom hangsúlyozni, hogy egy város, egy vidék szellemi életét, kulturális pezsgését nem is a2 mérj elsősorban, kik születtek, kik laktak itt, hanem az érdeklődés a széles rétegekben, a lakosság túlnyomó többségében, vagy egészében a kultúra termései, a szellemi élet alkotásai iránt. S ez sajátja volt mindig városunknak, mint ahogy sajátja ma is. A nagy elődök tisztelete és kultusza mellett, pontosabban annak folytatásaként él az élénk érdeklődés a ma kultúrája, a ma irodalma iránt, s féltő gonddal figyeljük elsősorban szűkebb hazánk, a Dunántúl alkotóművészeinek munkásságát. A Jelenkor, amely a Baranya megyei társadalmi szervek hatékony támogatásával jelenik meg, hazánk egyik legjelentősebb irodalmi folyóiratává fejlődött. A hosszabb-rövidebb ideig tartó válságok után az elmúlt időkben vett nagy lendületet a folyóirat fejlődése, s mint a Dunántúl egyetlen irodalmi folyóirata, mindinkább az egész Dunántúl folyóiratává válik. Igényesség és irodalmi tisztesség jelzi munkáját, s a Jelenkor jól példázza azt, hogy mindenütt lehet jól, helyesen szolgálni az egyetemes kultúra ügyét. A folyóirat neve mai korunk eseményeinek irodalmi, művészi vetületét bemutatni ígéri, és vállalja feladatul, de ez megkívánja azt is, hogy a jövőbe mutasson, jelen korunkat úgy ábrázolja, hogy a jövőt is éreztesse és a jövő szebbé, magasztosabbá formálását segítse. IVffielőtt átadnánk a szót az íróknak és műveiknek a vendéglátó szerepébe előléptetve magamat, hadd mutassam be kedves vendégeinket. Csorba Győző Baumgarten- és József Attila-díjas költő. Megjelent verseskötetei mindig számottevő eseményei voltak könyvkiadásunknak. Kiváló műfordításai, azok sorában is Faust-fordítása legkiválóbb műfordítóink sorába emeli. Pákolitz Istvánt számos szál fűzi megyénkhez, s ezért külön öröm számunkra az az egyenesvonalú és mind magasabbra ívelő fejlődés, amely költészetének jellemzője. Mint műfordító is jeleset alkotott Schiller: Stuart Máriájának igényes magyarra ültetésével. Szőllősy Kálmán életművét átfonja a bölcs humor, amelyet a Jelenkorban és másutt megjelent írásain kívül megyénk napilapjában napvilágot látott írásaiban is élvezhettünk. Borsos József tehetséges, fiatal novellista. A Jelenkor indította el írói pályáján és a folyóiratban rendszeresen megjelenő művei ígéretes tehetségről tanúskodnak. Csányi László a Tolna megyében élő és alkotó költők között a legerőteljesebb tehetség, a Dunántúl irodalmi életének jelentős alakja. Különböző folyóiratokban és lapokban megjelenő versei és műfordításai példázzák, hogy vidéken, kisvárosban is' lehet figyelemre méltót alkotni. Buni Géza tehetséges, fiatal Tolna megyei novellista. írásaiban napjaink kérdéseit kutatja, s szocialista fejlődésünk igenlése hatja át minden írását. Elmondta: Letenyei György Kincses-Varga megállt a ke- resztfolyosónál. Elnézett jobbra is. balra is, de senkit nem látott, se jönni, se menni. Kalapját megemelte a kapunak és kilépett az utcára. Keze még piros volt a sok szorongatástól. Mindenki — még az igazgató is — parolázott vele, és most ott zizeg a zsebében a díszes írás. s domborodik a tájpipa, szép pirosra szívott tajtékpipa. a munkatársaktól ajándék. Nem tudni, honnan szerezték. Boltokban — legalábbis ilyen — már nem kapható. A kapun kívül egy darabig még tétovázott, aztán határozott léptekkel elindult hazafelé. Máskor dehogyis állta volna meg, hogy ne füstöljön, de most nem ízlett volna, hiszen semmi sem esik jól, ha nagyon ráérünk. Kincses-Varga Boldizsár pedig nagyon is ráért. Kerek ötven esztendeig szolgálta az orvosegyetemet. Most hatvankilenc éves és az iménti búcsúzás szavai még benne csengtek a fülében. Hogyan is mondta az igazgató úr? — Varga bácsi, együtt öregedtünk meg, maga elmegy a jól megérdemelt nyugalomba. Kívánom, hogy sokáig jó egészségben élvezze e nyugdíját! Na. hiába, ha az ember megöregszik, sírós lesz, mint gyerekkorában volt — ötlött fel Varga bácsi agyában a gondolat, és egy kikívánkozó könnycseppet törölt ki öklével a szeméből. Bizony megromlott a látása — tűnődött —. számára nagyon is közel van a messze. Lábai nem a régiek, meg úgy egészben véve is. kicsit fáradt már, csak a kedve. a kedve, ami még hibátlan, de ezután már ezzel is baj lesz. Amikor idáig jutott el gondolataiban. egy kis keserű is keletkezett nyelvehegyén. Nagyon szeretett mesélgetni, de kinek beszél majd ezután huszárkáplár koráról? — Na majd az asszonynak! — motyogta maga elé. Amikor Kincses-Varga hazaérkezett, az asszony feleség egy kis ideig hallgatta emberét, aztán mégiscsak elbóbiskolt és fel sem ébredt, pedig az ura sietett bakancsát felcserélni az otthonia- sabb papuccsal, s ahogy vetette le lábbelijét, azok patkós sarkukkal nagy koppanattal estek a konyha kövire. Az ember szájából — mint üresedő zsákból a mogyoró — egyre ritkábban hulltak a szavak és ez még jobban álmosította az asz- szonyt, akinek már hiába nyito- gatta és teregette ki a cifraszélű nagy levelet s mutatta a díszes taitékpipát. Kincses-Varga belefelejtkezve csak mesélt, mesélt s talán észre sem veszi, hogy asszonya már az álom vizein ring, ha az eb az udvaron fel nem ugat. — Hau-hu! — hangzott, majd szűkölő hangok szálltak. — Ez csak az a nyavalyás Kim- lai lehet — mondta Kincses-Varga —, az nem hagy békét a kutyámnak. Kopogtattak. — Szabad! — Az ajtóban megjelent Kimlai, akinek háta mögött az időközben felébredt Kincses- Vargáné kisurrant a konyhából. A két férfi köszönésíélét dünnyö- gött. aztán kezet ráztak. Kimlai szokásától eltérően, most mindjárt előadta jövetele célját: — A citera miatt... — Az ám — hökkent meg Kincses-Varga —. citera, citera — mormogta, aztán hangja felcsattant — nem, most még nem! . .. — Hiszen nekem ígérte. — ígértem, ígértem, de meg kell előbb reperálni. — Reperálni? Hiszen jó volt eddig. — Jónak jó. de van azért egy kis igazítanivaló rajta — mondta Kincses-Varga szapora pillogás- sal. mert újra elvonult lelki szemei előtt az iménti: az asszony belealuszik a beszédbe. A pipa se ízlik mindig, az egyetemre ezután már csak vendégségbe járhat, jó lesz hát a citera. Nem ő, majd az | beszél, de micsoda gyönyörűen. I szavára még az asszony is ébren marad, akár reggeltől estéiig is. És Kimlai citera nélkül ment el. Kincses-Vargáék utcája azelőtt dehogyis hallott annyi zeneszót, hiszen ott a rádió hangja is ritka, van ugyan efféle minden házban, de ezek a hajlékok már a városszélen vannak, az itt lakók pedig — kivált most nyáridőben — nappal leginkább a mezőn tartózkodnak. ha aztán este haZakevered- nek, őket ugyan nem érdekli a tánczene, táncoltak ők eleget a kapa-, kaszanyél végin, csöndes volt hát azelőtt az utca. — Vargáék vénségükre megbolondultak, örökkétig a citeráju- kat nyektetik — fakadt ki már másnap Garas Krisztina néni. Valóban, Kincses-Varga Boldizsár hatvankilenc esztendős, volt orvosegyetemi kapus. amikor csak tehette, a citeráját nyaggat- ta, mintha attól akarná visszakövetelni elillant ifjúságát. Az utca ebei eleinte hangos ugatással adtak kifejezést nemtetszésüknek, aztán lassan megszokták a citeraszót, csak Krisztina néni nem, vagy talán a szíve fájt, mert — mint mondják — hajadon korában igen csak verte citerája húrjait ablaka alatt az a Kincses-Varga és nagyon boldog volt Krisztinka, de. aki már néni- korában csak akkor elégedett, amikor a hangszer elpihen. Kincses-Varga ilyenkor az elméjét nógatja, hogy jusson már eszébe valami mostanában már nem is dalolt tanyai nóta. Közben persze a tajtékpipa is megteszi a magáét, versenyre kél a közeli vasút mozdonyaival és olyan füstfelhőbe vonja az udvar oleúnderjeit, a mályváit, mintha hajdan elromlott a szomszéd hentes füstölője, pedig hol van már az öreg Viz- niczay! A füstölőhelyiség is régen fáskamra már. Az a rémületforma, ami Kincses-Vargát Kimlai jelentkezésekor elfogta, már szűnni kezd, majdhogynem elmúlt. Nem is lett volna baj, ha Kimlai újra nem jelentkezik, de jelentkezett: — Ide hallgasson. Varga szomszéd, ne bomoljon már! — Bomlik ám a nehézség —• fortyant fel Kincses-Varga. — Szóval nem adja? — Nem! — Pedig tudja meg. mink ci- teraegyesületet csináltunk, az egyetem dolgozói összeálltak, s csak nékem nincs még muzsikám! — Nem is lesz — mondta maga elé Kincses-Varga, amikor Kimlai után döngve becsapódott a kiskapu. Varga bácsi egy darabig gyüszmékelt még felesége mályvái, eyepszekfűi és oleánderei közt, aztán eltűnt a házban, majd újra megjelent citerúval a hóna alatt és kilépett az utcára. Krisztina néni kilesett utána a függöny mögül és méltatlankodva mondta: — Csak nem lányok után jár vénségére? Amerre Kincses-Varga az utcán elhaladt, mindenütt gabonahordó szekerekkel találkozott. Később a szekerek kezdtek megritkulni és a lónyerítést felváltotta az autóberregés. Már a belvárosban járt. Máskor itt mindig elnézelődött, most csak elsietett. A nagy épület előtt úgy állt meg. mintha azelőtt sohasem látta volna, pedig jobban ismerte — kivált belülről —, mint az utód, ez a kapugyerek, aki nem átallja megkérdezni tőle: — Na, Varga bácsi, nem ízlik az asszonyparancsnokság? Márhogy néki az asszony parancsolna? Bolond beszéd, hiszen mindenki tudja róla, hogy néki még a doktorasszonyok se parancsoltak, csak kérettek, vagy kértek tőle, pedig ez már valami; No. nem hiába volt ő huszárkáplár, meg kollegázott ő néhai, jó Móra Ferenc igazgató úr „miniszterével" is, hát tekintély tisztelő ember ő. meg a maga számára is megköveteli a „tisztöletet", hát ha ez a kölökportás nem tudja, • a ..tisztesség", bemén ő köszö(Folytatás a 6. oldalon.) TÉNAGY SÁNDOR: Tóparti béke Susog a csöndnek kék medre, gyenge ütéssel szívemre csap ez a friss-szagú jóság, ez az érintetlen béke, s belémzuhan a megérzés sóvár gyönyörűsége: valahol, valahol nagyon mélyen, ilyen békesség él az emberiségben. A partra boruló nádfüggöny zajok háborújától elválaszt, most csak ez kell, ez a suttogó öröm, amely ingemre rakja lábait. Az égre az emberi-hold majd fel csobban. mint a vízre ez a deszkaladik,
