Tolna Megyei Népújság, 1961. február (11. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-26 / 49. szám
IRODÁLOm NÉPMŰVELÉS * f NyritHti a atqtnp A 900 éves város Vannak emberek, akik talán nem is húsból-vérből vannak, és akik olyan rejtve hordják a szívüket, hogy olykor-olykor még önmaguk sem találnak hozzá utat. Mintha gránitból, vagy bazaltból lennének, — s a kőnek nincs szíve. Nem szabad rájuk haragudni. A szikla nem tehet róla, nem oka annak, hogy nem futóhomoknak született. Nemcsak az átka ez, de a rangja is. A homokbuckák ide-oda vándorlását az égi madár sem tartja számon, de ha egyszer a szikla mozdul...! Ahhoz földindulás kell. (Ilyenkor aztán kitűnik, hogy nincs az a keménység, ahol egyetlen szál gyönge kis virág gyökeret ne verhetne, vagy egy kis bokor ne lelhetne magának otthont.) A szikla törvénye kemény és szigorú; a homoknak csak útja van, de a hegynek — sorsa. Valahogy így van ez nálunk is, embereknél. Most is, de mindig is, de ma különösen, hiszen földek indulnak, embersziklák hajolnak, hogy a sokszázéves egyenlőtlenségek legutolsó hántásai is semmivé legyenek, és legyen az, ami eddig nem volt, nem egyformán volt mindenkinek: látóhatár, távoli horizont, és ameddig a szem ellát: széles, biztos, egyenes út, és azon emelt fővel való járás. Szóval: boldog és szép emberi növekvés a futóhomok és a sziklák helyén. Nem esetlegesség és nem sors; nem, hanem: élet. Én így gondolom valahogy, és így gondolhatta ezt öreg Bujdó István is, nagyapám régi harcostársa, aki büszke volt arra, hogy a múlt futóhomok sivatagjában is meg tudott maradni sziklának. Nem volt könnyű. És feladni sem volt könnyű, de most már minden jól van. Nekem elmesélte, én csak tovább adorn. * — ... mert az borzasztóság volt öcsém, mindig a másét túrni, hogy annak kalács lö- gyön belüle, nekünk mög még fekete morzsa se nagyon. Nagyapáddal sok idegen barázdát végig küszködtünk, és sose a magunkét. Élni köllött. Küszködve, akárhogy, de élni köllött, mert még élet van, addig mögvan a reménység is. Csak- hát vízbefőtt krumplin még reménykedni is nehéz dolog, hát még aratni... Azért a végin mégis csak sikerült háromezer ölet összehozni. Azt úgy vöttük el a szánkból. Tudod-e öcsém, hogy évekön át csak sátoros ünnepön öttünk húst. Egy tyúkot hatan a két ünnepnapon. Kettőt mán nem vághattunk, mert az mán egy rögöt jelenthetött a majdani földből. Szóval összegyűrt a háromezer öl. Nyomorúság volt ez is, de már a magunkért való nyomorúság. Az enyém volt, és nem az úré. A magunkét túrtuk, nem a másét, s ha kalácsot nem is, de könyér- höz termött. Kertészetöt akartam belüle csinálni, de gyütt a háború. Először odamaradt a kisebbik gverök, azután a Donnál a legidősebb is elesött. A legkisebbet a csendőrök hajtották el a leventékkel. Csak a lány maradt itthon, mög mi, az öregök. Aztán mögértük a föl- szabac ’ ’árt. gyütt a földosztás. A legkisebb gyerök is hazavergődött a nagy hányódás után, így osztán még ötezer ölet kaptunk a háromezerhöz az uraság földjibül. Még hinni se igen akartam, pedig azt én magam mértem ki. Benne vótam én is a bizottságban. (Cigarettával kínálom az öreget. Csak legyint a kezével, hogy most nem ér rá, hiszen fontos és gyönyörű emlékek tüzelik.) Ketten a fiammal győzködtünk a földdel. Először csak egy lóval, aztán kettővel. Se vasárnap, se ünnepnap, mindig csak a dolog látástól-vakulásig, mert mostmán meg házat is akartunk, saját házat, ha mán gazdák lőttünk. (Elneveti magát, önmagával csufondárosko- dik). Megintcsak nem öttünk húst, csak nagy ünnepön, mert a hasunkon is spóroltuk a téglát. Cselédkoromban a más szögényei vótunk, most a magunkéi. (Ez már nem olyan szép emlék, mint a földosztás, most jól esik rágyújtani. Kibodorodik az első karika füst, s öreg Bujdó- ból is tovább bugyog az emlékezés forrása.) önni se igön mertünk, egy darabka göncöt mög nem vöt- tünk vóna, élire raktuk a garast. Gyűlt is szépen, pedig beadás is vót, adó is vót, mög nem mindön esztendő sikerült egyformán. Úgy terveztük, két év múltával belevágunk majd az építkezésbe. A telek mán meg is vót hozzá, ez ni, ez a mostani. Hát egy napon jön ám a tanácselnök, ismerőd öcsém, a Balogh főkertész fia, aztán mondja, hogy szövetközetöt kéne létesíteni. Beadni a földet a közösbe, meg a lovakat is, — a tehén az maradhat, ha akarom... Beadni a földet. Hát öcsém, én az akkori eszömmel inkább a karom engedtem vóna levágni, mint hogy csak úgy odaadjam azt, ami az enyim. Az én födém... Amért annyit koplaltam, gürcöltem, szakajtottam magam. Meg aztán a ház is. Még két év híja van. Ha odaadom azt a nyócezer ölet, odaadom vele a fel se épült házat is. A födelet a fejem fölül, ér- ted-e? (Hunyorog rám a nevető szeme, hogy elértem-e az ő ma már nevetséges akkori okoskodását. Én is megvidámodom egy kicsit, de nem szólok, csak hadd folytassa.) Azt mondja erre az Andris (a tanácselnök), hogy ő ezt nem gondolta vóna rólam, s ha élne mé a komám — a te nagyapád, öcsém — a biztos másképp csinálná. Ezen elgondolkoztam, mert igaza löhetött benne, — de hát a ház csak nem hagyott nyugtot, pedig az Andris váltig erősködött, hogy az is möglösz azért, még tán könnyebben, mint úgy. Én kitartottam, na. Mögmaradtam egyéninek, pedig a régi cselédtársak majd mind bevitték a juttatottat. Azér valahogy akkor én is möntem vóna is, nem is, mikor látom, hogy mindönki odaigyekszik, aki valamiérő van közöttük, osztán mégse... Mondták is nemsoká, hogy gőgös lőttem, a főd ördöge szállott meg. Rájuk haragudtam érte, pedig tán nekik vót igazuk. Figyeltem a munkájukat, a föd.iüket tán jobban szömmel tartottam, mint a magamét, aztán mikor elgyütt az esztendő vége, rájuk való haragomban majd a szömük közé nevettem: Na hírősök, hát ez a szövetkezeti gazdálkodás? Igaz, gyön- gécske vót az esztendő, rosszkor indultak, igön aszályos vót az a nyár, — de neköm több jövedelmöm vót mégis, mint a legjobb szövetkezetinek. így vót. Mégjobban megorroltak rám, én mög ü rájuk. Ük a maguk igazát vallották, én meg az enyimet. Egyszer ugyan szóltak, hogy nem mönnék-e közéjük, — de én csúfolódásnak vöttem. aztán elzavartam ükét. (Most ő kínál cigarettával. Nem »dózni «-ból, hanem városias gyíkbőrutánzatos, elegáns tárcából. Symphoniát szív. naponta 30 körül. Havi 150— 180 forint csak a füstre, de nyilván telik... Az első egy-két szívás alatt csak hallgatunk, de aztán tovább beszél.) Tavasszal aztán belevágtam az építközésbe. Mindönt magunk csináltunk az alaptól egész a tetőig, ketten a gyerök- kel. (Akkor a »gyerök« 25 éves volt már, és hiába szeretett volna nősülni, nem engedte az apja. Kellett otthon a munkáskéz, nem mehetett el vőnek a más házához.) No, a tetőnél aztán mög is akadtunk. Ácsmes- tör csak egy vót nálunk, az is bent a szövetkezetben. Gondú- tam. hogy nem engedik el én- hozzám (ük is építköztek), akkor pedig tető nélkül telel a ház. Hát egy napon gyün ám az elnök, hogy mi lösz a tetőnkkel? Mán gorombát akartam mondani, hogy mi köze neki egy egyéni házához, gondjához meg bajához, amikor elibe vágott a szavamnak, azt mondta, hogy most néhány napra eljöhetne az ács, há én a bérit vállalom. Még megköszönni se tudtam, elmönt az elnök, a tető meg harmadnap készen lőtt, csak cserepezni köllött... No, gyütt a következő esztendő De bizony, neköm mán nem termött annyi, mint a közösnek. Se búzából, se másból. S ami termött is, ment a piacra, mert köllött a kórházra. Vetőmagom is alig-alig maradt, nemhogy fejadagnak való... Némelyik vót cselédtárs a közösben mög annyit részölt, hogy mán nem tudta hová tönni.. Mög még rá a készpénz. Nálunk csak a baj, se kenyér, se pénz, a föld vetetten, a ház vakolatlan. Mán azt gondoltam, megbolondulok a gondokban. (Feljebb tolja a fején a kalapot, amit a házban sem vesz le, mutatván: ő a gazda. Egészen neki komorodik az emlékezéstől. Még a hangja is mélyebb, amikor tovább beszél). Sose felej töm el, azon törtem mán a fejem, hogy eladóvá töszöm a tehenet mög az egyik lovat, amikor újra gyün az elnök. Hogy bevennének, h- meggondoltam a dolgot. A-' hittem, rosszul hallok. Tudta’ jól az állapotom ük is, a nincstelenségöm. oszt mégis hí- nak? Möntem vóna is ezer örömest, de nem löhetött. Jó dogomban nem möntem, mert többnek tudtam magam náluk. — hát akkor most hogy mehetnék, mikor kódusabb lettem a kódusnál a födém meg a házam mellett? Kegyelem(Folytatás a 6. oldalon.) A tolna megyében egykor virágzó római szőlőművelés számos emlékét őrzi a szekszárdi múzeum. Ezek között van néhány ásatag szőlőmetszőkés is, hasonlók a sző- lőbeni tanyák padlásán még ma is található régi magyar metszőkésekhez. A legértékesebb leletre Szekszárdon, a régi vármegyeház melletti telken bukkantak, 1845- ben. Két kőkoporsó (Sarkophag) került itt napvilágra, az egyik szépen faragott fehér márványból. Ennek egyik oldalán kettős kehelyből szerteágazó szőlővessző látható, a levelek közt fürtökkel. Ez, és a koporsóban talált ritka, finom öntésű üvegtálacska, az ún. »vas diatreta« felirata, — »Áldozz a Pásztornak, igyál és élni fogsz!« — azt bizonyítja, hogy a kőkoporsóban eltemetett előkelő nő már keresztény volt. A halott mellett több más tárgy között volt egy üvegkorsó is, melyben olaj, méz- és bor-keveréket találtak. IVIucsfán hasonló körülmények között leltek egy karcsú, kétfülű üvegkorsót, ugyancsak bor-ma-, radványokkal és mellette egy kis, bronzveretekkel díszített fa cseb- recskét, melynek anyagát a borban lévő savak megőrizték az enyészettől. Az első írásbeli adatokat környékünk szőlőművelésére vonatkozólag a pécsváradi (1015) és szekszárdi (1061) apátság alapítólevelében találjuk. Az előbbiben a király több szőlőművelő családot rendel a váradi apát fennhatósága alá, az utóbbiban a szekszárdi apátság határainak kijelölésénél említik Krin, Bika és Fövestelek szőlőket. Ettől kezdve számos középkori oklevél említ Szekszárd környékén szőlőt, bort és musttizedet. A bortermelésnek a török uralom sem vetett véget. A török igen nagy jövedelmet húzott az uralma alá tartozó magyarországi részek bortermeléséből, musttizedeiből, rév- és vámpénzekből. A hódoltság területin termett bort nagy tételekben szállították békeidőben felfelé a Dunán a királyi Magyarországba, Ausztriába és tovább nyugatra. Ezeket a borokat külföldön -tö- rök-borok«-nak nevezték de nem azért, mert Törökországban, hanem török uralom alatt élő népek, elsősorban magyarok termelték. Ebből az időből bőven van adatunk arra, hogy a szekszárdi bor nem volt éppen a legutolsó a török borok között. 1591- ben báró Wratislaw lengyel főúr utazott lefelé a Dunán és Tolnán megpihenve a következőket írta naplójába: »Itt kitűnő bor terem, nagyszerűen felüdültünk, sőt palackjainkat is megtöltöttük, amit később nem is bántunk meg...« Ez a bor biztosan szekszárdi termésű volt, melyet Tolnán, a régi dunai hajózás egyik legfontosabb kikötőjében »hajóztak be«. Tolnán rakta hajóra 1661-ben Szekszárdon vásárolt borát egy Becher nevezetű élelmes német kereskedő, hogy Bécsen keresztül Hollandiába szállítsa. A hírneves és furfangos Evlia Csebeli, az a török világutazó, történész, diplomata és kalandor eljutott a XVII. század közepetáján Szekszárdiba is. A városról feljegyezte, hogy rózsaligetes, szőlős és folyóvizes halmok veszik körül. (A folyóvizek azokban a cserépcsövekben csörgedeztek, amelyeket legutóbb a Flórián utcában és a Fürdőház utcában is megtaláltak.) A török alatt azonban a hódolt területek magyar bortermelése nagy átalakuláson ment keresztül. Ez idő alatt érkezett hazánkba és terjedt el a kadarka szőlőfajta. Nevét az akkori Balkán egyik legfontosabb kereskedő és szőlőtermelő városától, az albán Skodratól kapta. (Szkutari). A város nevéből lett szerb közvetítéssel (skadar, vagy skutaril) a kadarka. Ekkoriban terjedhetett el a vörös bor készítésének egy sajátos módja Magyarországon js. Mindenesetre a török előtti magyar bortermelésben vörös bort bor múltjáról nem találunk és a neves vörös borokat termő vidékek (Buda, Eger, Szekszárd) mind sokáig török uralom alatt voltak, s az 1606-os bécsi béke vonalától délre esnek. A török idő után először 1703- ból van adatunk a szekszárdi bor kivitelére. Ferner Ferenc Jakab, bécsi posztókereskedő egy londoni és egy amszterdami üzletfelének és hitelezőjének kész- pénzfizetés helyett közel 1000 csöbör budai és szekszárdi vörös bort küldött, külön császári útlevéllel. A szekszárdi bornak különösen Londonban olyan nagy sikere volt, hogy újabb 3000 csöbör borra kapott megrendelést. Az 1715-ös országos összeírásban a szekszárdi szőlőket majdnem mind mint újratelepített szőlőket tüntetik fel. Ettől az időtől kezdve bőven találunk szőlőre és borra vonatkozó feljegyzéseket a különböző összeírásokban és oklevelekben. A szekszárdi borvidék első részletes méltatója egy péterváradi patikus Schans Ferenc, aki később korának legképzettebb szőlésze és borásza, az első hazai szőlészeti szakfolyóirat megalapítója lett. Egész Magyarországot bejárta, s minden fontosabb borvidékről írt a Magyarország szőlőműveléséről kiadott német nyelvű könyvében. Érdemes e helyen most leírásának néhány tanulságos részletét idézni. »A Tolna megyei szőlőhegyek között a szekszárdi hegy a leghíresebb. A hegyet minden oldalról sík határolja, csak délen függ össze a pécsi hegyekkel, így a hegyoldalak különböző borokat teremnek. A hegyek minden oldalát, a lábától a csúcsáig olyan sűrűn ültették be szőlővel, hogy a kocsi- és gyalogutakon kívül egyetlen beültetlen foltot sem lehet látni... Ezután leírja a Jobb és Bal- Remetét, és a legjobb bort termő hegyek közt a Elő-hegyet, ahol szeptember 8-án érettebbek és színesebbek voltak a kadarkafürtök, mint az országban bárhol másutt. Dicséri a Kálváriahegy keleti lejtőjét, melyet né- metes írással Begtának (mai Bak- ta) ír. A szőlőművelésről azt írja. hogy az a szerémségihez hasonló. Szekszárdon sem használnak kiírót, az alacsonyra metszett vesszőket csak összekötik. Elismerőleg említi. hogy sehol az országban nem törődnek annyit a szőlő helyes és gyakori trágyázásával, mint Szekszárdon, dicséri a szőlőbeli utak gondozottságát, a híres szekszárdi vörös bor fejlett és ügyes készí- tésmódját. Leír egy sajátos, csak itt látott szőlő-oltási módot, mely az öreg tőke döntéssel való megfiatalításával párosul. »Sok bor megy Szekszárdról és egész Tolna megyéből vízi úton Pestre, de ezek a vízi úton szállított borok csak közepesek és a jó szekszárdi bor fele áráért kelnek el. A jó szekszárdi bor illata a mézre emlékeztet, de 2 évnél tovább nem érdemes tartani«. A múlt század szakirodaimában és kiviteli tételeiben egyre többet szerepelt a szekszárdi vörös bor, melyet Robert Druit 1865-ben Európa legkiválóbb borai közt említ meg. A szekszárdi bor nagy tisztelője volt Liszt Ferenc is, aki nemcsak ittjártakor itta, hanem néhányszor hangverseny-útjaira távoli országodba is vitt belőle. A hazánk bortermelését oly tragikusan visszavető filoxera és peronoszpora-járvány Szekszárd- ra a nyolcvanas évek végén érkezett meg. A nép az 1391-es nagy jégvágással hozza kapcsolatba. 1895-re Szekszárd 2725 hold szőlőjéből 1167 hold, s az egész szekszárdi borvidék 10 693 holdjából 6194 kipusztult. Az újratelepítés a betegségnek ellenálló amerikai alanyokkal új honfoglalás volt a kiszáradt hegyeken. Andrásfalvy Bertalan tanulmányából
