Tolna Megyei Népújság, 1961. május (11. évfolyam, 102-126. szám)
1961-05-21 / 118. szám
6 Az öregember a Ballagott az öregember. A bot nem a markában ért véget, hanem kinyúlott vagy két arasszal. Birkák keresztapja, kutya- és betyárriasztó volt valaha. Kis korcs, lilás-drapp kutya ugrándozott előtte. Kicsi kutya volt, de nem komolytalan. Képén tükröződött a célját vesztett hivatástudat. így ment a furcsa, múltból ittmaradt öregember mellett a lilás színű kicsi kutya. Az öregember csizmája is furcsa volt. Nem régi csizmadiák remeke, csak egyszerű, célszerű lapos csizma, öreg-öreg fazonnal. Az öreg messzenéző, nagyon világosszemű volt. Látszott rajta, hogy sokat nézte a fű növését és a hangya futását. A haja ősz, de még szőkének látszó. Sokat égette a nap, esett rá az eső, verte a szél. Kinn állt az időn és az aszalta ilyenné. Kalapja kanászkalap, olyan, mint az öreg csiperkegomba, aminek a teteje piszkos-szürke és az alja sem tintafekete már. Nem olyan, mint a megázott és lekonyult kalap, hanem mint amit az idő hajlított meg, a könyörtelen évek, amik mindent meghajlítanak és komollyá tesznek. Nincs szomorúbb, mint egy állandóan nevetgélő öregember és egy fiatalnak tűnő öreg kalap. Ez nem ilyen volt. öreg és komoly, mint a vénülő diófa ága, az őszi nád, az öreg falusi házak. Ment ebben a kalapban az öregember, furcsa elnyújtott lépésekkel, mintha göröngyök, vakondtúrások között botolog- na. Úgy ment az aszfalton, mint a pusztán. Idegen anyagba lépett, hiába ismerte évek óta, nap mint nap az út minden kövét. Cserzett, komoly és mégis ravaszkás arca volt, sok magányban kieszelt tréfa gomoly- gott ki vonásaiból. A gyerekek megfordultak utána, nem gúnyolódva, inkább meghökken- ten, mint akik még ilyet soha nem láttak. Élnek még ilyen öregek falusi házakban, akik gyermekkorukban nem láttak vonatot, autóban sohasem ültek és minden ruhadarabjuk, ha külön látja őket az ember, nevetséges, de így együtt mégis szívszorítóan megható. Egy nyomtalanul eltűnt világ megkövesedett emlékei, amin nem lehet mosolyogni, mert rájuk rakódtak az évek, mint a vasút melletti házak falára a korom, levakarha- tatlanul és véglegesen. így ment az öregember az enyhén lila színű kutyával, a llTWWflWI ■'■!>■■■■■■■■■■ hosszú bottal, mintha nem ötven év távlatából, hanem az idők mélységéből baktatott volna elő. Arra gondoltam, hogy negyven év múlva közülünk is így mennek majd egyesek végig az utcán és a gyerekek így fordulnak utánuk. Azok a gyerekek, akik ugyanazok lesznek, mint most a mieink és mégis mérhetetlenül mások. így jövünk elő egy ismeretlen világból, ahol a ruhát még mosásba kellett adni, az asszonyok tányérokat mosogattak és fekete, kormos kővel fűtöttek. Iskoláskönyvekben mesélnek majd rólunk, hogy valaha féltünk a háborútól, amiről csak régi könyvek mesélnek majd. Úgy megyünk majd este végig az utcán, sietünk özönvízelőtti, furcsa cipőinkben, amihez magunk sem tudjuk, hogy miért ragaszkodunk. A gyerekek majd összesúgnak mögöttünk: bottal — Nézd, ez látta az első műholdat! — Ez az öregember — mondja a másik — még látott lovat, sőt ült is rajta. Ha valamit le akart írni, akkor elővette a papirost, meg egy fekete rudat, és esténként sárga lámpa fénye mellett körmölt. így beszélnek majd rólunk, és szeretnének nevetni, mert furcsák leszünk, és nem mernek, mert úgy lesír rólunk az idő, mint erről az öregemberről, a furcsa, lila színű kutyáról, a hosszú botról és a nevetséges és mégis komoly öreg kalapról. Néznek majd ránk kicsit ijedten, és nagy-nagy tisztelettel, és irigykednek majd ránk. Mi akkor nagyon büszkék leszünk, mert nem tettünk ugyan mást, mint éltünk, de egy olyan korban, amilyenben a világon soha senki nem élt, a legizgalmasabban és legérdekesebben. Szöllősy Kálmán TÉNAGY SÁNDOR: Szerelemben as egjretlenség Megkarcoltál és szétestem, mint szivárványos üvegdarabkák, fájdalmas külön-részecskéimet ujjaid majd még összeraknák, de újjáformálódni nem enged a megmaradt, mérgezett bánat, gyémánthcgyű hűtlenségeddel újrakarcolsz és szétesem, mint a felrobbant, tákolt magyarázat. Mért kell ez a hangtalan pörlekedés, megsebez a pillák szárny verése, a szemekből kicsöppenő boldogtalanság a szerelem átkos mérgezése, másé ez a hűtlenség, másé, éveid hiszékeny tévedése, íme, imádkozom érted: Óvjon a pipacstenyerű lányszemérem, dicsértessék a szerelemben az egyetlenség, férfialkatú hűség karoljon el a bűneidtől, mert a szerelem igazságában nincsen alku és nincsen mentség. KÓPIÁS SÁNDOR: Munka után Vörösréz tallérokat osztogat az alkony, napi munkámért nekem is megfizet; fáradtságomat kipiheni a föld, és a kút szívesen ad egy pohár vizet. A tárgyakat fényes zománccal vonja be valami nagy-nagy nyugalom; a kapa árnyéka hosszúra nyúlik a beesteledő házfalon. rmrffrfTmTTmri'mTTfTmiiTftwiTWiTmTmirTrnrT Tolna megye művészeti emlékei Az ozorai vár 4 Az ozorai vár 1543-ban került török kézre, felszabadításának időpontjáról nincs adat. A XVIII. században átalakították, barokk stílusban, új kapu és új homlokzat került az épületre. A kapu előzőleg az északnyugati oldalon volt, mint a befalazás nyomai mutatják. Az 1766. évi jobbágyfelkelés idején a vár az események középpontjába kerül. A hat és félszáz éves épület és környéke még sok titkot rejt magában. A körülötte elhelyezkedő falmaradványok mutatják a várfalak vonalát, a bástyák helyét. (B. I.) A megye művészeti emlékei közt jelentős helyet foglal el az ozorai vár. Építtette Ozorai Pipo, családi nevén Scolarj Fü- löp, firenzei származású olasz, aki a XIV. század utolsó negyedében került Magyarországra, Demeter bíboros, esztergomi érsek udvarába. Zsigmond király fogadta később szolgálatába az ügyes diákot és kiváló vitézt. 1399. június 25-én kötött házasságot Ozorai Borbálával, ekkor vette fel az Ozorai nevet. Zsigmond király 1416-ban engedélyezte a vár építését Ozo- rán, amely mintegy tíz esztendőt vett igénybe. A főépület négyzetes alaprajzú, korai reneszánsz stílusú, olasz mesterek építették. Gótikus elemek is találhatók benne, i Johannes R. Becher hetven éve Johannes R. Becher, a kiváló német költő most töltené be hetvenedik esztendejét. Már életében is a nagy költőnek kijáró tisztelet övezte, a halála'óta eltelt évek, amelyek summázták életművét, teljes valójában megmutattál?: nagyságát. Becher a klasszikus német örökségből jutott el a szocialista realizmushoz, s minden sor írását a szocialista igazságba vetett hit hatja át. Thomas Mann a kritikai realizmus utolsó nagy mestere volt, aki egybe foglalta mindazt, amit az európai kultúra adott az emberiségnek. Becher tovább ment, mert felismerte a jövő egyetlen lehetséges útját, mint költő és politikus ezért harcolt az egységes Németországért, s minden sorával, egész politikai és közéleti szereplésével a szocializmus igazságát szolgálta. »Dass schön die Welt — erkannte ich beizeiten« — vallja egyik versében. — Korán felismerte, hogy szép az élet, de hozzáteszi: harcolni kell a szépségéért. Becher életét és írói munkásságát ez a hit hatja át, a szépségnek ez a felismerése és a vállalt harc azért, hogy . szebb legyen a világ. Híres regényében, a Búcsúban, Sack, az író, ezt mondja a könyv fiatal hősének, Hans Gastlnak: Jegyezze meg, nincsenek érdektelen, unalmas emberek. Az érdektelen és unalmas emberek csupán érdektelen és unalmas írók találmányai, akik mint emberek szintén nem volnának unalmasak, de tehetségtelenségük ilyeneknek mutatja őket íme, ez a onegér- tés és szeretet Becher emberi és írói hitvallása. Ezért tudott mindenhez a megértés bölcsességével közeledni, de ugyanezért volt kérlelhetetlen azokkal szemben, akik elpusztították Németországot, s akik any- nyi szenvedést zúdítottak Európára. Irodalmi működése szerteágazó. Az irodalomtörténet elsősorban mint költőt tartja számon, s joggal: sokhúrú. líráján a Németországért való aggodalom, a lángoló hazaszeretet, s a gyengéd érzelem egyaránt hangot kap. Születésének hetvenedik évfordulóján az alábbi, finomveretű versével emlékezünk Johannes R. Becherre, a nagy német költőre. Anyám kertjében Sokáig álltam, némán a csendben hallgatag, ó, messze szólítottak az alkonyi utak. Már nem tudom, hogyan volt, megérkeztem haza, még állt anyám kertjében a vadgesztenyefa. Alatta vártam némán, ott álltam csendesen, azt akartam, ott nézzen a szemébe szemem. A fák között szél zúgott, harangszó szállt vele. »Mennyit kellett rád várnom, szívemnek gyermeke!« Sokáig álltam némán, a csendben hangtalan. »Anyám!« — törte meg végre a csendet halk szavam. CSÁNYI LÁSZLÓ jA három akác (Folytatás az 5. oldalról.) — Hé, megállj átok! — sietett közibük. — Ezt nem! Én csak úgy írtam alá, hogy ezek maradnak. Az elnök is megígérte. — Az elnök? — nevetett bor- ízűen az egyik legény. — Most volt itt. ö mondta, hogy ezeket még ma vágjuk ki, mert holnap már viszik a fűrészre. Ezekből lesz a tartó gerenda. Szép három akác, ami azt illeti. — Ezek az én fiaim — motyogta maga elé az öreg, látva, hogy nem sokat törődnek vele. Csupán az előbbi legény ajánlotta hogy ballagjon haza. — Azt már nem! Elódalgott odébb és nézte őket. Úgy érezte, hogy valami elszabadult a mellében és ez a valami — talán a szíve — most össze-vissza kalimpál. Hol a rendes helyén rándul egyet, hol a gyomrában merevedik meg görcsösen, hol meg a torkán akar fölevickélni, hogy kiugor- jon a száján. Odatámaszkodott az egyik fához és nézte amazok munkáját. Beszélgetett is. Halkan, csak úgy magának. — Az a szélső ott, a nagyobbik fiam. Szép, erős, sudár legény. Kidűlt. Utoljára Voro- nyezstől írt szegény. Az a középső ott, a Jóska gyerek. Egy kicsit elmaradt a többitől. Eleinte nem volt valami életrevaló. Azután megemberelte magát. De mindig vékonyderekú legény volt, vékonyabb, mint a másik kettő. A Kárpátokban esett el visszavonuláskor... Az a szélső meg a Laci gyerek. Az én kedves fiam... Könnyen összeakaszkodott a kocsmában egy lány miatt, egy kicsit kötekedő volt. Meg szabadszájú. Az lett a veszte is ... A leventeoktatója lőtte agyon az osztrák határon, mert a szeme közé vágta, högy nincs szíve. Az pedig nagy baj, ha valakinek nincs szíve... Három szép fiam... A munkások már rég hazamentek, az öreg nem tartott velük, hiába kérlelték. Ott állt még mindig a fa mellett. A szél újra és újra hófelhőt dobott rá, mely betakarta puhán, súlytalanul, mert annyi erőt se vett magának, hogy a fa védettebb oldalához húzódjon. Később egy ember jött, birkózva a havat kergető széllel. Valamikor részesarató társa volt az öreg Molnár. Most párttitkár a szövetkezetben. Vékony, megtépett ember, valamikor sokszor meghurcolták a csendőrök, mert „izgága” volt. Az első háború alatt orosz fogságba esett, és amikor hazajött, sok, furcsán szép, hihetetlenül jó dolgot mondott nyáridőben, éjszakánként, amikor a kepék tövében összebújva beszélgettek. Nézte az öreg, hogy a Molnár hogyan birkózik a széllel. Azt hitte, amaz nem veszi észre. Nem is haragudott volna meg érte. De amikor eléje ért, egyszerre ráemelte a tekintetét- olyan biztonsággal, mintha már eddig is látta volna, azután meg a kidöntött fákra nézett. Sokáig hallgatott, leheletének párájába burkolózva, s azután, mint aki mindent tud, közelebb lépett. — Ne szomorkodj, pajtás, ültetünk ide helyette másikat. Már a tavasszal. Éppen ide. Közösen ültetjük és közösen vigyázunk majd rája... Na, gyere... ... Mellüket nekifeszítették a szélnek, s néhol egymásba karolva törtettek a majdnem derékig érő hóban hazafelé, mert előttük a járt utat befújta hóval a szél. * A következő közgyűlés megvonta a bizalmat az elnöktől, és az öreg Dékány panaszának orvoslására azt a határozatot hozta, hogy tavasszal három akáccsemetét ültetnek közösen a kivágottak helyébe. És tava"*—1 ■ ----> m elege csillogó pocsolyává olvasztotta a tel havat, a vő.: elnök borította oda az utolsó lapát földet a csemeték tövéhez. Buni Géza
