Tolna Megyei Népújság, 1961. február (11. évfolyam, 27-50. szám)

1961-02-05 / 31. szám

A 900 éves város Szekszárd és az irodalom IRODALOM NÉPMŰVELÉS * Az oklevél mén nem minden... Kocsis István, a frissen ál­lamvizsgázott fiatal tanár elhe­lyezkedik a fülkében és a fel­szállókat nézegeti. A vonattal versenyző sötét felhők árnyéka még kissé ránehezedik a mel­lére, de mire beérnek Szemé­lyére, az eltelt gyakorló félév állomáshelyére, minden el­csendesedik. Ugyanolyan izgalommal lé­pegeit az iskola felé, mint ami­kor hat: hónappal ezelőtt — ke­zében a kinevezéssel — meg­érkezett. Most új keltezésű ok­levelét szorongatja, s alig vár­ja, hogy megmutathassa a kis elsősök tanító nénijének, Mo­haros Jutkának. Hiszen lehet... jövőre már nem együtt taníta­nak. Mekkorát nőtt a néhány hó­nap alatt az egész évfolyam! — állapítja meg büszkén, vissza­gondolva a jeles érdemjegyek­re. Pedig mintha csak most léptek volna ki a főiskoláról. A bizottság elnöke meg is je­gyezte: — A tanári oklevél még nem minden A következő években is sokat kell tanul- nio!:. Könyvekből, s természe­tesen idősebb kartársaiktól is. De egyesek máris ., kitűnően megálltak a helyüket! — né­zett Őrá’, amiből megértette, hogyan értékeli a nyolcadik osztálynak adott válaszát. — Mert a legemlékezetesebb él­mények között azt is elmesélte neki. Kollégái. a hatodikosokat szidták, az ő első, igazán me­leg perceit azonban a VIII. fiú okozta. Helyettesíteni ment be hozzájuk biológia órán. Az volt a szándéka, hogy felolvassa ne­kik Illyés Gyula: Petőfi c. ta­nulmányának bevezetőjét, majd mesél nekik a lánglelkű köl­tőről. De még a dobogóig sem ért, meghallotta, hogy többen mozgolódnak. — Milyen óra lesz? — kér­dezték kórusban. — Petőfiről fogunk beszél­getni — mondta nekik abban a hitben, hogy ujjongó lelkese­dés lesz a válasz. Tévedett. Egy szemüveges fiú jelentkezett szólásra, és a töb­biek igenlő morgása közben be­jelentette. hogy Jánosi tanár bácsit várják, neki lenne bioló­gia órája. — Hivatalos ügyben Csor- nokra utazott — mondta még mindig nyugodtan. — A legkö­zelebbi alkalommal azonban itt lesz. — De nekünk mára ígérte. hogy előadást tart az élet ke­letkezéséről és a vallás erede­téről! — hangzott követelőén. Meg se lepődhetett, amikor valaki bekiáltotta: — Arról tessék beszélni! Hangos helyeslés kísérte a közbeszólást. Aztán várakozó arccal lesték a hatást. — Fiúk, — kezdte, nyugodt hangot erőltetve — én nem avatkozhatom bele más tanár mun'-áiába, mert ő azzal nem bízott meg engem. Ebből kö­vetkezik, hogy a legközelebbi lírán akarja megtartani az elő­adást. — Már háromszor, megígér­te! — vágott közbe egy hosszú haiú legényke. Gúnyos kaca­gás erősítette meg a szavait. — Csendet kérek! — fordult szembe velük. Aztán hirtelen gondolattal hozzátette: — De ha ő nem érne rá, legközelebb én tartom meg az előadást. — Most pedig tessék idefigyelni! A pillanatnyi csendben a könyv után nyúlt és fel akarta lapozni. — Máma tessék! — állt fel ismét a kis szemüveges. — Az egész osztály erről szeretne hallani... Mondani készült valamit, amikor újabb kívánság szállt feléje a padsorokból: — Legalább azt tessék meg­mondani — szavalt egy nyur­ga legény — tanár bácsi meggyó ződése szerint van-e isten, vagy nincs?... A meghökkent csend­ben az arcok, a szemek vára­kozó lázban égtek. Kocsis tanárjelölt megállt a katedra előtt és belenézett a te­kintetekbe. Torkát villanásnyi indulat érdesítetté, de agyán egy pillanat alatt átviharzott köteteket kitevő pedagógiai ol­vasmányainak lényege, és bele­kapaszkodott a legfontosabba: A jó pedagógus mindig igazat mond!... Arca kipirult, homloka elsápadt, de hangjából szilárd hit csendült, amikor kimondta: — Az én meggyőződésem szerint nincs isten! Felrhorajlott az osztály. Eré­lyesen csendet intett. — Kérdeztetek, én őszintén feleltem. A saját meggyőződé­semre voltatok kíváncsiak, hal­lottátok. De most már ti is teljesítsétek az én kívánságo­mat és várjatok türelemmel! A megígért előadás nélkül ezt a kérdést nem lehet megérteni. Csengetésig sikerült helyre­állítania a rendet. Belül kissé izgatottan, de látszólag nyu­godt léptekkel hagyta el a tantermet. A tantestületi szoba előtt a hitoktatóval találkozott. Éppen a nyolcadikba indult. Hittan ón következett. Délre elterjedt a hír az is­kolában: az új tanár arról tar­tott előadást a gyerekeknek, hogy nincs isten. Az igazgató magából kikelten hivatta Ko­csis Istvánt. — Pajtikám — hallatszott ki öblös hangja az ajtó mögül legalább szólhattál volna, hogy akarsz valamit csinálni! Ha nem tévedek, én vagyok az igazgató... — Nem előadást tartottam — tiltakozott ingerülten. — Azt a félreérthetetlen kérdést adtaié) az osztály — mert a vallás ere­detéről vártak előadást —, hogy az én meggyőződésem szerint van-e isten? Nem tehettem mást. válaszoltam. — Válaszoltál és leromboltad évek munkáját! — kiáltott az igazgató és beletúrt a hajába. — Próbáljon így tervszerűen dolgozni valaki... — Te mit válaszoltál volna az én helyemben? — kérdezte nyugalmat erőltetve. — Meséltem volna nekik ar­ról, hogy vannak istentagadók és vannak istenhívők. És arról, mikor milyen isteneik voltak az embereknek. Tehát, hogy mikor mit hittek. S ennek oká­ról, körülményeiről... — Igen, legközelebb én is erről mesélnék. Csakhogy ők most az én meggyőződésemre voltak kíváncsiak! Szerintem már az ötödikben sincs jo­gunk mellébeszélni. Sőt az első osztályban sem!... Az lepett meg legjobban — ragadta el az indulat —, hogy a- tanulóknak fogalmuk sincs, mekkora a tá­volság aközött, amit az órákon hallanak és aközött, aki mond­ja! Persze — szerencsére — vannak jócskán kivételek. De nem látom be sem most, sem a jövőben, miért ne mondhat­nám meg — kérésükre! — ugyanúgy az egyéni vélemé­nyemet, ahogy például a pap is megmondja a magáét?! Másfél óra múlva is az ere­deti véleményükhöz ragaszkod­tak mindketten. A tantestület többsége annak adott igazat, akivel éppen be­szélt. De érezni lehetett, hogy kissé elhúzódtak a fiatalember­től. Talán egyedül Kenyeres, a gondosan fésült agglegény he­lyeselt őszintén. De csak négy- szemközt. Nyíltan a világért se állt volna ki az igazgató véle­ményével szemben. Patakiné nyíltan kimondta, hogy az ifjúságot félti ezektől az eszméktől. Hiszen akkor is elég bírni velük, ha félnek va­lamitől. Nem elég, hogy ütni nem szabad őket, még az isten kezétől se féljenek?! Legköze­lebb kizavarnak bennünket az osztályból... — sápítozta. Akik hallgatták, nem válaszoltak ne­ki. Délután Jutkával sétált. Kö­zömbös hangon szólt hozzá: — Te még nem nyilatkoz­tál... Hogyan jártál volna el az én helyemben? — Engem az lepett meg — hangzott kissé csalódottan —, hogy ateista vagy. Tulajdon­képpen mi ennek a magyará­zata? — meredt a fiú szemé­be. Sokára született meg a vá­lasz: — Nehezen tudnám meg­mondani. Talán, hogy olyan elevenen él bennem a tiltako­zás minden hazudozás és meg­félemlítés ellen! A lány szótlanul ballagott mellette. Barnára sült arca töprengést árult el. A fiút bol­doggá tette, hogy legalább nem ellenkezik. Nekibuzdulva foly­tatta hát: — Persze, ha — Voltaire sza­vaival kifejezve — nyugdíjba küldtem is az istent, azért még nagyon sokat kell és akarok tanulni. De valljuk be: súlyos, bonyolult és mégsem főkérdé­sek ezek... S a lelkiismereti szabadság éppen azt jelenti, hogy ne is legyenek főkérdé­sek soha. Csakhogy az állam­nak — a saját iskoláiban ta­nító nevelőivel szemben — jo­gosan több ennél a követelmé­nye. De még mindig koránt sem annyi, mint az egyháznak volt, nem is olyan távoli múlt­ban!... Jutka — nem figyelve az utolsó mondatokra — váratlan határozottsággal megszólalt: — Az igazgatóval folytatott vitában mégsem neked volt igazad! Arra gondolok: té az­zal dicsekedtél, hogy pedagó­giai szempontból is feltétlenül helyesen jártál el. Pedig sze­rintem nem! Hogy mivel iga­zolom? Inkább kérdezek: ha arra kértek volna a gyerekek, mondd meg, mi a véleményed egyik kartársadról, vagy éppen az igazgatóról, feltétlenül meg- mondtad volna őszintén?! Rá­pillantott a fiú arcára és már folytatta is: — Na látod! Éppen ez a pe­dagógiai szempont. Mindent, de (Folytatás a 9. oldalon.) Szekszárd Garayval és Ba- biüs-csal vonult be a magyar irodalom történetébe, s a ha­gyomány legfeljebb annyit tagt még számon, hogy Vörösmarty többször megfordult a megye­gyűléseken. Mindez bizony nem valami sok, főleg, ha hozzá­vesszük, hogy Garay is, Babits is korán elszakadt szülővárosá­tól, s mindketten fővárosi la­kosok lettek. A középkori Szekszárd iro­dalma teljesen elsüllyedt, pedig nem kétséges, hogy a városala­pítást jelképező apátság lete­lepítésével együtt írástudók, krónikaszerzők is telepedtek a fiatal városba, sokkal fonto­sabb lenne ennél a reformáció korának feltárása, hisz amint a tudós Ipolyi Arnold írta, »az Al-Duna vidéke Tolnától le­felé a Dráváig a hitújításnak egyik első és termékeny földje vala«. Közismert tény a közép­kori Tolna művelődési szerepe, ahol az egyik legtehetségesebb, és legtevékenyebb reformátor, S/.tarai Mihály is hosszabb ide­ig működött, mint. versében énekli: Istenben való jó reménységben, Tar papokkal való nagy ütkö- [zetben. Sztárai reformátori tevékeny­sége addig nem látott mozgal­mat vitt a hétköznapi életbe: állandó vitákat rendezett, já­tékszínt állított fel, ahol saját darabjait adták elő. Maga be­széli el, hogy egyik hitvitája után a meggyőzött és felbőszült nép agyon akart verni több papot, s csak azok menekülhet­tek meg, akiket az asszonyok teknők alá rejtettek üldözőik elől. Erről szól a tréfás közép­kori versezet is: Pap van a teknőnek alatta, Három asszony ül rajta. Sztárai alatt a tolnai iskola, amelynek híres könyvtára is volt, olyan tekintélyt szerzett, hogy tanulói egyenesen mehet­tek a német főiskolákra. Itt működött a nevezetes Veres­marti Mihály is, akinek meg­térése históriája, egyike közép­kori irodalmunk becses emlé­keinek. Semmi kétség, hogy a neves tolnai iskolának szoros kap­csolata volt Szekszárddal. A már idézett Ipolyi Arnold sza­vaiból ez világosan kitűnik: •■A Duna mentében, hazánk e classicus földjén, ahol az egy­kori virágzó római telepek alapján a magyar középkorban számos monostor és népes vá­ros épült. Földvár és Paks, Ma- docsa és Tolna, Szegszárd és Bátaszék, Czikádor és Bodrog- monostor. Báta és Bátmonostor a tanodák és művészetnek, az ipar és kereskedésnek neveze­tes telepei voltak és már ekkor virágzásnak indultak«. Sajnos, mindennek semmi nyoma, illetve csak lelkiisme­retes levéltári kutatás mutat­hatná fel a város középkori művelődésének töredékeit. Nem lenne hiábavaló fáradság, s a 900. évforduló meg is érdemel­ne részletesebb kutatást ezen a téren is. A reformációt követő évszá­zadokkal sem állunk jobban, hisz a város története is meg­lehetősen hiányos, s elsősorban a XVII. század világutazójának, a nem is mindig szavahihető Evlia Cseleblnek tudósítására támaszkodik. Az irodalomban Szekszárd nem is jutott szerep­hez, egészen Garayig. aki Háry János remekbe szabott alakjá­val nemcsak az Obsitos alakját formálta meg minden időkre, hanem a városnak is hírnevet szerzett. Garay nem volt nagy költő, bár megítélését eleve megza­varja, hogy legnagyobbjaink- nak volt kortársa. Petőfi Arany, de még Tompa mellett is csak az lehetett, ami volt: a reformkor irodalmi minde­nese, aki hosszú versezetekben ünnepelte a szabadságot, a pol­gárjogokat, a haladást, s ter­mészetesen a szekszárdi bort. Minden téma volt számára,- mindenért egyformán lelkese­dett, a balatoni kecskekörmö­ket, a szekszárdi dombokat éppúgy megénekelte, mint Csa­tárt, a szerelmet, vagy a törté­nelem egy-egy eseményét Na­gyon sokat írt és nagyon sok­félét s csak szerencsés pillana­taiban tudott az átlag fölé emelkedni. A Háry-versek vi­szont világirodalmi rangra emelnék, ha a hazug, de elmés obsitos nagyon is magyar alak­ját meg tudnánk értetni a vi­lággal. Sokkal bonyolultabb Babits kapcsolata a várossal. Babits igazi lokálpatrióta volt, élete végéig hűségesen ragaszkodott Szekszárdhoz, majdnem min­den regényében a szekszárdi táj a háttér s verseiben is újra és újra visszatérnek itt töltött éveinek emlékei. Babitsnak ke­vés érzéke volt a tájhoz s lel­kesedése is más természetű, mint Garayé. Nagyon jómódú, sőt gazdag családból szárma­zott, s egész rokonsága fontos szerepet kapott a város életé­ben. Igazi dzsentrik voltak, »urak«, ahogy Babits többször írja leveleiben s Szekszárdban is csak saját osztályát ismerte és szerette. A néphez soha nem jutott közel s ez magyarázza azt is, hogy épp Szekszárdon nem szerették, pontosabban, nem is ismerték. Az osztály, amelyhez Babits is tartozott, s amelynek rokonszenvét és meg­értését kereste, csak a mula- táshoz és a naplopáshoz értett s mi sem jellemzőbb, mint az az 1935 körül tartott irodalmi est, amelyet a szekszárdi nő­egyletben rendeztek, elsősorban Babitsné kérésére. Á nőegylet terme majdnem üres volt, né­hány iskoláslányt sikerült csak kivezényelni, de amikor Babits éneklő hangján egy végetérni nem akaró értekezését olvasta fel, zsebkendőbe fojtották ki­robbanó nevetésüket. Babitsnak, főleg az első há­ború után, más kapcsolata nem is volt a várossal, csak a fiatal­ság utáni nosztaglia s az éven­ként ismétlődő látogatások. Mert özvegy anyja haláláig itt maradt, s Babits, amíg csak végképp ágyba nem döntötte súlyos betegsége, hűségesen meglátogatta anyját. A két háború közötti idő­szakban irodalmi élet nem tu­dott kibontakozni Szekszárdon. A város vezetői, élen a fél­művelt »vitéz« Vendl polgár- mesterrel, csak saját anyagi ér­dekeikkel törődtek s irodalom­hoz, művészethez nem is ér­tettek, nem is érdekelte őket. Egy időben ugyan működött a Vas Gereben Társaság, sok jó­szándékkal, de gyér lehetőség­gel, s így az eredmény is job­bára elmaradt. Az újságok, amelyek a megyeszékhelyen megjelentek, rendszerint né­hány törtető politikus zuglap­jai voltak, amelyek mindig né­hány ember leplezetlen érde­két szolgálták, akár a kor­mánypárt oldalán álltak, akár az »ellenzéki« jelzővel szolgál­ták a rendszert. Szekszárd minden téren megmaradt sze­gényes, jelentéktelen mezővá­rosnak, amely csak a felszaba­dulás utáni esztendőkben in­dulhatott meg a fejlődés útján. Tizenöt év alatt többet fejlő­dött a város, mint korábban száz esztendő alatt s ez termé­szetesen nyomott hagyott a kulturális, szellemi életen is, Persze nem mondhatjuk aztj hogy mindennel elégedettek lehetünk, van még tennivaló ezen a téren is bőven, de olyan '■ton haladunk, amely egvre aevobb eredményeket, a fej. ’ériés újabb és újabb lehetősé­geit ígéri, (cs)

Next

/
Thumbnails
Contents