Tolna Megyei Népújság, 1961. május (11. évfolyam, 102-126. szám)

1961-05-07 / 106. szám

Tizenhat éves emlék. Ennyi­nek mondhatta volna magát Vera is ezerkilencszáznegyven­öt tavaszán. Éjszaka érkezett. Személygép­kocsi mélyén, az ülés alatt. Az autóból nagybátyám lé­pett ki elsőnek. Körülkémlelte a terepet, aztán jelt adott, s apám kitárta a bérház kapuját. Az ablakból egy karcsú árnyat láttam suhanni a kapun át. — Vera vagyok — mondta csendesen, ahogy kibontakozott anyám öleléséből, és felém nyújtotta a kezét. Vera, a vidéki rokon. Ezt kel­lett mondani, ha a lakásban egy-egy látogató mégis ráta­lált. — A házukat elvitte a bomba — tettük hozzá —, s meghaltak a szülők. Valójában nem tudtunk róluk semmit. Egyedül Verának sikerült a me­nekülés. A reményt a nappalok lop­ták a szívünkbe, az éjszakák a rettegést. Sötétedésre felbőgtek a szirénák, s a pincében kupo­rogtunk reggelig. Itt elkerülhetetlen volt em­berekkel a találkozás. Vera ilyenkor alvást színlelt. Belém karolt, hozzám bújt, vállamra hajtotta a fejét, és csak én éreztem a vad szívdo­bogást, s a hosszú szempillák mögül örökkön figyelő tekinte­tét. Végtelennek tűntek az éjsza­kák. A bombázástól féltünk legke­vésbé. Aztán megkezdődött az ost­rom, s a pincébe költöztünk teljesen. Verseket olvastam neki, s ő a festészetről beszélt. — Rajzolj le — kértem egy­szer. — Nem — rázta meg bána­tos fejét —, vagy megmaradok, vagy ne maradjon utánam em­lék. — Hogy mondhatsz ilyet? — korholtam csendesen —, pár hetük van még, s utána elfelejt­jük a szörnyűségeket. Vera hallgatott, és én nem mertem kérdezni, hogy miért. A beszélgetések egyébként, mik megmaradtak bennem, so­ha nem hangzottak el. Ültünk a pincében mint két viharvert ve­réb, csak gondolataink cikáztak a lélek drótjain. így teltek napok s hetek. A végén már ő is remélt. Egy látszólag eseménytelen délelőtt kenyérért küldtek ben­nünket. Csendőrökkel találkoz­tunk, kik hosszú sorokban haj­tottak sok üldözött zsidót. Ha nem kapom el Verát, a látvány­tól a földre zuhan. Majdnem el­vonultak, mikor hallottuk a halk könyörgést: — Adjanak kenyeret! — Körülnéztem, s hogy lépni tudjak, elengedtem Verát. Megelőzött. Mintha el­felejtett volna minden veszélyt, a sorhoz ugrott, és kezükbe nyomott egy cipót. Mellette te­remtem, hogy elragadjam. Egy kéz a vállunkra nehezedett. Nem csendőr volt, hanem egy nyilas pártszalagos valahonnan a hátunk mögül, akiről eddig nem vettünk tudomást. Igazoltatott. Egy hétig nem történt semmi, csak a légkör lett egyre fojto- gatóbb. Éjszaka jöttek. Elözönlötték a pincét. Ormótlan árnyaik a falon közeledtek felénk. Min­den szem ránk meredt. Vera hozzám bújt. Szája remegett, s szép fekete szemében csodála­tos láng lobogott. Testemmel takartam el. Apám a nyilasok elé állt. — Te velünk jössz! — muta­tott a vezető Verára. — Jó emberek, valami téve­dés — könyörgött anyám. Vera nem mozdult, megra­gadták durva karok. Apám és én kapaszkodtunk belé. — Hát lehet ezt. hát nézik tétlenül?! — kiáltott a pincelakókra apám. de a mi házunkban tisztes bü­rokraták laktak, s nem lendült ütésre egyetlen ököl sem. Apámat a falhoz verték, s húzták-vonták-lökték kifelé a magára maradt leányt. Soha nem voltam ennyire el­szánt. Utánuk osontam a volt VÉKA Horthy Miklós úton. Észrevétlen árnyként, a házak falához la­pulva, eltűnve kapuk mélyedé­sében, szilánkok záporában, mi­közben újra, meg újra meg- reszkettette körülöttünk egy- egy detonáció a levegőt. A kör­téren kisebb csoport várako­zott. Közéjük hajtották Verát, s megindult a menet a Duna felé. Tudtam, hogy miért. Átkoztam az életet. A kegyet­len, igazságtalan és gaz életet, mely gyilkosok kezébe hatalmat ad, és élvezi ártatlanok szenve­déseit. Egyedül voltam teljesen. A tehetetlenség bilincsbevert. A volt sziklakápolnánál jár­hattunk, mikor messziről jaj­gatást hozott a szél, sortűz dör- rent, s mélyet csobbant a víz. — Vera! Vera! Hol vagy? Ad­játok vissza Verát! Rohantam, mint egy őrült, még két égő szemet láttam, szo­morút és fájdalmasat, búcsújá­ban is szeretőt, utána egy ütést kaptam, s elvesztettem eszméle­tem. Napok múlva tértem magam­hoz. Akkor már nem voltak nyi­lasok, csak szovjet katonák. Anyám az ágyam szélén ült, s nevemen szóíongatott apám. — Vera? — kérdeztem. Válasz nem érkezett. Azóta, ha egyedül vagyok magányos éjszakán, felkeresnek a csodálatos lángokban égő sze­mek, és fáradt homlokomon ér­zem puha kezei nyomát. Elpa­naszolom ilyenkor Verának, mi bánt, és hallom szavaiban a csendes vigasztalást: — Ne félj, csak menj a magad emberségé­nek útján! Azzal a hittel, mivel engem követtél az utolsó éjsza­kán! Bakács Tibor i Gellért József ballagása Gellért József nagy izgalom­mal ült fel azon a szombati na­pon a vonatra. Egyetlen fia éppen aznap fog ballagni a gimnáziumban. Ki hitte volna, hogy a fiú így kinő a családból! Az az egyetlen „jó”, ami a bizonyítványába évenként becsúszott, igazán nem számít, a tanárok mindig csak dicsérték. így mélázgatott magában idő­sebb Gellért József a lassan döcögő vonaton. Mellette ku­corgóit a felesége, az is felkö­tötte a selyemkendőt, mert ilyen nagy tisztességre nem lehet akárhogyan elmenni. A gimnázium felett valóban ünnepi hangulat lebegett, mi­kor Gellért Józsefék megérkez­tek. A szélesre tárt kapun csak úgy sereglettek befelé az em­berek. A feldíszített folyosókon az alsóéves diákok álltak sorfalat, és két fiatal rendező jött eléjük udvariasan, hogy a nagyterem felé vezesse őket. — Erre tessék! Erre tessék! Gellért József ment a felesé­gével, mintha álomban járna . .. A teremben félénken néztek körül A sűrű széksorokat már ellepték a korábban jövők. Anyák, apák, testvérek, roko­nok ... És a sok ember mégse zajongott, hanem ünnepi csend­ben hallgatott. Mintha minden­kinek a szívére telepedett vol­na valami... Gellért József már éppen sze­rényen hátra akart indulni az asszonnyal, mikor egy szem­üveges tanárféle megérintette a karját. — Jöjjenek kérem előre, a második sorban van hely bő­ven! Zavartan bukdácsoltak hát be a második sorba. Szerencsére melléjük is néhány falusi szülő keveredett, így azután feloldó­dott bennük a szorongás és bi­zonytalanság. Még néhány percnyi feszült várakozás, azután hirtelen énekszó csendül fel. Messziről hallatszik, mintha az emeletről indulna el halk áradással: „Bal­lag már a vén diák .. .” Azután mindjobban erősödik, újabb és újabb hangok kapcsolódnak a régi dallamba, s az egész épü­let zeng-bong a búcsúének szárnyalásától. Gellért József visszafojtott lélegzettel figyel. Várja, hogy az ének mikor hozza feléje az ő fiát... Mert mindenki mégis a saját vérére kíváncsi legjob­ban, a saját gyerekét szeretné látni ebben a soha vissza nem térő pillanatban. És végre jön­nek ... Négyesével összekarol­va, és valamennyien sötétkék­ben, mintha édes testvérek len­nének .,. S azután, hogy az egyik vonuló oszlop szélén meg­pillantja az ő Józsijának bog­lyas barna lejét, már alig lát valamit az egész felvonulás­ból ... A szónoklatok és a búcsúver­sek úgy olvadtak egybe körülöt­tük, mint egymásba ömlő fo­lyók hullámai... Gellért József visszaálmodta magát saját fiatal korába. Ha ő annak idején idáig kerülhetett volna! Ha legalább ballaghatott volna! Milyen érzés is lehet az? ... Felesége úgy lökte oldalba, mikor az ünnepélynek vége lett. — Hé, Józsi, alszol? — Ugyan, már hogy én ... És amint felálltak és meg­mozdultak a széksorok között, észrevette, hogy néhány szülő elindul a ballagó fiúk után. Egyszerre úgy érezte, mennie kell neki is. Erős kézzel rántot­ta magával az asszonyt. — Gyere! Mentek hát sietve fel a lép­csőkön, át a folyosón, ki a gim­názium elé. Mikor az ifjúság újra énekel­ni kezdett, Gellért József nem bírt tovább magával. Kicsit kö­szörült a torkán, azután öblös hangján dúdolni kezdte ő is: „Ballag már a vén diák . . .” • Csak akkor hallgatott el. ami­kor az asszony rémülten rázni kezdte a kabátja ujját. Nem baj. azért szép volt ennyi is ... Körülöttük dallal telt meg az utca, és a májusi nap arany­fénnyel vonta be a ballagok menetét. Jutott belőle egy su­gárral idősebb Gellért József őszülő fejére is. Szabó Ibolya SEBEK Pattogó fehér kövek engem-sebző sőrétek elhullajtott szavaim; mielőtt célba értek volna: megfordultak, húsomba véstek, szivárgó sebek jelzik, költemény, örökre-születésedet, tudván, hogy nem felejt a sokat-szenvedett. Hát jó, én vállalom: üssetek sörétek, verjék bőrömet, hitemet a szavak, mint a homlokok redőnyeit a csípős verejték; üssetek sörétek, ti gondolattal-mérgezett, csiraképes magok: én a tett s a cél között jó termőtalaj vagyok. TÉNAGY SÁNDOR Tolna megye művészeti emlékei A dunaföldvári tőrök torony Dunaföldvár jellegzetes műtörtéueti érdekessége a középkorból származó négyszögletes, négyemeletes „török torony”. Ténagy Sándor: lámbor lázadás Nincs izgalmasabb vállalko­zás, mint egy fiatal költő első verseskötetét megbírálni. Az el­ső kötet: egy induló ember lírai önarcképe. Nos, az a hatvan vers, amit Ténagy Sándor Jám­bor lázadás cím alatt közre adott, nagyon is „emberre pil­lantó” arcot mutat. Szerényen húzódó mondatai mintha „kisebb hazáját”, a tol­nai dombokat idéznék; s Fácán­kert, ahová mindig Visszavá­gyik, jelkép. A földet művelők utáni sóvárgás, őszinte szeretet akkor válik igazán plasztikussá, ha a várost, és különösen a gyá­ri világot bemutató verseivel összemérjük. Nem véletlen az a magabiz­tos duzzogás sem, amivel kíséri és kísérti a munkás hétközna­pokat. Magábazárkózó, kevés- beszédű emberre vallanak fel- fortyanásai is, amit legjobban a címadó vers befejező mondatai igazolnak. Az a látásmód, ahogy észre­veszi a szénakaszálókat, ahogy a Szövetség című versben egy- gyé ötvözi a munkás-paraszt­értelmiség háromarcú világát, és már „készijlnek közös szótá- ‘’■' rhink” '— mutatja, hogy nagy nyeresége irodalmunknak Té­nagy Sándor kötete, nem pedig üresjárat, ahogyan Szabolcsi Miklós' nevezte Ténagy politi­kai verseit. Ténagy Sándor ver­seiben utasok vannak, nem is akármilyen utasok, hanem sú­lyos parasztok, kemény munká­sok. Figyelmeztetnünk kell azon­ban a költőt, hogy kerülje a modorosnak ható képeit, az akarva-csinálf újszerűt, mint például az „eperpörsenéses csókkal” — lázadást is. Újabb kötetétől azt várjuk, hogy költészete kiszélesedjen, témaköre változatosabbá vál­jon, s a két véglet: a paraszti és a munkás szemlélet fölé emelkedjen, hogy egy nevezőre hozza a szépséget az igazsággal, falut a várossal. Továbbra is politizáljon, s politikai versei még bensőségesebbek, embe­ribbek legyenek. K. L. Bál kezdődik Túl dombvonulat. Zöld vetések, akácok barna erdeje. A vén hegy rózsaszín virágú s fehér gyümölcsfákkal tele. A rét kézöldült. Sárga pitypang, fűzek állanak szerteszét. Lassú, fenséges szárnycsapkodással, gólya evez. Fényt szór az ég. Följebb vetések. Barna szántás, fogast, gépet vonó lovak. Sárga, pej színük idelátszik. »Bóka, Csillag!« szólonganak. A poros úton lovas vágtat, majd léptet a földeken át. Időz egy percig. S búcsút intve, halad poroszkálva tovább. Sötét had rebben. Tunya varjak, télből maradt gyászos sereg. Idétlen, rekedt károgásuk ma is ködöt idéz, s deret. Fölkerekednek. Fürge fecskék villongnak. A Nap fönn megáll. Indul a szél. S a lenge fákkal szürkületig áll majd a bál... HEGEDŰS LÁSZLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents