Tolna Megyei Népújság, 1961. március (11. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-05 / 55. szám
Szombati henyér A kisfiú szemét elfutotta a könny. — Nem kérek lekvárosat! — Megvajazom, jó? i— Nem kell vajasan! — Vágok egy kis kolbászt hozzá, úgy megeszed? A gyerek már toporzékolt. — Nem kell sehogyan sem! Frisset akarok! Friss kenyeret akarok!... Anyjában habosra forrt a méreg. — Agyonüsselek, te büdös kölyök!? így válogatni! Nagypapa közbeszólt. — Ne csodálkozz lányom, ha nem tétszik neki. Tőled látja, tőled hallja. Nem te ócsároltad az előbb a szeme láttára, füle hallatára? — Hát mit csináljak? Mit mond hatok erre... erre a dafukára?! Van pofájuk, kiszolgálják hétfőn a szombati kenyeret!... dühöngött a fiatalasszony, s levágta a kenyérdarabot az asztalra. Az valahogy megcsúszott a viaszosvászon térítőn, a levegőben bukfencet vetve lerepült a konyha cementjére. Nagyapó nehézkesen utánahajolt, felvette. Nagyon komolyan szólt a lányára: — Dobálod a kenyeret?... A kenyeret?!... — Dehogyis dobálom, csak lecsúszott valahogy, — védekezett idegesen az asszony. — Macerál- jon még maga is. Apa! Nem elég nekem a gyerek!... — Mit akarsz a kisgyerektől?... Te sem becsülöd a kenyeret. — Tudom, tudom, valamikor örültek, ha üres szárazkenyér is került az asztalukra, és a többi, és a többi! Ezerszer hallottam magától is, a többi öregtől is, az újságok is untig ezt fújják. Torkig vagyok vele! — Torkig vagy? — Igen, torkig, az agitáciőjuk- kal! Nekem nem propaganda kell, hanem friss kenyér, hétfőn is azt akarok adni a fiamnak, ehhez jogom van! — Az én anyám is azt szeretett volna adni nekünk... — Az istenért, ne kezdje megint apa, úgyis mindjárt megőrülök az idegességtől! Nagyapó kisvártatnyit elgondolkozva hallgatott, aztán fáradtan, töredezetten mondta maga elé: — Egyszer... szegény, ő is... majdnem megőrült a kenyér miatt... — Elhiszem, — replikázott élesen az asszony, — elhiszem, de értse meg... Elharapta a mondatot, mert az apja arcán siratnivaló bánat felhője terült. Megbánta ingerült szavait, s engesztelésül, csak hogy mondjon valamit, így szólt: — Erről az esetről még nem is beszélt, apa. Az öregember töprengve forgatta kékeres kezében a kenyérdarabot. — Nem... Erről nem is akartam beszélni teneked... Még fiatal férfi voltam, amikor elhatároztam: hogyha gyerekeim lesznek, soha nem mondom el nekik. Nem hallottad tőlem, úgy nőttél fel. De... mostanában többször arra gondoltam, talán jobb lenne, ha mégis elmondanám. A fiatalasszonyban már nyiladozott a kíváncsiság. — Hát mond ja! Nagyapa az arcába nézett. — Igen... A mai eset is sürget, itt az ideje, hogy megtudd. Nem szabad elhallgatnom... Nehezet, nagyot lélegzett, mint aki a mélybe készül alámerülni. Amikor ismét megszólalt, hartjja olyan tompán, fakón szivárgott a száján, mintha a régi, fölidézett idők messzeségéből beszélne. — Tizenkét—tizenhárom éves lehettem akkor. Négyen voltunk testvének, én a legidősebb. Apánk a temetőben lakott már. Borzasztó keservesen éltünk. Anyánk... Elhallgatott egy pillanatra, mert meglátta az unalom denevérét a lánya szemében. — Ne félj, nem részletezem túlságosan. De ez is hozzátartozik ahhoz, amit most akarok elmondani. ...Akkoriban semmink sem volt már jóformán. Anyánk kéthetenként mosni járt egy úri helyre, de ebből hogyan élhettünk volna meg? Sehogy. Több munkahelyet nem tudott szerezni, nagy volt a konkurren- cia. Akkor!?... Lassanként eladogattuk a pár darab vacak bútort a tetüpiacon, csak egy asztalunk, meg egy ágyunk maradt, de abból is a Telekire utaztak az ágyneműk, tollastól. Éjjelente kaca- tokon, rongyokon hemperegtünk az ágyban mi négyen, anyánk meg szalmazsákon feküdt, az ágy mellett... Azt mondom: feküdt, mert aludni keveset aludt szegény. Te sem tudnál aludni, ha nem lenne mit enni a gyerekednek. Mi pedig nagyon sokat éheztünk... Azon az estén, amiről beszélek, már annyira marta a gyomromat az éhség, hogy képtelen voltam elaludni. Hallottam anyám hogyan forgolódik a szalmazsákon. A sötétben úgy vánszorogtak az órák. mint a beteg patkányok... Mind ritkábban robajlották odakint a villamosok, egyre több részeg or- dítozás, nóta hallatszott be az utcáról. A szomszéd házban egy lebúj kocsma volt, az okádta ki a részegeket. Éntőlem óbégathattak, nem tudtam másra figyelni, mint a gyomrom korgására. A testvéreim aludtak, öcsi szegény evésről álmodhatott, mert egyszer fölsírt: — Kérek kenyeret!... Anya, kenyeret kérek!... Sokáig nyöszörgött félálomban, egyre csak a kenyeret emlegette. Anyánk akkor fölkelt. Hallottam, hogy öltözik. Aztán állt sokáig, nagyon sokáig mozdulatlanul. Nem tudtam, miért ácso- rog a sötétben. Csak jóval később értettem meg, hogy akkor vívta magával azt a borzasztó harcot, amibe később belepusztult. Aztán hallottam, hogy elfordítja a kulcsot, kimegy. Megijedtem. — Hová mehetett?... Fölültem, átkulcsoltam sovány térdeimet, úgy töprengtem. — Hová mehetett? Ilyenkor?... Úgy szunnyadtam el, összekuporodva. Nem tudom, mennyit alhat- tam. Arra riadtam föl, hogy ég a gyertya az asztal sarkán. A villanyunkat már régen kikapcsolták. Anyám a falnak dőlt, zihált, nya- mát markolászta, mintha nem kap na levegőt. Szemei kidülledtek, mozdulatlanul meredtek előre. Arca lisztfehér volt. És ezen a halottinál sápadtabb arcon mint egy seb, szederjes li- lásan ott vöröslött egy harapás nyoma... Nem tudtam elfordítani tekintetemet arról a foltról. Néznem kellett! Néztem, és úgy éreztem, hogy elfolyik belőlem a vér, hogy TAVA SZVARAS Hajlongó jegenyék készülnek bontani zöld rügyeket, mindegyik éjszaka: hó-űző, fényt-hozó, halk üzenet. Várjuk a fészkükből röppenő, csipogó sugarakat. — ablakom üvegén kopognak, mint fénylő kismadarak. Gyönyörű, kék-tollú ég-madár repül a fejünk felett, hallgatja, s elviszi messzire, százfele énekemet. Fekete barázdák ébrednek, s várják a jó magokat, — minden rög, minden szív, minden kéz fényt adogat. Zöldruhás kislány a kikelet, dalolva hívogatom, de ö a vlllódzá szelekbe rejtőzik hallgatagon. Várják a mezők és várják a felhők a hegyek felett, — ha megjön, jelt adok: szivárvány-kendővel Integetek. KÓPIÁS SÁNDOR jéggé dermedek. Vártam, hogy megszakadjon a szívem. Megértettem, hol volt az anyám. Akármeddig élek, azt a percet nem tudom elfelejteni. A világosságra fölébredtek a testvéreim is. öcsi mindjárt kenyérért nyöszörgött. Anyánk összerezzent. Először egy ideig bámult ránk, mint aki nem tudja hol van, aztán megráz- kódott. Odahozott négy szelet kenyeret. A kicsik mint az állatok kaptak utána, fulladozva falták. Egyet az én kezembe is nyomott az anyám. Telefutott nyállal a szám, de nem tudtam beleharapni a kenyérbe. — Biztosan a lebujbán vette azután! Azután! Azután !!!... ordított bennem a kétségbeesés. Nem tudtam mit teszek, de valami kényszerített, hogy azt tegyem. A kenyeret. . . Azt a szelet kenyeret teljes erőmből odavágtam a sarokba! Anyám elüvöltötte magát. — Eldobtad a kenyeret? A kenyeret!?... Te átkozott, tudod, mit adtam ezért a kenyérért??... Teeeü... Odaugrott az asztalhoz a fiókból előkapta a nagykést, és ne- künkrohant. — Megöllek, te bitang kölyök! — süvöltötte. Olyan hangot, olyan sikoltást nem, hallottam többet életemben. — Legyilkollak mind, rakásra, átkozottak!!... Nem tudom mi adott erőt, hiszen nyeszlett kis kamaszgyerek voltam. Igaz. anyám is csak árnyék... Talán az életösztön dolgozott bennem. Anyám abban a percben nem volt eszénél, őrület lobogott a szemében Nekiugrot- tam, a keze után kaptam. Elvétettem a mozdulatot, a késbe mar koltam először, de aztán mégis sikerült megragadnom a csuklóját. Nem bírtam volna vele sokáig, az ordításra, gyereksírásra berohanó szomszédok mentettek meg bennünket, azok fékezték meg szegény anyámat... Nagyapa elhallgatott. Melle zihált, mintha mély mocsáron gázolt volna keresztül. A lánya zokogott. — Bocsásson meg! Bocsássanak meg nekem! — kiáltotta könyörögve. A kisfiú tiszta, szép szeme karijára tágult, úgy bámulta nagyapját és anyját. Nem értette, mi történt velük. Nem értette. VASVÁRI LÁSZI.Ö (Folytatás az 5. oldalról.) négyen tartózkodtak: a jegyző, a bíró és két SS-katona. Hivatni tetszett... — kezdte az öreg. Ja, igen, hivattam — felelt a jegyző. — Egy hírt, nem valami kellemeset akarok közölni magával... Megigazította karján a nyilaskeresztes karszalagot, végigsimította apró, nyírott bajuszát és közben lélegzetvételnyi szünetet tartott. Élvezte a helyzetet. — A maga felesége ugye... zsidó?... — nézett hideg, szürke szemével a félelemtől reszkető emberre. — Akkor azt is tudja bizonyára, hogy a civilizált világ, a faj tisztasága megköveteli, hogy... Baksa Lajos mindent megértett. Fájdalom fogta marokra a szívét. — Még ma délután indulás. Egy napi élelem, fogatot az elöljáróság rendel a ház elé. Ezzel a parancsot tartalmazó iratot a halálsápadt ember kezébe nyomta. Az könnyezett, amíg a tartalmát böngészte. A könnycseppek esőként kopogtak az iraton. Nem rendítette meg a szobában lévőket. A könyörgés sem használt. Maga sem tudta, hogyan került vissza a háza elé. A küszöbön megállt. Nem isAjándékozó nemzet vagyunk Eredetileg lovas nemzet voltunk. Ez évszázadokon keresztül heigemóniális tulajdonságunk volt, mígcsak egy szép napon átestünk a Zetor másik oldalára. Ez akkor történt, amikor először importáltunk kávét Dél-Ameriká- ból. Azóta Brazíliában nem tudnak annyi kávét a tengerbe önteni, amennyit szép hazánkban el ne tudnánk fogyasztani. így születhetett njeg — nyilván szimpla-szürcsölés közben — az a frappáns megnyilatkozás, miszerint lejárt a lovak világa: fe- ketés nemzet lettünk... Bár, ami azt illeti, e megállapítás nem egészen fedi a valóságot. A minap is egy eszpresszó előtt arra lettem figyelmes, hogy egy párocska sasszézik felém, bizalmaskodva, kart-karba öltve. Közelebb érve, nem volt nehéz megállapítanom, hogy kettőjük együttes életkora megüti azt a kritériumot, amelyet a történelem egy évszázadnak mond (azért fejeztem ki magamat ilyen körülményesen, nehogy a bundás, elegáns hölgy megsértődjék). Az sem volt többé kétséges, miért e bizalmas karolás és a sasszé. A gyengébb nem képviselője ugyanis ellentmondást nem törően szólott imigyen támogatottjához: — Gyere, megiszol egy duplát, te ló! Pedig a megszólított nem is négy lábon közlekedett, viszont e közvetlenség sejtetni engedte, hogy csak házastársak lehettek... Ámde, nehogy bárki is azt higgye, hogy egyetlen epizódból általánosítok. Kávéfogyasztó sorstársaim közül ugyan ki nem találkozott már ilyen megjegyzésekkel : — Megizzadtam, mint egy ló... — Az utolsó vasam is elment a lóversenyen... — Nem tud vigyázni, maga egy ló?! — Hát ezt a labdát miért fújta le ez a ló?! — Szállj le a lóról, apuskám, mert... És így tovább. Szóval igenis dupla-lovas nemzet vagyunk... E bölcs gondolatokon elmélkedve kavargattam gőzölgő feketémet, amikor mellém ült Korcsok. — Te mit kaptál karácsonyra? — kérdezte mohó kíváncsisággal, köszönés helyett. — Vasárnapra eső munkaszüneti napot! — válaszoltam epésen, mert megzavart fennkölt gondolataimban. — Barátocskám, ajándék lónak ne nézd a fogát... — mondta oktatólag, mire olyan ajándékot kívántam neki, amely színi tén a lóval van összefüggésben. Következésképpen — szintén köszönés nélkül — magamra hagyott (mert ugyebár, udvarias nemzet is vagyunk). Apropos! Ajándék! Nagyszerű) Korcsok, az évszázad gondolatát lobbantottad lángra elmémben: Ajándékozó nemzet a magyar! Heuréka! Ebből is rövidesen szállóige lesz... Mert, kérem, ki az a honpolgár, aki nem szívesen kedveskedik szeretteinek ajándékokkal? Avagy, melyik magyar sértődik meg azon, ha megajándékozzák? Ez alapon én mindenesetre szívesebben vagyok magyar, mint honpolgár... Nemdebár, ez logikus s egyben fényt vet az ajándékozás lélektanára is. Az ember ugyanis — egyébként teljesen önzetlenül — azzal a megfontolással ajándékoz, hogy vi- szont-meglepetést vár... No, a Stanczek — még ma is röhögöm — alaposan meg is lepődött! Karácsonyra bundával meg televízióval lepte meg a feleségét és viszonzásul két pár fuszeklit kapott. Látván eme aránytalanságot, szakszerű előadásba kezdett az értéktöbbletelméletről, életepárja azonban leintette: — Ez nem tartozik ide! Különben tanuld meg: ajándék lónak ne nézd a fogát! Nem az ajándék értéke a fontos, hanem az az önzetlen szeretet, amellyel adják. Ha pedig nem tetszik, akár el is hordhatod az irhádat! A bunda marad... ... Másnap velük találkoztam az eszpresszó előtt... Stanczek kartárs esete azonban nem szolgálhat precedensül arra, hogy most már megvonjuk szeretteinktől bizalmunkat az ajándékozást illetően. Erről szó sem lehet! Sőt! Buzdításul ezennel közre is adom az ajándékozás halhatatlan jelmondatát: Magyarok! Honpolgárok! Ajándékozzatok ma többet, mint tegnap! Azért persze, egy kis körültekintés nem árt: jobb a két pár fuszeklival kezdeni... S ha megfogadjátok óvatosságra intő jótanácsomat, akkor Allah lengő szakállára és felelősségem teljes tudatában kinyilatkoztathatom, miszerint rég’ kipusztulnak majd a lovak és a kávéültetvények, de mi még azután is ajándékozni fogunk... De ilyen hosszú időre be kell ám osztani az ajándékokat! Kazár Mátyás fiéletidő mert a hangjára, amikor megszólalt: — Regina... kedvesem... Az asszony rosszat sejtve, indult felé. Remegő kézzel nyúlt a papír után. Szeme párás lett, száját hangos jaj hagyta el. A halálos ítéletét tartotta kezében. Hiába törülgette szemüvegét, a betűk ott táncoltak előtte meg- másíthatatlanul. Egymásra néztek és összeborultak. Sírtak, mint a gyermekek. Nem találták sehol a helyüket. Aztán nagysokára megnyugodtak. Már vigasztalni is tudták egymást. — Ne félj, Reginám, nem lesz baj. Mit kezdenének egy 68 éves asszonnyal? — Bár így lenne — suttogta az asszony. — Mi is lesz veled, ha én elmegyek. Ki főz, ki mos rád? Hallgattak. Szemük állandóan a faliórát leste. Az óramutató egyre szaporábban haladt előre. Aztán idejük se volt az óra járását figyelni. Jöttek búcsúzkodni az emberek. Egyszerű, kucsmás parasztok, ráncos arcú asszonyok és serdülő fiatalok álltak megrendülve az öreg házaspár előtt. Otthonuk siralomházhoz hasonlított. Késő délután kétlovas szánkó állt a ház elé. A lovak nyakában csengő csilingelt, mint lélekharang. A két fekete ló némán, türelmesen várakozott. Nem kaparták a havat, nem siettek. Regina néni ólomnehéz lábakkal indult a szánkó felé. Szégyenkezve takarta el a mellén virító sárga csillagot. A szeme égett a megaláztatástól. Egy hosszú csók, forró ölelés és a lovak trappolva indultak el a síkos, havas úton. Regina néni a katonák mögül sokáig visszaintegetett. Addig, amíg eltűnt az út- kanyarban. Kendők, sálak lobogtak utána. Búcsúzott tőle a falu. Mindenki pihenni tért, csak egy ember ácsorgóit az utcán. Úgy állt ottan, mint hideg, érzéketlen kőszobor. Mereven nézett egy irányba. Később az üres, sivár szobába tért. Végigsimította a bútorokat, s minden tárgytól elbú-; csúzott. Aztán kézbevette a hegedűjét és kilépett a szobából. Megcsapta a hideg, zuzmarás tél szele. Az első szálroham majd feldöntötte, de nem fordult visz- sza. öntudatlanul lépkedett előre a jégpáncélos úton. Jeges áram lat járta át a testét, s csontjába markolt a hideg. Nem állt meg. Ment, amíg összeesett. Harsogott, tombolt az ítéletidő. A hóban pihenő ember nem érezte a fuvallatát. KÁSA ANDRÁS