Tolna Megyei Népújság, 1961. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-15 / 13. szám
rVaiárnapí (tiji/zet IRODALOM /h\ÁmÍ4^£Í NÉPMŰVELÉS Vú lassúton — Szekszárdi jegyzetek — Túl vagyunk az újévi köszöntőkön. Szokás szerint boldogságot, teli kamrát és békés életet kívántunk egymásnak, miként az az ősi köszöntőben is benne van: »Bort, búzát, békességet, csutorának feneket, hadd ihassunk eleget«. Milyen lesz az új esztendő, ezerkilencszázból a hatvanegyes, amelyet most kezdünk? Ez itt az első kérdés, mert forradalmát éli a város. Minden égtáj felől gyűrűbe fogta már a forradalmi hullámzás és ezekben a hetekben háromezer szőlősgazda dönti el magában és egymás között: hogyan tovább, milyen legyen az új esztendő és ezzel az újjal kezdődő többi. A gyermekkor és ifjúságom temérdek emléke jött elém, s úgy van ezzel az ember, hogy nehezen hiszi el — mert közvetlenül nem érzékeli — az idő előrehaladását. Láttam a puszta földön semmiből előbújó városok születését. Lelkesedtem Sztálinvárosért, rohammunkán jártam Kazincbarcikán, kubikoltam a rom- badöntött Csepelen, a hegyek között várossá növő Komlón... Bejártam az országot és mindenütt észrevettem mi épül, mi készül a hétköznapok szorgos munkája nyomán, csak ez a kicsiny dunántúli városka volt olyan, mintha itt megállt volna az idő. Szekszárdon vettem észre legkésőbb, hogy az elmúlt három évben teljesen új városrész született — pedig szüleim is most ott építettek maguknak házat... Valahogyan elkerülte figyelmemet — amely önző módon itt csak az ifjúság emlékeit kereste — hogy a változó világ itt is munkálkodott az emberekben. Most jutott eszembe, hogy 1956 nyarán a szekszárdi parasztok egy megbeszélésen évekkel ezelőtt figyelmeztették az akkori földművelésügyi minisztert. Szekszárd borát csak a közös összefogás mentheti meg a végleges pusztulástól. 1956. nyarán Tam József, egy tekintélyes alsó utcai parasztember azt kérdezte a földművelésügyi minisztertől: »Mi lesz velünk? A fiáink ráültek az autóbuszokra és a teherkocsikra. Elmentek az újonnan épített gyárakba... Az enyém is technikus lett. Ki ápolja utánunk majd a tőkét? A szőlőtőkét értette ezen és a válasz négy esztendő múltával érkezett meg. A város határában az új Budapestre— Pécsre vezető betonút mellett, a Parászta völgy torkában épülő borkombinát, az állami gazdaság több száz holdas szőlőtelepítési programja figyelmeztetett először 1958-ban, hogy a szekszárdi kadarka megmentésének egyetlen lehetősége a nagyüzemi gazdálkodás. Erről a nagyüzemről kellett szót érteni háromezer szekszárdi parasztcsaláddal, közel kilencezer emberrel. * A szőlőről írok. Az itt a legfontosabb. A szőlő a jövedelem alapja, amióta közel két évezrede a Pannóniát meghódító római légiók békés unalmukban Bartina, Remete, Csatár, Előhegy és Parászta dombjain el- dugdosták az első venyigéket. A szőlő azóta elterjedt. Befutotta húsz kilométer hosszan a Sárköz peremén a Dunával párhuzamosan haladó dombokat. A szőlő volt a legfontosabb, mert csak az számított ebben az iparnélküli pannoniai városkában valakinek, akinek szőleje volt. Nyolcvan esztendővel ezelőtt a Sárköz felől még csak ladikkal lehetett megközelíteni a várost. A Sió és Sárvíz a dombok lábánál körbe fogta Szekszárdot. Búzát, kukoricát nem volt hol és nem volt miért termelni. Kiadta ezt a szőlő. A szekszárdiak borért cseréltek maguknak kenyeret és húst. A bor és termő tőkéje valóságos vallási kultuszt teremtett magának. Sajátos, minden más földműveléstől elütő szemlélet alakult ki a szőlőtulajdonos parasztságban. Semmilyen más gyümölccsel nem törődtek itt. Ingyen szedhette — még gyermekkoromban is — mindenki a szilvát, a barackot, ha esküvel ígérte: a szeménél is jobban vigyáz a szőlőtőre, amely között szinte csak dísznek és hűsadónak álltak a gyümölcsfák. A szőlő volt a szórakozás, az jelentette a kultúrát is. Harminc évvel ezelőtt ezért mondta »lusta ebnek« ezt a várost Babits Mihály, mert a szőlő egyoldalú polgárosodásra vezette Szekszárdot. Szekszárd eddig mindig lerázta magáról az ipart. Au- gusz báró, Kossuth programját követve, selyemipart akart meghonosítani, a szőlősgazdák — parasztok és a hivatalnok nemesség elvetette. Az ipartól az olcsó munkaerőt féltették. — Ki ápolia szüleinket? — kérdezték felháborodva még 1860-ban is — ha manufaktúrákba és selyemfonodákba csábítják a népet? — Száz esztendővel később bortermelő földjein ismét ezt kérdezik: — Ki kapálja eztán szüleinket? A régi szemlélet revoluciója a parasztcsaládokon belül kezdődött. Nemhiába a Sárköz északi csücskében épült ez a város, de fel is lelhető benne a földéhség és kísérő jelensége az egyke. Ez az egyke a felszabadulást követő években, különösen az első ötéves terv indulásától kezdve egyre gyakrabban lázadt fel a szülői házban. A közelben nincs más város, Pécs, Komló, Sztálinváros vonzása itt gyenge és Szekszárd, mint Tolna megye »fővárosa« a tanácsi szervezet és meghonosodó ipar, vagy iparjellegű foglalkozások révén maga kezdte szívni, vonzani a környéket. A szekszárdi parasztfiatalok a néphadseregben szakmát tanultak. Leszerelésük után azt látták, hogy nő, erősödik a népi hatalom éveiben kezdődő ipari foglalkozások száma. Az »öregek« gondjára hagyták a földet. Rájöttek, hogv a »havi fizetésből« is meg lehet élni. Észrevették, micsoda különbségek vonnak a korszerű ipar és az elmaradott, mindent kézi erővel végző mezőgazdaság, otthonuk között. Az új élet kínálta elébük a múlttal szakítás lehetőségét és ők két kézzel kaptak utána, annál is inkább, mert az öregek gondjára hagyott föld, a havi fix mellett jelentős kisegítő jövedelem forrása lett. Két évvel ezelőtt kezdett bekövetkezni a telítettség állapota. Utca- hosszan rombolták le a paraszt- negyedek nagyapák építette tömésföld- és vályogfalú házait. Fürdőszobás, tágas, a mai lakástechnika minden elérhető eszközével felszerelt villaszerű kőházak épültek a régiek helyébe. A nem egészen húszezer lakosú városkában az elmúlt évek idején közel félezer ilyen ház épült. * Az anyagi lehetőségekkel együtt rohamosan alakult a város paraszt-lakosságának polarizációja. A csak paraszti munkát végző szegényebb parasztság képtelen volt lépést tartani a polgárosult, a helyzetet ügyesen a maga javára fordító, tőkeerősebb közép- parasztsággal. Meglátszik az a város mai képén is. Az újvárosban, ahol négy-öt holdas kisparasztok és a zsellérnéo lakik, kopott elmaradott faluba toppan az érdeklődő. Nagyobb a tehetetlenség, nagyobb az elmaradás és nagyobb ősszel a sár. (Bár a városi tanács dicséretére legyen mondva, 1957- től kezdve ide is kezdi kinyújtani már a gosndoskodás csápjait.) Az alsóvárosban, ahol a tőkeerősebb parasztság él, épült az új paraszti házak hetven százaléka. Ez a néhány év alatt kiéleződött — de nem újkeletű — gazdasági ellentét, mpst tört felszínre, mert az egvséges, a közös paraszti utat kell megtalálni Szekszárdon is. Az ember — míg közelről nem ismeri a gondokat — úgy véli, hogy a szegényebb parasztság rétegeit lehet a szövetkezés gondolatának a legkönnyebben megnyerni. A szekszárdi példa azonban pontosan az ellenkezőjét mutatja. Ä polgárosult, tőkeerősebb paraszti rétegek jelentős többsége úgyszólván az elsők között szavazott a szövetkezésre, míg a szegényebb parasztságot csak szívós, felvilágosító munkával lehetett rávezetni a szövetkezés eszméjével való összebarátkozásra. Az alsóvárosi tekintélyes gazdák ezzel kezdték: — Szövetkezünk. Helyes, de csak egy feltétellel; gépeket akarunk... És egymás után jelentették be »én tízezer forintot adok a gép- vásárlási közös alapba«. A másik, a harmadik, az ötödik. a tizedik is így folytatta. A három-ötholdas gazda pedig gyanakodva figyelte ezt és még a holdankénti kétszáz forintot is sajnálta, ami a közös induló tőke alapja lenne. A gyanakvás oka kettős. »Újra azoknak (mármint gazdagabb parasztoknak) dolgoztak?« Ez az evyik, a másik: »Könnyen beszél az, akinek kitartása van az újig«. Az első kérdést viszonylag ínyen megmagyarázták a (Folytatás a 6. oldalon.) Ketten vagyunk csak az írógépemmel. Tehát tulajdonképpen egyedül vagyok, mert az írógép csak azt mondja amit én, és úgy válaszol, ahogy akarom... A rádió a híreket mondja. Szenvtelen, elfogulatlan hangon csupán közli a bemondó a világeseményeket. Hűvösen tudatja azt is, hogy a Szaharában atombombát robbantottak a franciák... Látszólag egy hír a sok közül. Ha számolom a másodperceket, nem hiszem, hogy többet szentelt neki a bemondó vagy a hírszerkesztő, mint a laoszi eseményeknek, vagy a kongói harcoknak, vagy éppen a Kubát fenyegető amerikai agressziónak... De számomra mégis több ez a pír az előbbieknél... Megborzongok. Talán félek?... Lehet... És ebben a pillanatban any- nyi minden eszembejut. Oly sok dolog mellett mentem el észrevétlenül eddig, oly sok munkát végeztem automatikusan anélkül, hogy felfigyeltem volna rá, — s ezek most mind különös fontosságot nyernek tudatomban. Egyszerre úgy érzem, elveszíthetetlenül kedvessé vált számomra az éjjelilám- pa az íróasztalomon, amelyet minden este szidok, mert valahol zárlatos. S ha le kellene mondanom a fonnyadtlevelű íi- kuszról, amit a múltnap az udvarra akartam dobni, tatán ki sem bírnám... És nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy felrobbantottak egy kísérleti atombombát a Szaharában. Talán azért kísérleteznek vele, hogy utódját ide dobják, ahol én vagyok, s ahol annyiezren vagyunk még? Érzem, hogy oly sok tíz és százezren, millióan vagyunk, akik borzalommal eltelve gondolunk ebben a pillanatban az atombombákra... Mind, valamennyien élni akarunk. Soha nem gondolkoztam még eddig azon, hogy hogyan is érhetne engem és annyi százezrünket egy rettenetes atomhalál... Kezemmel az írógép fölött? Ujjam halálbamerevülten, amint éppen az »M« betű fölé lendül... S a szörnyülködés, amely e borzalom nyomán keletkezne, talán magába foglalná az én kétségbeesésemet is, hogy nem tudtam leütni azt a nagy »M« betűt. A fiamról azt mondták az óvodában az óvónők, hogy nagyon szeret csókolózni. Ebéde- zés közben feláll az asztaltól és odamegy a Szilvihez, hogy megcsókolja, azután visszaül és tovább eszik. Este mindig odaül a térdemre és beszélgetünk. Százszor is megcsókol és hallgatnom kell, amíg elmeséli, hogy milyen rossz volt a Sárközi... Meghallgatom és utána — hogy észre ne vegye — óvatosan megtörtöm az arcomat, mert nagyon összenyálazott... Talán ebben a pillanatban?... Az az őrült, aki kiadná a parancsot a bomba ledobására nem láthatja, hogy a fiam éppen a térdemen ül és mesél nekem. És annyi gügyögő csöpp ség ül este az apja térdén, ölében, s mind, valamennyien élni. akarnak, ök még nem is tudják, hogy milyen veszély fenyegeti őket. Úgy aisznak, hogy álmukban a hintaló gyeplőjét fogják és repülnek, szállnak a játék nyújtotta örömök mesevilágába... Repülnek, álmodnak mackót ölelve, mert csak ígv alszanak... mellettük az örömök favonatjával, szirénázó autójával, mert nekik is aludni kell. Talán ebben a pillanatban?!... Az a szőke, tiszta tekintetű lány, aki tegnap a ruházati boltban selymet vásárolt, már elvitte ruháját a varrónőhöz. Már mértéket vettek róla és várja, hogy elkészüljön az új ruhája... S ha elkészül, magára veszi és arcán a tagadhatatlan boldogság, önfeledt mosolyával odalép a fiú elé és azt kérdezi: — Szép vagyok? — Nagyon... — A válasz oly halk, hogy csak leolvasni lehet az ajkak mozgásáról. Talán éppen ebben a pillanatban? (!!!) ... Az építőmunkás, aki az új bérházak falát rakja, s a mérnök, aki tervezte a hatalmas épületet, a munka befejezését márciusra várja. És este amikor lefekszik, arra gondol mindegyik, hogy milyen boldog is ő, hogy meleg családi otthont készit, békés megértést, otthont kereső családok részére. A tsz-gazda, aki tegnap a vetőgép mögött a földet nézte, hogy földbe került-e a mag... a nyáron aratni akar. Morzsolni akarja kérges tenyerében az érett kalászt és jósolni, hogv jól fizet-e a búza... És kenyeret, mindennapi kenyeret akar adni az asztalra. És én holnap és holnapután le akarok még írni mindany- nyiónk nevében ezernyi »NEM„«-et, mögötte sok-sok felkiáltójellel. Tiltakozásul a halál, az atombomba ellen. Nem!!! És még több igent, melyben él makarásunkat boldogságunkat, munkánkat, egyre szépülő életünket... karunk ölelését, két kezünk jövőt formáló tevékenységét látom beteljesülni. Nagy. nagy betűkkel: IGEN! Buni Géza Vers készül ebből is. . . Különböző alakú fogókkal fogta az izzó, egyenes vasat. Kalapálta, húzta, csavarta és minden mozdulat után más, más alakra emlékeztetett az égő anyag. Lámpa lett belőle. Homlokát törölve nézte a formás idomot. Lassan a hordóhoz lépett: mosdott és hallgatott. Néztem. Szavakkal nem zavartam, s szégyelltem, hogy lesek, hiszen titkait fecsegték munka közben a mozgékony kezek. Látszólag csak sablon volt a forma, de arcáról láttam: egy-egy csavarás, szinte tagolt mondatokba szökken, akár egy lírai vallomás. Meg kellett értenem, hogy így, csupán így összeforrva ember és anyag állhat hiánytalan egésszé össze. Ha minden mozdulat valami újat ad. Néztem. S láttam: homlokán kövér verejték csepeg s mint ki dús vagyonokra néz irigyeltem a cseppeket. G^LLAl KÁROfJf
