Tolna Megyei Népújság, 1961. május (11. évfolyam, 102-126. szám)
1961-05-28 / 124. szám
zakítás A betonúton lépkednek, mögöttük az esti fényben úszó város. A lány kigombolja a kabátját, úgy szorítja maga köré. A férfi elengedi a vállát, hogy a kis gallért is feltűrhesse. — Fázol? — csodálkozik enyhe szemrehányással. — Maholnap itt a nyár! — de a bal kezét ő is zsebre dugja. Jármű szemben, éles reflektorkéve. Oldalt kapják a fejüket. — Hová? — áll meg a lány a rájuk boruló sötétben. Még a meszelt kerékvető köveket se látják. — Hová?! — fordul szembe a férfi. — Valamikor nem kérdezted! ... — Ne haragudj! — bújik Éva közelebb. — Olyan különös a hangod. Nekem, tudod, fontos megbeszélésem lenne a klubban. Vasárnap ugróm először... Ejtőernyős. Két lány a vállalattól. A másik már érmet is szerzett. Ezer méteres célugrással. Nem fog lemaradni ő sem. Megmutatjuk a férfiaknak! — ez a mániájuk. Olgának motorja is van. Ráadásul menyasszony. De gépkocsivezetésből Éva vizsgázott jelesre. — Nem értelek! — rándul meg a férfi karja. Hangjában lefojtottság lappang. Uralkodni próbál magán: — Persze, nem azért mondom, hiszen ... De valami közünk csak van egymáshoz! Belekarol a lány, úgy mennek tovább. Lába mintha keresné az utat. Csendben, hallgatva. Szél kuszálja a hajukat. Éva kicsit szorosabban simul. De később — megfeledkezve — az együtt lépést is elhibázza. • Csacska, álmodozó gyerek volt — Pesten feledkezett a főnökébe. Béla sokáig észre se vette. Legalábbis úgy tett. Pedig tetszett neki a lány rajongása. Talán, mert fokozta az önbizalmát. Közel húsz év van közöttük.., — Nekem is... vidékre kell utaznom — lépte át egy reggel a sokat bámult ajtó küszöbét. — Ha nem volnék kellemetlen ... Tágra nyílt szemmel nézett rá a férfi. Aztán szélesen mosolygott: — Elviszem, kis bogár, hogyne, szívesen! — és le akarta ültetni. De ő lángoló arccal rohant kifelé. Már legszívesebben utcának ment volna. Béla nem a szolgálati kocsival állt elő. hanem a saját, halványzöld Wartburgjával. Azzal van most is. ö kívánta mégis, hogy sétálni gyalog induljanak. Csakhogy nem erre. Mert a fiúk ... Pityu ... De ennek egyszer úgyis a végére kell járni. Ez az út azonban ... Érthetetlen. miért, folyton az első kirándulásukat juttatja eszébe. Esztergom. Dobogókő. Ebéd a turista-házban. — Béla bácsinak ... igazán nem kellemetlen? — sütötte le akkor félénken a szemét. — De igen. hogy maga bácsiz. Szervusz, bogár! — és megcsípte az arcát. Sokáig csak a férfi tegezte. A bácsizásról azonban ő is leszokott. És a ... szilveszteri muri éjszakáján nyelvére állt a te^eződés is. Szigorúan négy- szemközt. Béla így kívánta. Nem elsősorban a felesége miatt, de hát mit szólnának a kollégák? ... Bódult, álomittas, rohanó hetek. A lány dehogy tudta titkolni örömét. Végig se gondolt álmai teljesültek. Hallgatva és mozdulatlan ült hát, amikor a személyzeti osztályra hívatták. Hogy a mérnök elvtárs családos, az emberek meg suttogni kezdtek ... Halálig se felejti, ahogy a szájuk egymásra csapott a búcsúestén ... Zavaros, fojtó sötétség a külső pályaudvaron, éles hideg futott a vonat után. •— Viszontlátásra! Viszontlát. — suttogta még Sárbo- gárd után is, félig elfúló hangon. Pécsre került. Ugyanolyan vállalathoz, hasonló munkakörbe. Fiatalok, barátok közé. Gépiesen dolgozott, s alig mozdult ki a szobájából. Amíg Olgával meg nem ismerkedett. — Csacsikám. pont te hiányoztál közülünk! — ugrált a lány körül lelkendezve. — Fogadtam a fiúkkal — Pityu cuki pofa! —, hogy egy héten belül beszervezek még egy hajadont. Tudod, a bátrak sportjába. Azonnal készülj, ejtőernyős leszel! Hagyta magát vezetni. Azt kérte csupán, meg ne tudják a szülei. Anyja, szegény nem élné túl. Apja meg biztosan elverné. Elég, hogy Pestről lekerült. Béláról meg semmi hír. Illetve a lapokban olvasta, hogy újítókkal külföldre utazott, És mintha ő is beadott volna valami találmányt. S néhány héttel később itt látta az üzemben! Be fogják vezetni az újítását. De őróla mit se sejthet. Már el is felejthette. összeszorul a torka. Mint amikor kinyomozta, hogy a férfi a Nádorban szállt meg. Mondott valamit a portán, és nyolc körül bekopogott hozzá. Mert úgy megrohanták az emlékek ... — Ki az?! — visszhangzott a folyosón a csodálkozó hang. — Bogár ... bogárka — ismételte, mert a férfi legszívesebben így becézte. Fennmaradni azonban nem volt hajlandó. Csak a Mecsekre sétáltak föl. Akkor is. Az ő szája be nem állt egy pillanatra se. De amit igazán mondania kellett volna, félénken elkerülte. — Bogár, hogy telnek napjaid? — csengnek a fülében Béla első szavai, pedig valami mást szeretett volna hallani. Hogy... ő is beszélhessen. Nyugtalanító csend, süket sötét. A kilátónál megfordult szél combjához feszítette a szoknyáját. Torka megcsuklott, amikor felelt: — Vagyok. Semmi. Tulajdonképpen ... És a fiúk olyan jó pofák a klubban! Pityu... — csúszott ki a száján, majd hirtelen hozzátette: — Nemigaz ám. hogy csak az érdekli őket... Hát Olga! Remek lány — csillant fel a szeme. Állt a férfi, leeresztett karral. Hogy ez a lány ... már nem a régi. Kerüli a szemét, vonaglik a kicsi álla. Az a ... csó- kolnivaló. Átható hűvösség kerülgette őket. harmat rakódott a gyepre. fákra. A távoli toronyban elütötte az éjfélt. — Maradj! — szólt rekedten, s lendült a keze, mikór a lány menni készült. — Olyan furcsán érzem magam ... Hajnalig maradtak. Ülve, mozdulatlanul. Átnyirkosodott a ruhájuk. És az első busszal leereszkedtek a Széchenyi térre. Aznap többször nem is találkoztak. Szombaton azonban távirat Budapestről: A jövő héten leugrom hozzád... * S ma itt van. Neki meg klubestje volna. Velük... Igen becsülik. Pontosságáért, szorgalmáért. Pityu, a szakosztályvezető külön megdicsérte. Hogy valóban bátornak bizonyult. Pedig csak el volt fásulva. És most... vasárnap az az ugrás. Kicsit melege lesz! — Talán haragszol?!.!! — les oldalról a férfira. Hirtelen kipirult ajkán mosoly bújkál, szeme eleven, lobogó tűz. — Dehogy, csak... — torpan meg a férfi, és nem ereszti el a vállát. — Ha most magammal vihetnélek! — szalad át valami az erein. Szelíd erőszakkal vonszolja a lány. Mintha félne megállni. És a szél viszi utánuk az erdők illatát. Autó ereszkedik a domboldalon. Rákanyarodnak egy ösvényre. Már a férfi vezet. A lány fordulna vissza, de olyan kemény az izmos karok szorítása ;.. Erősödik a szél. Emberek mozognak a hajlásban. Valaki megáll az útszélen. A társa őfe- léjük indul. — Guggoljunk le! — suttogja a lány, de nem éngedi, hogy Béla az ölébe húzza. — Ne!... Vigyázz! — leheli, és ismeretlen hullám borítja el a halántékát. Hívatlan szomszédjuk meg biztos léptekkel igyekszik a nagyobbik boglyához, s néhány öllel beletipor a kiterített kötélbe. Az útról már ketten cipelik tova. Percekig szótlanul néztek utánuk. A férfi töri meg a csendet: — Eljönnél velem? — kérdezi és ujjaival maga felé fordítja a lány arcát. — Hová gondolod? — hangzik nagyon szelíden, s annyi tisztaság cseng a mélyről jövő szavakban, hogy a férfi keze lehullik a derekáról. De ahogy a kivillanó lábszárra pillant, megtántorodik a mámortól és a szájának esik. — Bogár ... mindenem — lihegi, a lány azonban kibújik az ölelésből. — Elválok és leköltözöm — kap utána áthevülten. — Ugye, szeretsz! ! ? ... Utolsó szavait visszhangozza az erdő. De Éva hallgat. Csak abban a bogárfekete golyóban parázslik valami fény, ahogy szembenéznek. Arcuk, mintha most látnák egymást először. — Te szeretsz? — nyúl a férfi kezéhez, és kibuggyan a könnye. — Mert akkor... el tudsz engedni! Én... hzt hiszem ... másba szerettem már. Pityu talán még nem is sejti. Mindegy... Mégis szeretném, ha most egyedül mehetnék haza! A simára borotvált arc elfe- héredik, szúrás hasít a homlokába. Tétova mozdulat, egy pillanatra lehunyja a szemét is. De a lány kézfogása olyan határozott, hogy meg se próbál utánalépni. Pesti János Tolna megye művészeti emlékei A régi bonyhádi szeretetháss Az ezernyolcszázas években épült Bonyhádon — most Rákóczi utca 7. — copf stílusban a hajdani szeretetház. Jelenleg a sütőipari vállalat székel benne. GOETHE: Orfskus ősigék A DEMON Midőn a világ kölcsönkapott téged, A bolygók hódolatára várt a Nap s növekedtél, mert készen állt törvényed ugyanaz, amellyel kezdtcd utadat. És ebben élsz, mert nincsen mód kitérnem a sybillák és próféták szóltanak, s nincs idő, s erő, mely változást tehet, él, s gyarapodik az ősi ötvözet. AZ ESETLEGES De egyszer majd a határon átcsap a változó, mely érted él és benned, nem vagy egyedül, követhetsz példákat s úgy teszel te is, ahogy mások tesznek. Az élet ilyen, örök változás csak, dib-dáb lom, amit folyton adnak-vesznek, s az élet köre zárul egyre jobban, szikrára vár a lámpa s lángra lobban. SZERELEM S már itt is van — A mennyből jött a mélybe, sivárság űzte innen egyszer el, csak száll körötted könnyű röppenése és benned is most kikeletre lei, mintha eltűnne, majd meg visszatérne, s fájdalmadra is boldogság felel. Van szív, amely a végtelenbe szállna, de a nemesnek mindig egy a társa. KÉNYSZERŰSÉG És mégis így van, ez a bolygók rendje, az elhatározás, a rend, akarat egy célra tör, mert mást nem is tehetne, az önkény hallgat a terv leple alatt, tilos, amibe telnek szívünk kedve, vágyunknak a kemény kényszer nyugtot a ti azt hiszed, szabad vagy, s múlnak az évek és minden sokkal zártabb börtönné lett. REMÉNYSÉG De ez a kapu, ezek a határok zárukat még egyszer megnyitják neked, más nem lesz, csak a régi kőszirt áll ott s végtelenbe nyúló látomás lebeg, mely ködön, felhőn és viharon szállott, száll, magát repítve, mindenek felett; jól ismered, égövök elmaradnak, egy szárnycsapás, s az időt is elhagytad. Fordította: CSÄNYI LÁSZLÓ Találkozásom Juhász Gyulával (Folytatás az 5. oldalról.) bort hozatott, s a kocsmai éjjel csöndességében szótlanul iszogattunk. Össze-összecsendítet- tük poharainkat. versekről azonban szó nem esett köztünk. Hamarosan el is búcsúztunk. Néhány nap múlva a mi kis követítőnk, Rózsika szólt: Juhász bácsi üzeni: menjek el a lakására, szeretne velem beszélni. Engem meglepett az üzenet, s pár nap múlva elbátor- talankodtam a költő lakására. Akkor az Ipar utcai kis földszintes házban lakott. Úgy men tem be. olyan szorongó érzésekkel, mint egy vizsgára készülő. szurkoló diák. Vajon mit szól a mester az emlékkönyvi verseimhez? ... Biztosra vettem ugyanis, hogy csak azokról lehet szó. Ez a találkozás azonban a legnagyobb sajnálatomra nem történt meg. A költő idős édesanyja fogadott, és sajnálkozva közölte velem, hogy fia nincs otthon, Pestre utazott, keressem föl pár nap múlva, akkorra megjön és beszélhetek vele. Abban az időben szigorlataimra készültem, éjt, napot eggyétéve készültem a vizsgáimra, s a költő lakására nem mentem el. Tanulmányaim befejezése után pedig elhagytam Szegedet, ifjúságom és álmaim városát, s azóta sem jártam ott. Illetve 1958 szeptemberében visszahívtak még régi emlékek eey-két napra, de már nem találtam meg a hajdani kiskocsmát. s az emlékkönyv tulajdonosának sem tudtam nyomára akadni. Nem találkoztam többé Juhász Gyulával. * Már kenyérkereső pályán működtem, egy kis dunántúli faluban osztogattam az igazságot. amikor egy irodalmi folyóiratból értesültem Szeged bánatos szavú költőjének egy kora tavaszi napon bekövetkezett tragikus elhunytéról. A hír ol- vastára sokáig nem tudtam megnyugodni. Gyászba borult a tiszai táj, amelynek egyetlen, talán utolsó sámánja volt. Sírtak a tápéi jegenyék, s az öreg Tisza zokogva ballagott fájdalmas medrében. Elment a magányosság embere . .. Nincs már. aki keresgesse a kialvó lángok maradék üszkeit a szegedi égen, és Annáját siratgassa könnybe- mártott verseivel... Bánatos szívében dédelgetett forradalmas álmok megvalósulását már nem érhette meg. Elment — és az én kis sorstitkomat is örökre magával vitte a szegedi sírba. És talán Rózsika emlékkönyvébe írt verseit is, amelyek ott szunnyadnak valahol a föltámadás reménye nélkül a sárguló, ódon lapokon. Miszlai György
