Tolna Megyei Népújság, 1961. január (11. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-15 / 13. szám

VAKARCS

Mégis van öröm

Felfedezem a Rend új szabályait, az okos szavakat helyükre teszem; kibontom a fénylő, rímes hangulatot, hogy ne menj el mellette hidegen te sem.

... Míg az együttérzés pírja fel nem sejlik, addig a költők tolla mozdulatlan; a világot nehéz megváltani, mégis van öröm minden mozdulatban. Gondolatainkban érlelődik a tett,

— eszme nélkül égni nem lehet;

de ha zászlónk selynMn a jelszó meglobog:

■i fény felvillantja bátor telkemet.

KÓPIÁS SÁNDOR

IMEOSIMCIÁ

Két ijedtet vakkant, aztán elfut a kerítéstől, öt lépéssel hátrább megáll, visszafordul, megfeszíti a lábait és megint belekezd az ugatásba.

Akkor már benyúl az ember az alacsony lécajtón, keresi a reteszt, amit két órával ezelőtt betolt az asszony. Kitapogatja a lötyögő, hideg vasat, elhúzza, aztán lenyomja a kilincset.

Az ember előbb csak rápisz- szent, aztán káromkodik morogva, feléje is rúg, de elég messze van, el sem érhetné. Vakarcs tisztán látja ezt a mozdulatot, előrefeszíti első lábait, feltartja mérgében a farát és tele pofával tiltakozik.

Odabent akkor már ébren van az asszony. Hanyatt fekszik a dunyhás ágyon, erősen fülel kifelé, ijedtség szaladgál az ereiben. Nyolc óra tájt ment el az ura, Jani futott ide érte a gazdaságból, jöjjön gyorsan, Viola a harmincas számú tehén kicsi borjút vár, segítségre van szükség.

Kívül igen lassan közeledik az ember az ajtóhoz. Vakarcs kitartó ugatással fogja, olykor annyira nekibátorodik, hogy odakap a csizmájához, de aztán meghátrál. Hiába, kicsi kutya, alig múlt fél éves.

Az asszony arra gondol már, hogy felkattantja a lámpát és kiszól, de visszaveszi a kezét. Tán csak valami férget fog a kutya. De a másik pillanatban megkoccan halkan az ablak. Felül az ágyon, nyakára nyomja a dunyhát, kalapál a halántéka.

Az ember ott lapul már egészen a falnál, száraz a szája, nem szól, nem is pisszent rá a kutyára. Megint bekopog. Aztán meg is szólal halkan:

— Nyisd ki, Rozálka.

Rozálka inkább csak sejti,

hogy szólt odakint valaki. Hidegnek érzi most a szoba levegőjét, s igen forrónak a testét. Meg se moccan.

Vakarcs lent áll a kis gyalogjáró mellett. Szinte rekedt már az ugatástól. Ugrik egyet olykor, orrát neki is veri az ember sáros csizmájának, de nem tud beleharapni, ügyetlen még, sohase keveredett ilyen háborúságba emberrel. Kicsit fáj az orra, nyüszít egy aprót, aztán rugdalja, kotorja hátra a földet és megint támad.

Az ember harmadszor is kopog és nagyokat rúg Vakarcs felé.

— Hallod, Rozálka? — mondja. Én vagyok: András. Eressz be.

András? — üt az asszony értelmébe. Hát mit gondol ez a veszekedett András? így jönni valakinek a feleségéhez éjszaka?! Biztosan tudja, hogy Ferkó odavan a nagy istállóban. Ó, ha nem lenne most ilyen éjszaka, de rányitnám az ajtót, de belevágnék a képébe a mocskosnál'-! — gondolja és nem mozdul, összeszorítja a szóját.

András nekiereszkedik háttal a falnak, lenéz Vakarcsra és várja, hogy mozduljon odabent az asszony. Csintalankodott vele, igézte a szép, fekete szemével, hát csak jelentkezik valahogyan.

Elfeledkezik egy kicsit a kutyáról, csak az ajtót, ablakot figyeli.

Vakarcs pedig fent van már a gyalogjárón, most más oldalról igyekszik beleharapni és ugat, ugat, ahogyan kifér a torkán.

— Beszélni szeretnék veled — mondja az ember a sötét ablaknak és ebben a pillanatban Vakarcs felugrik a térdéhez, beleakasztja éles fogait a nadrágjába.

Kemény ököllel vág oda az ember, a fejét éri, aztán rúg rajta egyet.

Vakarcs legurul a gyalogjáróról, csúnya fájdalmat érez a nyaka táján, nyüszít, kotródik, leül három lépéssel arrébb, de felugrik megint és nekiront az embernek.

Akkor jól talál a csizma: óllát éri Vakarcsnak, s ettől már felfordul a kutya. Nagyot sír, meghemperedik, aztán felugrik és vinnyogva fut hátra a kertbe. Az egresbokroknál leül kis időre megint ugat és fülel a ház felé, aztán feláll, körülnéz, nekiiramodik az udvarnak visszafelé és kirohan a tárt lécajtón.

Feltartja a fejét, nyakában igen erős még a fájás, de ugat, ugat, mintha a szomszéd kutyákat hívná. Azok valameny- nyien felelnek már, néhány kint toporog az úton, tán tanácsokat ad Vakarcsnak.

A kicsi kutya visszafordul a házhoz, a füle megfogja az ember minden mozdulatát.

Aztán nagyon nekiiramodik, utolsó éleset vakkant és nekivág a gazdaság széles, sáros útjának.

András örül, hogy ezt elintézte, odaáll egészen az ablak elé. Aprókat koccant az üvegre és beszél.

— Nyisd ki Rozálka, engedj be. Tudod, hogy mindig menynyire néztelek téged. Ne tégy úgy, mintha aludnál, hallod-e.

Rózái fekszik már, két öklét összefogja az álla alatt. Szakadozott gondolatok futkosnak az agyában: mit gondol énnálam ez ez ember?! Ránéztem ókor? Iszen akárkire ránézhet az ember, attól még nem lesz senki ringye-rongya! Hej ha most megjönne Ferkó. de ellátná ennek a baját! Álljon csak az ablaknál, beszéljen, betörni úgyse mer. Ha megtenné... fölvenném a nagykést, vagy székkel verném szét a fejét.

Vakarcs most ér a nagy istálló közelébe. Sáros, csatakos, forró nyelve kileffedt, nehezen szedi már a lábát.

A nagv épületnél két öreg kutya állítja meg. Remeg, ijedten toporog, aztán lvukat keres közöttük. Ezek, mintha meg értenék, hogy fontos dologban jár, nem sokat tartóztatják, de követik morogva az istállóajtóig.

Ott megáll Vakarcs és kétségbeesetten ugat.

Belül nagv dologban vannak, de öreg Mihály tehenes föl- neszel, kinyitja az ajtót.

Vakarcs besurran a lába mellett, körülnéz gyorsan és egy szemnillantás alatt meglátja a gazdáját.

Ferkó ingujjban áll Viola mellett, nagyot csodálkozik, amikor Vakarcs nekiugrik a térdének.

— Hát ez? — néz körül, aztán lehajol, megveregeti a kutya lucskos hátát. — Mi van, Vakarcs? — kérdi, mintha értelmes választ akarna tőle.

Vakarcs pedig vinnyog, döf- ködi orrával a csizmáját, elfut tőle és megint vissza.

— Hí a kutya — mondja az öreg tehenes. —• Tán az asz- szonv küldte — teszi hozzá csintalanul, de elkomolyodik mindjárt. — Eredj no. — Hidd el énnekem, hí a kutya. Érteni kell ennek a nyelvén.

Ferkó érzi már, hogy igaza lehet az öregnek, simogatja Vakarcsot, százféle ijesztő gondolat futkos az agyában és megy a kabátiáért.

— Mindjárt megfordulok Miska bácsi — mondja. — Hazafutok, mi van.

Amint feltárja a nagy kaput, Vakarcs boldogan ugat és kifut előtte.

,— No te, no te! — nyugtatja az ember és nekivág keresztbe a sötét udvarnak.

Három perc csak így az út. Ahol most jár, innen naopal se látni a házat, de figyel arrafelé. Kicsit megnyugtatja, hogy teljes a sötétség. Siet a hideg sárban. Vakarcs hangosan liheg, olykor fel-felvakkan mellette. Nyugodtan, biztatóan, hogy gyere csak, fogjuk meg a csúnya, erőszakos embert.

Amikor aztán közelednek a feltárt lécajtóhoz, új dühhel ugat fel és befut az udvarra.

Bent az ablaknál fölrezzen András. Hallja már a lépéseket. ökölbe húzza a kezét és figyeli, merre tartanak.

Ferkó most fordul be az ajtón.

Vakarcs akkor már ott ugat András lábánál. Bele-belekap és hívja a gazdáját.

Az ember lelép gyorsan a gyalogjáróról, futásnak ered hátra az udvaron. Vakarcs a nyomában ugrál és éleseket ugat. Nem is hallani mást, csak ezt és a két pár csizma sebes csattogását. Mert Ferkó fut András után. Vakarcs az ember előtt ugrál már, az szedi a lábát, de a kazal közelében csúszik egyet, veszít a távolságból. Ferkó ott van már a nyomában.

Aztán egy pillanat és el is kapja a vállát, nagyot ránt raj'- ta visszafelé.

Mind a ketten elterülnek. Vakarcs büszkén ugrál, ugat körülöttük.

Ferkó ökle lesújt kettőt, hármat, akkor ismeri föl Andrást.

Aztán felállnak mind a ketten, András vissza akar ütni, de megint képébe vág az ember ökle.

— Lopni akarsz, az anyád ke- servit, mocskos?! Elszedd innen az irhádat!...

Az ember csúnyán káromkodik, ütni nem készül már, a kalapját keresi a földön. Vakarcs fickándozik, felugrál a gazdájára.

Aztán elcsendesedik az éjszaka. András elmegy hátrafelé, Ferkó vissza a házhoz.

Most felvillan odabent a fény.

Rózái az ajtónál remeg már, s amint hallja Ferkót. hogy beszél Vakarcsnak, fordítja a kulcsot.

— Csakhogy! — mondja és átkapja az ember nyakát, remeg a teste a vékony ing alatt.

— Már majd az eszem ment el, hogy mi lesz. Itt mocskoskodott fél órája.

Az ember megveregeti a hátát, bevezeti a szobába, ott magához szorítja és azt mondja:

— Ez a vakarcs jött el értem

— aztán egy villanásra arra gondol, hogy tán bent is járt az előbb András, de olyan tiszta a felszabadulás öröme Rózái szemében, hogy elveri ezt a gondolatot.

Visszafekteti az asszonyt az ágyba, hallgatja, hogyan meséli az ember próbálkozását, s nézi Vakarcsot, amint hasal az ágy előtt és liheg, mintha azt akarná bizonygatni, hogy igaz minden, ahogyan Rózái mondja.

Ormos Gerő

. .............................................................I

V á

(Folytatás az 5. oldalról.) népnevelők. Komolyabb gondot okoz azonban a második. Miről is van szó? A városban, vagy a városok vonzási körzetében élő paraszt az elmúlt évtizedben látta, hogy Magyarországon megszűnt a munkanélküliség. Azt is tapasztalta, hogy a bérből és fizetésből élők pontosan rendszeresen ismétlődő időszakban számíthatnak a munkájuk Után esedékes fizetésre. Egyszóval van miheztartásuk. Az olyan család pedig, ahonnét legalább egy családtag az iparban, vagy valamilyen közalkalmazásban dolgozik, egyenesen irigylésre méltó helyzetben van, hiszen a vetéstől a termék értékesítéséig sem jön mindig pénz a házhoz. (Most pedig, hogy néhány hónappal ezelőtt a vidékre történő ipartelepítési program keretében Szekszárdon indult meg a Rákospalotai Bőrkonfekció új üzeme, amely felfejlődése végén még ebben a negyedévben hatszáz szekszárdit alkalmaz, igen sokan ahhoz akarták kötni szövetkezetbe lépésüket, hogy a család valamelyik tagját vegyék fel az új üzembe. Ennél kirívóbb esettel is találkoztam. — Volt olyan tekintélyes középparaszt

A művészet állandó számvetés: ihlet és erudíció, valóság és képzelet próbája. -Tükröt tartani a természet elé-« — de a kép már nem a valódi, nem az egyetlen, már ismétlés csupán, visszhangja az eredeti történetnek, amely önmagát mesélte el, hogy Thomas Mann szép szavával éljünk. Aki elbeszél, kénytelen állandóan kitérőket tenni, s egy jelző, szín, vagy tulajdonság, amelynek célja éppen a megjelenítés lenne, ellenkező hatást vált ki, magát a történetet téríti el eredeti útjáról.

Még ma is kísért egy fiatalkori emlékem. Szegeden egy bábának udvaroltam, és sokszor gondoltam rá, hogy meg fogom írni. Most is elevenen él bennem, s ha lehunyom a szemem, látom, amint Emerencia átsiet a Dóm-téren, már a Somogyi utcában van. én pedig lassú léptekkel, mintha csak véletlenül történnék mindez, elindulok feléje. Forró nyár volt, s még ilyenkor este is szinte gőzölgött az aszfalt.

Már a neve is zavarba hozott; tessék, egy bába, akit Emeren- ciának hívnak! Sovány, madár- szerű nő volt, éppen ellenkezője azoknak a tenyeres-talpas hábáknak, akik képzeletemben éltek. A keze finom volt, hosz- szú ujjakkal; a körmét egészen tompára metélte. De ennek a szép kéznek állandóan forma- linszaga volt; nyilván mesterségével járt együtt. Egyszer meg akartam csókolni, de amikor orromat megcsapta ez az átható, penetráns szag, zavartan félrefordítottam a fejem és másnap szakítottam Emerenciával.

Ismétlem, sokszor gondoltam arra, hogy megírom ezt a történetet, amely egyszerre volt képtelen és álomszerű, halálo.......................................................■■isi

l

assú

is, aki inkább felajánlotta volna földjét az államnak és ötvenéves fejjel havi 900—1000 forintnyi biztos fizetésért elcserélte volna a szövetkezet ennél lényegesen nagyobb osztalékát, csakhogy rendszeres jövedelemhez jusson.)

Az olyan családoknál, ahol kizárólag a mezőgazdasági termelés a jövedelem alapja — és főleg a szövetkezetbe lépő szegényebb parasztságnál — komoly tehertétel az egy évi várakozási idő. Nem várható egy induló szövetkezettől, hogy már az első évben rendszeres navi előlegeket fizessen és ez a paraszti réteg szívesebben látná magát az állami gazdaságok szervezetén belül, ahol az időjárástól függetlenül, a végzett munkája után jövedelemhez jutna. Ebben benne van a kockázat viselésének kérdése. Az emberek többsége szívesebben dolgozik a biztos kevesebbért, mint a bizonytalan többért. »S ha már szakítunk a múlttal — mondogatják — szakítsunk vég legesen. Kapjunk bért, mint a munkások, vagy az alkalm«.- zottak«.

*

Természetesen a múlttal »szakítás« nem megy olyan könnyeh. Napjaink forrada'mi

san komoly és nevetséges, esetlen, suta valóság és költészet. De épp ez a sok ellentét, amelyet a valóság tett ilyen áttekinthetetlenül szövevényessé, mindig visszariasztott. Ha leírom ezt a mondatot: A bábát Emerenciának hívták — már messze túlléptem a valóság határait, mert a név olyan képzeteket idéz, amelyek idegen és felesleges tartozékai a történetnek, a gondolat elkalandozik, az események saját medrükből csapnak ki, s a valóság Eme- renciájának semmi köze a leírt Emerencióhoz. S milyen kiáltó és ostoba ellentét, hogy egy szép és finom metszésű kéz, sejtelmesen kék érhálózatával, hosszú és kecses ujjaival, állandóan bűzlik a formaimtól, s ezt a szagot nem tompítja, hanem csak fertelmesebbé teszi a legerősebb pacsuli is.

Aki egy cselekvés részese, az önmagát elbeszélő eseményben él, amit az emlék folytonosan újraformál, mindig másnak mutat. Ha Emerenciára gondolok, néha szelíd áhitat fog el, középkori katedrálisok hideg csendjét érzem, s ilyenkor megborzongat a magány. De tiszteletet is parancsolt a név, s ugyanakkor volt benne valami más is, könnyedség és szertelen csapongás, mert érthetetlen gondolattársítás következtében néha ez a szó is eszembe jutott róla: »émerillon« — ami franciául sólymot jelent.

Szegény Emerencia, már a nevével is mennyire kilépett a kifej ezhetőből! S a visszhang is mennyire elmosódik, majdnem érthetetlenné válik, mert csak egy elnyújtott szótag marad belőle, amikor hangosan kimondom: Emerencia. *

Csányi László ...............................................limn

n

á

talakulása, míg az új termelési szervezetek alakulása nyugvópontra nem jut, a jövő érdekében mindannyiunk segítésére szorul. Ahogy az első ötéves terv időszakában a parasztság áldozatos támogatásával sikerült komoly ipart teremteni ebben az országban, a parasztság abban bízik, hogy most az ipar és a munkásság hathatós segítségével sikerül a paraszti nagyüzemeket, a szövetkezeteket is túljuttatni a kezdet nehézségein.

A szekszárdi parasztemberek a szőlővessző ezerbolyhú gyökeréhez hasonlóan kötődnek még a múlthoz, s az idei tavaszon, amikor majd újra nyitják a tőkéket és levagdalják a tavalyi száraz venye- gét, hogy az új szálnak csináljanak utat, kezdő közösségi életükben is a szőlőt szerető ember türelmével nyesegetik majd a »régit«, s hogy befejezésül ismét a már szövetkezeti paraszttá lett Tam József szavait idézzem -ha vihar kerekedik, az idei nyáron már ők felfekszenek a közös baglyák- ra«, hogy testükkel védjék közös munkájuk első eredményeit mindenféle pusztító viharral szemben.

SZAMOS RUOOW

t o