Tolna Megyei Népújság, 1961. február (11. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-26 / 49. szám
i—r n i—\—r CSITRI E==L j=n E_EZZJ Ezt az apróságot egyik barátom Verácska nevű lánya mesélte nekem a napokban. Verácska építésztechnikus, két éve dolgozik a szakmában. Any nyit föltétlenül el kell mondanom róla, s ezúttal nem szokványos írói fogásként, hogy rendkívül csinos. Majdnem velem egymagasságú, karcsú, szőke rövidrenyírt viharfrizurát visel, gyengén, de nagyon ízlésesen festi az arcát, száját, finoman öltözködik. Különös ismertető jele még, hogy gyöngyházfényt alkalmaz a körmein, élénken, kicsit hadarva beszél, s ha fontos a mondanivalója, idegesen játszogat valami kis mütyürkével, ami különböző színben, formában, de mindig a nyakában lóg. — Hát jó, én elmondom, ha annyira kíváncsi tetszik lenni — kezdi amikor pályakezdéséről faggatom. — Hát szóval építésztechnikus vagyok, azt tudja — folytatja gyors lélegzéssel. — Nem mondom, ez már magában is elég érdekes lehet, mert amikor önök fiatalok voltak, ez a pálya nem létezett még a nők részére. Komolyan mondom. Nekem persze létezik. Elég rendesen végeztem a technikumot, tessék csak megkérdezni a papámat, ha nem hiszi, sohase volt rosszabb osztályzatom négyesnél. No már most! — lélegzik nagyot és egyre jobban hadar. — Két állás között válogathattam. Mit tudtam én, melyik lesz jobb! Egyiket elfoglaltam. Jó, mi? Elfoglaltam. Rendben van. Szóval beálltam dolgozni. Persze vidéken. Az csuda muris volt nekem! — Keresztbe rakja gyorsan a lábát, szép bokája belevilágít a szemembe. — Tessék csak elképzelni: fogom én a bőröndömet, persze senkit sem ismertem ott, de az nem számít, kész nő vagyok, nem igaz? oda megyek, ahová a sors parancsolja. Remélem nem csodálkozik, hogy ilyen komolyan beszélek. Eddig vagyunk. Lakást persze adtak, egy kis bútorozott szobát, nem mondom, éppencsak elfértem benne, de mit számít az, ha indulhat az ember. Most tessék elképzelni — hajol előre és rákönyököl a térdére, játszik a kis, faragott kutyussal, ami éppen ügyeletes a nyakában. — Tessék elképzelni a következőt: van egy ménkű nagy irodaház, vagy minek nevezzem. Kiadják nekem, hogy reggel félnyolckor jelentkezés Varga Kálmán mérnök szaktársnál. Cuki, ugyebár? Tudom is én, ki az a Varga Kálmán! Persze ilyenkor az ember, nem szégyellem bevallani, mindjárt valaki remek fiúra gondol. Én például azt képzeltem, hogy ez a bizonyos Muki, vagyis Varga Kálmán mérnök szaktárs egy magas, barna fiú, barna nadrágban, sötétzöld zakóban, barna, zöldsávos nyak- nadrágban, sötétzöld zakóban, mondjuk barna, zöldsávos nyak kendőben, olyan, olyan rendes tompaszögű gallérban — az rémesen tetszik nekem! — hát szóval ilyennek képzeltem. Ja még valamit! Világos nyújtott orrú cipő, és mit mondjak, olyan göndör haj — a keze fent táncol a fejénél, mutatja finom ujjainak kígyózásával, hogy milyen hajat képzelt el Varga Kálmán kobakján. — Nohát. Ilyennek képzeltem. Tessék csak elgondolni, milyen izgatottan mentem reggel az irodába. Várjunk csak! Azt is elmondom, milyen ruhában. — Hát szóval felvettem az égszínkék szövetet, hozzá szürke tűsarkú cipőt, nem ezt, mert ez még nem volt meg, egy hónapja vettem, háromszáztíz forintért. Hát szóval mentem. Mentem, mentem a folyosón, néztem az ajtókat, a névtáblákat, gondolhatja, hogyan izgultam, hát egyszercsak látom, hogy Varga Kálmán mérnök. Mit mondjak: izgultam. Kiegyenesítettem a derekamat, anyu rengeteget nyúzott mindig, hogy jól tartsam magam, hát szóval kihúztam magamat és kopogtam. Egy nő szólt ki, hogy szabad. Ica, azóta egészen jól összebarátkoztunk, most végzi az egyetemet a levelezőn, cuki pofa, komolyan mondom. — Belépek, köszönök, bemutatkozom. ö is, persze. Megmondom, mi járatban vagyok, ahogy ezt könyvekben olvassa az ember. Szervusz, mondja. Hát szervusz. Pedig idősebb nálam, hogy mennyivel, azt nem mondom meg, nem kell az ilyet férfiak orrára kötni, ug- ebár. — Elég az hozzá — folytatja izgatottan és már egészen szorosra csavarta nyakában a láncot — ez az Ica bevezet engem ahhoz a bizonyos Varga Kálmánhoz. Most tessék elképzelni — lassítja le a menetet — ott ül az íróasztalnál egy ... mit mondjak, hát szóval egy idősebb férfi. Azonnal láttam, hogy legalább negyvenöt éves. Ja ez még persze egyeseknek nem idős, de mindegy. Hát szóval meglepődtem, ami nem is csoda. Ez a Varga Kálmán ké- remszépen sötétszürke ruhában ül az íróasztalnál, elég kövérkés pacák, gyűrött a gallérja, félrecsúszott benne a nyakkendő, ménkű nagy dohányfüst van körülötte, föltolja homlokára a szemüvegét, végignéz rajtam és azt mondja morogva: üdvözlöm. — Aztán leültetett. Foglaljak helyet. Megint végignéz, elmosolyodik fanyarul és képzelje, mi volt az első mondata? Pontosan emlékszem: megint ilyen csitrit küldtek ide nekem? Mit szól hozzá? Gondolhatja. hogyan éreztem magamat! Csitri! Na, ez jól kezdődik, gondoltam, ö pedig elkezdett nekem magyarázni, hogy így, meg úgy, betesz szépen rajzolni, majd aztán meglátjuk, mit lehet velem kezdeni. Komolyan mondom, majdnem elbőgtem magamat. Nem is csoda. így fogadni egy fiatal lányt, aki elvégezte a technikumot és idejött dolgozni! Csitri! Szerettem volna felugrani és kirohanni tőle. Kérdezgetett még, hogyan végeztem, kik a szüleim, miegymás, nem is tudom már, mi mindent . kérdezett, elég az hozzá, hogy aztán átvezetett egy nagyablakos szobába: itt van kérem a rajzasztal, barátkozzék vele, ismerkedjék az eszközökkel, fújjofi egyet, aztán majd meglátjuk. Gondolhatja mekkorát estem! Lompos bácsi a göndörhajú Varga Kálmán helyett! Méghozzá majdnem kopasz! Azt hittem, elsüllyedek. Azt persze nem mondhatom, hogy rossz ember volt, csak nem olyan, amilyent elképzeltem magamban. Hát így kezdődött. — Azért aztán lassan belejöttem. Dolgozgattam. Ha nem hiszi, tessék nyugodtan megkérdezni, elég rendes rajzok kerültek ki a kezemből, de rá mégis haragudtam. Csitri! Mit gondol, meg lehet az ilyet bocsájtani? Különben ne is feleljen erre, tudom,, én milyenek maguk, férfiak. Persze közben megismerkedtem a tagokkal, volt közöttük néhány egészen rendes lány, no és persze fiú is, de ez most nem tartozik ide, nem akarok én itt unalmas dolgokat mesélni, csak Lalit említem, az egy mérnök, mit mondjak, egy remek fiú, éppen most készül kocsit venni és képzelje, az én kedvemért zöld és vajszínűt vesz, érdekes, mi? — Na jó! — szívja tele a tüdejét. — Maradjunk Varga Kálmánnál, mert ebben a pillanatban, ahol tartunk, ő az én elsőszámú ellenségem. Csitri! Na megállj, gondoltam. Tudja, hogy egyáltalán nem vagyok bosszúálló, nem is arról volt szó, csak nem akartam adósa maradni, mégis csak nő vagyok és akármit beszélnek, bennem is van valami következetesség. Vártam az alkalmat. Meg kell mondanom, hogy Kálmán bácsi, mert akkor már így szólítottam, ami persze nem tetszett neki, mert ő még rettenetesen fiatalnak tartja magát, hát szóval Kálmán bácsi egy szép napon elkezd valami új, kétemeletes lakóházterveket rajzoltatni velem. — Tudja az ilyen anyagot megkapja az ember, sokszor összevissza firkálva, javítgatva, na most tessék azon eligazodni, tisztába tenni, satöbbi. Hát jó. — Dolgozom, dolgozom, egyszobás hálófülkés lakásokat rajzolok, egyszercsak hopp! Találok valamit! Most megvagy, gondoltam magamban és ugráltam a rajzasztal mellett. — Aztán fogtam az egész paksamétát, irány Varga Kálmán mérnök szaktárs! Bekopogok hozzá. Most figyeljen, most jön a java! Ul a bácsi az íróasztalánál, rengeteg papír előtte, én mosolygok, ezt mái- megszokja az ember, nem illik valami dühös képpel bemenni a főnökhöz, nem igaz? — Fölnéz rám és azt mondja, ahogyan már százszor hallottam tőle: valami probléma van kérem? — Igen — mondom én szendén — valami probléma van — és kibontom az agyonfirkált rajzot. — Lássuk, lássuk — mondja ő és maga elé veszi a papírt. — Mi itt a probléma, kérem7 — Itt a jobboldali harmadik lakásban — mondom én — tessék megnézni, a fürdőszobába nem lehet bemenni. — Kálmán bácsi fölkapja a fejét: hogy-hogy nem lehet bemenni? — Kicsit megijedtem a hangjától, halkan folytattam és mutogattam a maszatos ujjammal. — Tessék nézni. Nincs ajtó. — Nincs ajtó? — húzta maga elé a rajzot és ceruzát fogott. — Hogy-hogy nincs ajtó? — Nincs — mondtam. — Tessék csak megnézni, hogy nincs. Ez itt tizenkettes fal végigKiegyenesedtem, néztem a kezét, a ceruzát, aztán a fejét és fölfújtam a hajat a homlokomról. — Nincs ajtó, nincs ajtó! — mondogatta zavartan és hüm- mögött, odanyomta a ceruzát, ahonnan kimaradt az ajtó, aztán fölemelte gyorsan és rámnézett. — Helyes! — csapta le a ceruzát. — Csináljon oda egy ajtót. Tudja milyet. Maga figyelmes ember, Vera kisasz- szony. Hirtelen mozdulatokkal visz- szaengedi a szorosra csavart láncot, ami hintázva bomlik ki a nyakán és azt mondja önérzetesen, majdnem büszkén: — Persze azóta nem vagyok neki Csitri. Jó, mi?... ORMOS GERÖ Leányfej; portrévázlat Néha felszúrja kedved finomságát a szálkás munkanap és méhecske-zümmögéssé zsugorodik benned a szárnyas indulat, de másod sincs, mint ez a könnyű vérzés, mi ideköt, és holnap is eljössz újra, mert itt születnek köréd az örömök, mert úgy élsz itt, mint a gerlék szárnyaiban az egyszerű meleg; a kérdőjelek után te lettél a megmásíthatatlan felelet, fiatalságoddal bizonyítasz és érvelsz, május lakik a tenyeredben s kapar, mint a cserebogár, s hogy mindenkinek jusson: szemedből szóródik szét a nyár; mint szépen kirajzolható dallam, föllebbensz a gépek és zörejek fölé és körbetáncolod ezt a kis műhely-társadalmat, s mi minden irányból összegyűlünk, összekoccintjuk szíveinket, megcsodálunk és természetesnek veszünk, benépesedünk szeretettel, amit szépséged közénk hintett. TÉNAGYSÁNDOR A vén bakter Várostól messze — kis állomásunkon huszonöt évig szolgált az öreg. — Ha jelzett a harang, kiállt s vigyázzban várta a füttyös, szép gőzösöket. — Huszonöt éve, vagy több már? — nem tudom. Gyermekkoromtól ismerem... sokat találkoztunk, ha haza-hazajöttem. Most is felismer; férfi-arcomat nézi hosszan, és rólam érdeklődik, meg Pestről, s mindig a szavamba vág; a régi esztendőkről kezd beszélni, s ilyenkor aztán kihúzza magát. Az unokája mérnök lett, — dicsekszik; van kis háza s (pár ölnyi) szőleje a faluvégen, a fia iparos, s Komlóra jár le: bányász a veje. Ballagunk lassan; megáll. Hátizsákját — látom, nehezli — átveszem tőle, hálásan szól... S úgy dohog, mint egy gőzös, mire felérünk a dombtetőre... . __________ FAZEKAS LAJOS A pám elindul Puskaropogás volt a muzsikája, a bál: véres, Verejtékes tusák. Majd jött az éhség, olasz hadifogság. És odalett a virágzó ifjúság. Már mardostá a hazajövés Vágya. Olyan jó volt letenni az igát, s az eke mögül vigyázni a szélbe: gyógyul-e már a megbolydult világ. Vasárnaponként aggó dón figyelte az édesanyja nyugtalan szeme, hogy megáll-e a szeme valakin már, s látta, hogy csak a nóta mindene. De aztán jött egy furcsa-szép vasárnap: Kilebbent a sorból egy karcsú lány. S ő hagyva cimborákat, bort, a nótát, elindult a pillantása után... ___________________________HEGEDŰS LÁSZLÓ A munka reggelén Ma is felvirradt a munka reggele, s az élet szíve megdobban bennünk; mi vagyunk a vér világunk erében, — egyre gyorsabban kell keringenünk. Seregünk közös ritmusra menetel, s uralkodunk gyárak, földek felett. (... Naponta lelkűnkből bocsátjuk útjukra a tettekre pezsdítő reggeleket.) KÓPIÁS SÁNDOR Npluzec föl szegeimé (Folytatás az 5. oldalról.) kenyér, irgalom-falat neköm ugyan nem köll! Kint maradtam megint. Nappal dolgoztam, éjjel fuvaroztam, a gyerök se vót még egészséges, de mán napszámba járt csemötét ültetni, oszt mégse akart meglátszani a nagy igyeközet erödménye. Tavasszal osztán möggyüttek a szervezők. Elég későn. Mán jószerivel köllött vóna kezdeni a munkát a fődeken. Elkezdték oszt járni a házakat. Majd mindön egyénit felkerestek, csak éppen engöm nem. Nap-nap után vártam ükét. Mán utóbb a házból sem mozdultam ki, hogy ha gyünnének, otthon ta- náljanak. de hiába no. Egy hét után mán a kapun is ki-kiles- tem, hogy mi lösz? Gyünnek hát vagy nem gyünnek? Hát nem Énhoz'cv se nem "ütt. No osztán mög is haragudtam irgalmatlan. Három hét alatt rám se nyitották az ajtót. Mérgemben aztán fogtam magam, mögyök föl az elnökhöz. Neki is hajtottam, mondva, hogy azokat hívogatják, agitálják, énhozzám meg a kutya se nem szól? Vagy tán én nem is köllök oda? Mér nem, ha nem, mi? Az elnök megvárta aztán, míg jól kiordítoztam magam oszt csak mosolygott. Az Én mög még vertem vóna tovább is a tüzet, de aztán csak mög- szólalt, hogy nem úgy van az egészen, ahogy én itt most ösz- szeszödtem, mert másképp van. Hogyan hát? — mondom én. Hát úgy, azt mondja, hogy mi azt akartuk, hogy maga sajátmagától gyüjjön, ne másként. Hogy maga szervezze be önmagát. Hát ha most azért gyütt, hát elintézhetjük. (Csupa mosolygás az öreg. Vidám és fényes a szeme, kisimult az arca.) Elintéztük osztán. Azóta mán lemönt egy esztendő, mögvót a napokban a zárszámadás is. Gazdag embör lőttem, öcsém. A fiam is nősül mostmán, a lánynak a tavaszon nagy lakodalmat ejtök. Oszt jövőre én mögyök az asszonnyal fürdőbe. De ingyön, értöd-e? (Értem hát. Tán egy kicsit másképpen is, mint az öreg Bujdó, de ugyanazzal az örömmel. A kemény szikla legyőzte önmagát. Addig csak büszke volt. de most boldog. S van-e szebb, nagyobb dolog -- életben a boldogságé •-!?) JÁNOSY ZOLTÁN
