Tolna Megyei Népújság, 1961. március (11. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-05 / 55. szám
5 IRODALOM '/rU'íuÁtiet PHŰVELÉS Dűlőutak, mellékutcák Dűlőutak, mellékutcák, nem is gondoltam, hogy így összenőttük, hogy távolságot és különbségét legyőzve • bennem összeértek; jobbra, ím, eljutok a kukoricásba, balra-indulásom gyárudvarra vezet; valahol a végletek is összeérnek. A két világból egyet tervezek. Bőröndömön a mindig-költözés nyomait hordom, már tudom, örökkön-örökké, híreket cserélek, jóreményt, közös gondokat, s a pillanatok összeállnak örömmé. Állok a sírhant előtt és nézem a csonka fakeresztet. Ügy ül a földben, mintha belekényszerítet- Ték volna. Egyik ága bénán fityeg, a másikat eltüntette az idő., A temetőbe lopakodó szél száraz gazt és fonnyadt koszorúmaradványt gördít a síron, melyben több, mint másfél évtizede békésen nyugszik Baksa Lajos bácsi. A korhadt fakereszten megfakult betűk őrzik nevét és emlékét. Csendes a temetőkert. Némán suttognak a szomorúi űzek és fenyők. Szegény Lajos bácsi! Kénytelen itt feküdni a kísérteties csendben, némán és mozdulatlanul. Pedig nagyon szerette valamikor a zajongást, s a zenét. A muzsika volt a mindene. S most hegedűje is néma, elpattintotta rajta a húrt a halál. Az erősödő szél mintha muzsikaszót hozna a falu felől. Igen! Tisztán és jól hallani. Farsangi bálban mulatoznak a fiatalok. Ha élne, de jól éhezné magát közöttük. Állna az emelvényen és szívcsendítő dallamokat varázsolna elő hegedűjéből. Nézné, amint vígan kavarognak a párok, s örülne, hogy muzsikája jókedvre deríti az embereket. De hát elszállt az élet felette. Csak egy domború sírhant és békesség jutott neki. • Baksa Lajos már nem emlékezhet, helyette emlékezem én... Tél volt, csontbamaró hideg idő. Napok óta szakadatlanul hullott a hó, s- lepelbe borította a falut. A fák szikrázó csipkéfá- lyolba öltöztek, a háztetőkön vastag hóréteg roskadozott. Kegyetlenül hordta a havat a téli szél. Aki tehette fedél alatt maradt. A térdig púposodé hóban a szomszédba se volt érdemes átbotorkálni. De nem is láttak szívesen vendéget ilyenkor. Csizmasepre- getés után mindig maradt hó a patkó között, ami leolvadva feláztatta a szoba földjét. Mivel az idő nem változott, Baksáék sem mozdultak ki a házból. Az ember őszhajú felesége körül botladozott, aki az ósdi csikótűzhely mellett üldögélt és kötögetett. Hol szatyrot font, hol csipketerítőt horgolt. Lajos bácsi unatkozott. Egy ideig elnézegette, hogyan ugrál felesége kezében a horgolótű, majd elővette hegedűjét és gyakorolt. Regina néni szemüvege fölött néha az öregre pillantott, majd tovább bökdöste a fehér cérnafonalat. Aztán összeborzongott, mert a tűzhely kevés meleget adott. Pedig a fahasábok lobogva égtek. Jött is a meleg, de kiszippantotta a hatalmas kémény. így az ablakról sose hervadt le a jégvirág. Csak a boltban volt meleg, amikor befűtöttek. Az apró vaskályhát egyszer tömte meg igazán az öreg, s órákig ontotta a meleget. De egy hete nem fűtöttek már a boltban. Kifogyott az áru. A polcok üresen tátongtak, az ajtó zárva volt. A város messze, ki fogott volna be ilyenkor? így hát unalmas,, sivár várakozásban töltötték az időt. Néha szót is váltottak. Ritkán, mert a férj otthon szűkszavú volt. Helyette inkább órákig hegedült, versenyre kelve a prücsökkel. ami a szobazugba keveredve, éjjel-nappal ciripelt. Amikor megunta a hegedülést. az ablakhoz ült és órákig elnézegette a kavargó hópelyheket, és a hósipkás fák ringatózását. Az utóbbi időben a szokottnál szótlanabb volt. Mintha marta, rágta volna valami. De nem szólt a feleségének. Minek bolygatná fel a békességet? Töprengésében Regina néni megzavarta. — Hozzál Lajos egy kosár fát, mert megfagyok ennél a kidobni- való sparheltnél — szólt az emberre. — Aztán ellapátolhatnád a havat is a ház körül, mert lassan belemet bennünket. A férj valamit dünnyögött ősz bajusza alatt, majd ki topogott a szobából. Rövidesen fával púpozott kosárral tért vissza. Kinyitotta a tűzhely ajtaját, néhány hasábot a tűzbe vetett, majd a sütőhöz lépett. Egyetlen mozdulattal kiseperte belőle a simaszőrű kandúrt, amely állandóan ott tanyázott. A kandúr felpúpozott háttal osont tova. A férj az üres sütőbe néhány hasított fát és tüsköt igazított. Egy pillanatig azt hallgatta, hogyan sustorog a nedvességtől átázott tűzifa. — Olyan vagy, mintha megné- multál volna — szólt ismét az asszony. — Mi a bajod? Semmi, — felelte lógó orral az öreg. — Ilyen ítéletidőben még a jókedve is elhagyja az embert. Hogy a további kérdezgetést elkerülje, kilépett a havas udvarra. Lapátot keresett a fészerben, majd nagy igyekezettel lapátolni kezdte a havat. Szórta, forgatta a csillogó hótömeget, úgy, hogy erősen beleizzadt. Munka közben volt ideje gondolkodni. Eszébe jutott sivár gyermekkora, a nyomorúsággal telített esztendők. Naponta kilencen ülték körül az asztalt, s ették a babot, a krumplit, a puliszkát. Jobb falat nem jutott az asztalra. Apjuk bandában muzsikált, kontrás volt. Keveset keresett. Ők maguk aprók voltak, nem tudtak segíteni a nyomoron. De mint ahogy a cs?- nevész fának nem tilthatja meg a föld, nekik sem a sors, hogy felcseperedjenek. Felnőttek mindnyájan. Egyikük sem lett szálas- termetű. Aprók, csököttek maradtak, mert serdülőkorukban már megízlelték az uradalmi munkák keservét, az embertelenséget. Később hegedülni tanult. Évek teltével a környék leghíresebb cigányprímásaként emlegették. Egy lakodalomban megismerkedett Re ginával. Megszerették egymást. — Alig féléves ismerkedés után a községi jegyző egybeadta őket. Templomba nem mehettek. jós bácsi katolikus, felesége pedig a zsidó vallást vallotta magáénak. A vallás azonban nem teremtett áthidalhatatlan űrt közöttük. ötven esztendőt éltek le egymás mellett békésen, vé«t*-. len szeretetben. A hajuk megfakult, arcuk ráncossá vált, de ú<' szerették egymást, mint mikor megesküdtek. És most, életük alkonyán, mérges kígyóként surran feléjük a végzet. Lajos bácsi fülét reggel furcsa szó ütötte meg. A szomszéd, az öreg Rajkai ejtett el néhány mondatot a kerítés mögött. A feleségének mondta fafűrosze- lés közben, s nem gondolta, hogy más is hallja. Azt mer élte, hogy az öreg Reginát is elviszik és elégetik a gázkamrában. Baksa Lajos félt, hogy a jósló1’ beválik. — Hát leinek vétett a lelkem? — dünnyögte maga elé. — Senkinek sem. Soha nem csapott be senkit és ragaszkodott hozzá a faluban mindenki. A másik boltba alig ment vevő, pedig ottan katolikus ember volt a bolt gazdája. Aztán Regina nem is gyakorolja a villását:' így küzdött, viaskodott száguldó gondolataival. Gépiesen la: pótolta tovább a havat, majd lépések kopogására riadt fel. Arca sárga lett, mint a viasz. A kisbíró állt előtte, arcán végtelen szomorúsággal. — Az irodába kéretik Lajos bácsi, — mondta furcsa, ijedt hangon. — A jegyző úr hivatja. Reszkető lábakkal baktatott a kisbíró után. Aprókat lépett, hogy minél későbben érkezzen a jegyző elé. Illedelmesen köszönt, s levette a kucsmáját. Kopasz fején izzad- ságcseppek gyöngyöztek és tes-' tét borzongás járta. Az irodában (Folytatás a 6. oldalon.) PUSZTAI TÉL (Hernar Lajos fameiszat«) Valahol a faluszélen mamókák búcsúztatnak egy kis kamaszt: vigyázz magadra, nagyra nőjjél, osztán ne halljunk ám rád panaszt. Valahol a gyárnegyedben kormos kezek szorongatják az érkezőt: mi újság, vártunk — és bekapcsolják a szeretetet, az örök áram-termelőt. Hej, dűlőutak, mellékutcák, egy pontból indult két irány, miattatok és értetek lettem csavargó, kóbor cigány, miattatok és értetek indulok naponta jobbra-balra, s ha kérdezik: hová megyek, hazát mondok szántásra, gyárudvarra. S egyszer majd rozsdás kabátom belsőzsebéböl két szívet veszek elő, s bic'-\tek hozzá, nesztek, emberek! Az egyik szív: kulacs, kaszások szomját békítő, őriz hűs-meleg igazságokat, szépségeket, a másik szívet szereljétek a műhelyek fölé, oda, s figyeljétek: szívem örömöt jelző gyárduda. ______________________________TÉ.VAGY SÁNDOR Ű titársak a vonaton A férfi nem is fiatal inár, s a nő nem szép. De összebújva még: a szavuk is egybeolvad, ahogy ismétlik újra, s újra: ..Szeretsz” „Nagyon!" „Jaj, úgy szeretlek'' S elmondják százszor, meg nem únva Nincs is hasonlat. Mert a férfi ahogy a nő hajába túrja sóvár kezét, épp olyan, mintha kincset, ékkövet fogna újjá. Ahit&tos és mohó... Ó. nem az irigység, a vad vágy gyújtja a lángját bennem. Nem is sejtik. Talán majd egyszer. Húsz év múlva így ülnek ők is Sárbogárdnái egy rossz könyv közönyébe bújva. CSÁNYI LÁSZLÓ Szombati állapot Fiókba raktuk zajos szerszámait a hétnek. A kalapácsnyélről lecsúszó szorítás kihuppan egy kitaszított csomolikon sejtelmes vitézséggel. Visszahúzódott dörömbölések kuporognak a vasak rideg udvarában: rablói a szónak: lesben állnak és sükettel tömik teli fülünket és kendővel gyömöszölik / szánkba a hangot. Ez a szombati fürtös állapot lelógva leng a nappalok saőke indáiról, s akár a sárgadinnye a földön. meggömbölyödik az érzés s meleg, kifllszép gerezdjében összeszalad az Ízletesség. A karunkban élő ringatózó tervezgetem hintája hosszan suhintja a kaszafényű csendességbe, s mint pároscsülag felfut szemünk $ elszéled az iívegszerű magasokban. Szombat este: gömb vasfonott, kosárkontyú kicsi asszony: kerek, zenés csípőjével fodrot varr a pillanatra. táncgally hajlik bokáiból s liliemrügytárogató sóhajtozik melle alói. KÖKÉNY LÁSZLÓ
