Tolna Megyei Népújság, 1961. május (11. évfolyam, 102-126. szám)
1961-05-21 / 118. szám
IRODALOM OhméúHtet ÉPMŰVELÉS A l)á aram akác Dékány Ambrus már rég megbarátkozott a gondolattal, hogy a szövetkezetben dolgozik. Annáit idején, amikor a községben a nagy szervezés történt, ő sem volt nehezebb eset a többi gazdánál. Könnyebb se. Háromszor voltak nála a népnevelők. Először szóba sem állt velük. Éppen az almot készítette be a tehenek alá naplement után, amikor meglepték, és kéretlenül elkezdték mondókáju- kat. Magában mosolygott is rajtuk. Amerre ment,., azok mindenütt a nyomában voltak. És hol az egyik, hol a másik magyarázott, hogy így a szövetkezet, úgy a szövetkezet. Oda se nagyon figyelt, szaggatott a dereka, s ebből arra következtetett, hogy rövidesen időváltozás lesz. Talán a hó jön meg? — Na, ezzel is meglennék — morogta maga elé csendesen, amikor elterítette az utolsó villa szalmát is az istállóban. A két népnevelő azt hitte, hogy hosszas, kitartó felvilágosító munkájuk eredményeként hozzájuk szólt valamit az öreg, s újabb lendülettel kezdtek a beszédhez. De az öreg ismét hallgatásba burkolózott. így múlt el két este. A harmadik nap azután aláírta a belépési nyilatkozatot egy kikötéssel, amit később a szövetkezet elnökével is közölt. Az volt a kérése, hogy a hosszúdűlői földje végén lévő fákat ne vágják ki, — Jól van, Ambrus bácsi — egyezett bele az elnök, de szemét kíváncsian függesztette az üregre, magyarázatot várva a furcsa kérésre. — Tudod öcsém, volt nekem három fiam. A fákat akkor ültettem, amikor azok születtek. Csak három év különbség volt a legkisebb és a legnagyobb között. A fák is egymáshoz nőttek úgy, mint a gyerekek. Tíz éves volt a középső, amikor mindenki ikernek nézte őket... Mind a három odamaradt a háborúban. Hát ezért kérem. Lehet teljesíteni? — Persze, persze — válaszolt gépiesen a fiatal elnök, de ekkor már oda sem figyelt, pedig abban a pillanatban, amikor a történetet hallotta, egy kicsit meg is hatódott. * Eltelt talán már két hónap is. Már megkezdődött a közös munkára való előkészület. Az állatokat: összeírták, a lehetőségeket számbavéve, néhány nagyobb istállóban helyezték el a teheneket. A sertéseket pedig — mert minden gazda hozzájárult egy süldővel a közös alaphoz — a régi urasági majornál sietve kijavított ólakban helyezték el. Egy vasárnap délután, amikor ultipartira jöttek össze az öregek a szomszédban, valamelyik kibic szóbahozta a szövetkezet elnökét. Panaszkodott rá, hogy neveletlen. — Szóbeszéd az — szól közbe Dékány Ambrus, miközben azon gondolkodott, hogy a négy pirossal és a makkal meg tudja-e csinál az ultit. Az ultit megjátszotta. És amikor maga elé kotorta a két forint nyereséget — mert a partit is megnyerte —, úgy félvállról megkérdezte. hogy kinek, mi baja van az elnökkel. — Mi lenne?! Neveletlen. Nagyon fönn hordja az orrát. Ó az elnök és azt hiszi, hogy ő találta ki a világot. A minap ... — Szóbeszéd, ha mondom — szólt közbe Dékány. — Mondom, a minap benéztem az irodába, hogy valami munkát kérjek. Mit gondolsz, hogyan fogadott? — Megkínált székkel. — Az bizony... Azt mondta, örüljek, hogy otthon vakaródz- hatok. Hát én nem ezt vártam. Nem szoktam én soha vaka- ródzni feleslegesen. Ti is tudjátok jól, hogy a munkát soha nem kerültem. * ' A tél közepén istállót kezdtek építeni a szövetkezet részére. Hogy gyorsabb és olcsóbb legyen az építkezés, a faanyagot a szövetkezet biztosította a sajátjából. Az elnök döntötte el, hogy melyik fát vágják ki. Ezek közé tartoztak Dékány Ambrus hosszú-dűlői fái is. Amikor az öreg értesült a hírről, hogy a fák kérgét egy tenyérnyi helyen lefaragták s ez annak a jele, hogy kivágják a szerfás istálló részére, felhúzta lábára ünnepi csizmáját, amit az utóbbi években csak karácsonykor, újévkor és húsvétkor vett fel, magára öltötte báránybéléses kabátját és elindult a szövetkezeti irodába. Kopogott tisztelettel az ajtón, mert valahogy úgy érezte, hogy hivatalba lép, nem a sajátjába. Különösen, ha igaz, amit mondanak az elnökről. Nem akarta elhinni, hisz a szavát adta ... Várt az ajtó előtt, amíg bent- ről válasz érkezik a kopogtatására, de hiába. Idegesen nyílott be. Az elnök az asztal mellett ült és valamit írt. Előtte a hamutartóban nagy halom félig szívott cigarettavég. — Jónapot, öcsém! — Jónapot. Mit akar? — hangzott a kimért és nem éppen barátságos fogadjisten. Nézte egy ideig a fiatalembert, aki ujjai között idegesen forgatta pipaalakúra kiképzett divatos szipkáját. Még mindig nem hitte el, hogy ez az ember megszegné az ígéretét. Ámbár lehet... Nem tudta, hogy hogyan is kezdje el mondóltáját. — Azért jöttem, fiam — kezdte egy kis remegéssel a hangjában. Féltette ezt a fiatalembert, hogy igaz lesz, amit mondotta róla. — Azért jöttem. mert azt mondják, hogy megfaragtattad az én fáimnak a törzsét is. Azt mondják, ez azt jelenti, hogy kivágjátok. — Itt elakadt a szava, mert az elnök haragosan nézett rá, amikor találkozott a tekintetük. — Csak ezért jött? — Ezért... Meg egyúttal megkérdezném, hogy szükség lenne-e a munkámra? Egy pillanatig dermedt csend feszült közéjük. — Tudta nagyon jól, amikor aláírta a belépési nyilatkozatot, hogy a földet is a mi rendelkezésünkre bocsátja, és vele együtt azt a pár fát is, amit a végébe ültetett. Egyébként is ki kellene vágni, mert a traktor nem tud megfordulni tőle. A maga fái miatt pedig — az elnök hangja egyre indulatosabban csengett — nem fogunk szántatlanul hagyni egy tenyérnyi földet sem. — Nem ezt ígérted, édes fiam. Az elnök felállt az asztaltól és hátratett kézzel, ahogy talán egy képen látta, sétálni kezdett a szobában faltól falig. Csak akkor szólalt meg, amikor másodszor fordult meg az , ajtó előtt. — Tudom, hogy maga miért sajnálja a fáit. Tudom, hogy mire számít. Ném a fiai miatt! Neem! Maga azt reméli, hogy egyszer újra a magáé lesz a föld. Maga szeretné kivágni azokat a fákat! Az öreg egy lépést tett az elnök, felé. — Te! Te! Gondold meg, hogy mit beszélsz! — Úgy érezte, hogy a következő pillanatban a kalapját odavágja ennek a taknyosnak a szeme közé. De nyelt egyet, ahogy valamikor az intéző előtt kellett, amikor az ordított a részes aratókra ... Pedig de rég leszokott már erről... — Dolgozni akar? — kérdezte csendesültebb hangon az elnök, és mellét előre feszítve megállt az öreg előtt. — Hm? — Igen ... Vakaródzásból nem lehet megélni. — Na jó. Tudja mit? — Gúny bújkált a hangjában, ami az öregnek nem kerülte el a figyelmét, — Beosztjuk a favágókhoz. Máris mehet. Ott, abban a dűlőben dolgoznak, ahol a maga földje van. — És a fáim? — Majd meglátja. Lehet, hogy nem lesz rájuk szükség. • Metsző hideg szél fújt, egészen a csontjáig szúrt az öregnek, amint a mezőn ballagott, vállán a fejszével. Ráért volna ő holnap reggel is kijönni ide, de valami nem hagyta nyugton. Sietve kanalazta be délben a krumplilevest, evett néhány kanálnyi káposztát, meg egy darab húst belőle, és elindult. A bajuszán apró jégszemekké fagyott a lehelete és a szemébe néha egész marokny it dobott a felkavart hóból a szél. Cudar egy idő, gondolta. No. de a fát ilyenkor kell kivágni, mert most nem él. És ki tudja? Tavasszal talán fájna is a fának .. Ah, bolondság. A fák nem éreznek. Csak vannak. Azt mondják, élnek. Élnek, élnek, de nem úgy, mint mi. emberek. Nekünk van szemünk, amivel látunk, agyunk, amivel gondolkodunk, szívünk, amivel érzünk. Nékünk ezért fáj, ami fáj. De beszélni mintha a fák is tudnának. Hisz úgy susognak, mintha valamit mondanának egymásnak, mintha nyöszörögnének, amikor beléjük kapaszkodik a szél. Az idő jobban telt így. ha gondolkozott. Csak azon vette magát észre, hogy ott áll a földje végében, ahol ott voltak a többiek is, vagy tízen, vágták nagy fejszecsapásokkal a szélső fa gyökereit. A középső tövétől akkor csákányozták a fagyott földet. (Ecúytatás a 6. oldalon.) LEHET? — NEM LEHET? Bablts-emlékmúzeum Szekszárdim ? így mondják: „van valami benne”, hogy megyénk székhelye — Szekszárd — ismeretlen kisváros a többi megyeszékhely társai között, de a megyebeli nagyobb községekkel szemben sincs túlságosan előnyben. Kis túlzással megállja, hogy a városban a lelket csupán a megyeszékhely „beosztás” tartja. Nem kívánatos-e, hogy a város megpróbálkozzék, akarjon és tudjon is felemelkedni gazdasági és kulturális megyeközponttá? Azt hiszem, igen! Hiszen már eddig is sokat tett ennek érdekében a városi pártbizottság és a tanács. Legyen Szekszárdnak egyénisége, eredetisége, szekszárdi légköre! Ha végigmegyünk a korzón, ha megtekintjük a várost, ha kisétálunk Csatárra, vagy a Remetéhez — érezzük, hogy Szekszárdon vagyunk- Mindez olyan legyen, hogy büszkék lehessünk rá! Mije van a városnak? Munkásmozgalmi hagyatéka. Van egy — jó hírében eléggé jneg- kopott — (most fáradoznak az illetékesek a rekonstrukción) borvidéke, van egy-két apróság és a sornak vége. Van-e megfelelő kulturális élet? Van-e a városnak egyetlen igényes szórakozóhelye? stb. Lehet-e ezen változtatni? Igen. Egy ember kevés, tíz ember: kevés — az egész város keil hozzá. A spontán jött, az „elszólt'' javaslatok helyett, Vagy mellett, tudatos tevékenység kell. Érdemes, mert vannak Szekszárdnak felfedezhető és megrajzolható vonásai. Amikor először hallottam, hogy a város ez évben jubilál — valami nagyon nagyszerűt reméltem. Ha jól tudom, a megyeház! ásatások is a jubileumi év kapcsán vetődtek fel. Valami ilyen nagyszerű dolgokra gondoltam. Persze, minden programpont nem lehet ilyen jelentős, de ehhez hasonló és kevésbé jelentős, sok. Ezeknek kell felszínre kerülniük. Azok közül csupán majd egyet kívánok külön is részletezni. Működik egy jubileumi szervező bizottság a városi tanács irányításával, melynek feladata főleg a jubileumi rendezvények megszervezése és összehangolása. Ezen túlmenően más is kellene. Egész városunk társadalmi ügyévé kell tenni annak szépítését stb. (Zárójelben: Debrecen ugyancsak 1961-ben jubilál. 600 éves. IVfeg lehetne fontolni egy debreceni és egy szekszárdi delegáció cserelátogatásának lebonyolítását is.) Állandó jellegű, maradandó dolgokat kell produkálni, olyanokat, melyek nem múlnak el a jubileumi hónapokkal. Ilyenekre is hangzott már el javaslat. Az illetékes szervek ne üljenek a javaslatokra, ne csupán az ellenérveket keressék, hisz szép dolgok valósíthatók meg egy kis jóindulattal és kevés áldozattal. Amikor asztalhoz ültem, a Bablts-emlékmúzeum létesítésének gondolatát akartam papírra vetni. A rövid bevezetésből lett gondolatfuttatás. Nem lehetett ezt meg nem írni. Szekszárd nem bővelkedik nevezetességekben. Ami kevés van. azt kell megtalálni, ápolni. A Babits Mihály utcában áll Babits szülőháza, melyen jelzésül egy szerényen meghúzódó emléktábla van. íme Szekszárd egyik felfedezhető arcvonása! (A házat valóban úgy kell felfedezni!) A város ezen arcvonását ka- rakterizálni kellene. Szebbé és újjá kell rajzolnunk. A ház egy vagy több helyiségét Babits-emlékmúzeummá lehetne berendezni. Ennek szervezését, kivitelezését vállalhatná a Babits Társaság, a múzeum s elsősorban a városi tanács. i A ház előtt gyakran állnak meg érdeklődők — városbeliek és idegenek egyaránt. Tekintetükkel végigfutnak a vén ház falain, elolvasva az emléktábla szövegét, továbbállnak. Szeretnének érdeklődve belépni. megnézni belül is, látni is valamit ott. Szeretnék, ha a nyitott ajtón belépve várná őket valami Babits-hagyaték. Az épületbe lépőt először a valamit sejtető, hangulatos fakorlátú lépcsőház fogadja. Énnek a hangulatnak valami különös íze van. Az ember szinte kérdezi, merre, hogyan, hol a többi, a folytatás, de sajnos, legfeljebb csak egy udvarias hang annyit közöl, hogy magánlakás. A ház falain belül egy esetleges Babits-emlékmúzeum berendezése kiváló eszköz lehetne Babits ismertetésére és népszerűsítésére. Babits megismerésének a létesítmény vizuális eszköze lehetne. Mennyire demonstratív pl. a Garay-szobor, vagy a Béri Balogh-fa! Azok mellett lehetetlenség valakinek is úgy elmennie, hogy ne venne róluk tudomást, az illetékesek és a nagy közönség is elvben támogatja a múzeum berendezését. A gyakorlati kivitelezést kell megoldani. Babitsnak viszonylag bőven van hagyatéka, melynek legnagyobb részét jelenleg dr. Basch Lóránt kezeli. Annak jelentős részét szívesen adná egy leendő szekszárdi emlékmúzeum berendezéséhez. De él Babitsnak István testvére is, akitől szintén szerezhető be bizonyos múzeumi anyag. Szekszárdon is lelhetők fel bizonyos dolgok a Ba- bits-család volt ismerősei körében. A könyvtárakból beszerezhető egész könyvtárat kitevő első kiadású Babits-mű és Babits- tanulmány. Az Országos Széchenyi Könyvtárban található sok Babits-kézirat. Fotókópia beszerzése szintén nem ütköznék nehézségbe. A Budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum örömmel vállalja a szekszárdi Babits emlékmúzeum berendezésének szakmai irányítását és a múzeum létesítésével kapcsolatos bármely probléma megoldásánál készséggel áll a város megsegítésére. A múzeum berendezése együtt járna bizonyos pénzügyi kiadásokkal is (vitrinek készítése, bútorzat javíttatása stb.) — azokat helyi erőből kell megoldani. Elsősorban a megyei és városi tanács tudna ehhez lényegesen hozzájárulni. A megyei tanács költségvetési, vagy egyéb úton tudná segíteni a várost — s a város is a közelmúltban kapott 50 000 Ft jutalmat, melynek egy részét e nemes célra is szentelhetné. Az állami tulajdonban lévő házban jelenleg bérlők laknak. A múzeum létesítési feladatának egyik jelentős része: mentesíteni kell a ház legalább egykét helyiségét az emlékmúzeum részére. A városi tanács csupán az ott lakók közül egyetlen család részére biztosítana lakást az átadásra kerülő bérházakban, vagy egyéb helyen — máris megoldódna a helyiség felszabadítása. Szégyen lenne Babits szülővárosára nézve, ha ennyit nem tudna megvalósítani, különösen, ha látjuk, hogy Esztergomban még ez évben berendeznek egy Babits emlékházat. Semmi akadálya nem lenne, hogy a kérdéses múzeumban helyt kapjon megfelelő arányban Garay János is. Végső soron pedig átmeneti jelleggel a szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum is minden valószínűség szerint tudna helyet biztosítani a Babits-hagyaték egy részének, amíg a Babits-házban azok elhelyezése esetleg akadályba ütköznék. Bár az csak pótmegoldásként jöhetne számításba. Németh Gábor
