Tolna Megyei Népújság, 1961. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-08 / 7. szám
IRODALO M ‘?hű»é*ut NÉPMŰVELÉS Túl a tündöklő láthatáron í. Szimfónia Nem pontos adat érdekel, — hiszen mindegy; egymillió háromszázezer, vagy egymillió háromszázezer egy — De naponta ezrek születnek és meghalnak eirek. S ki méri fel hajszálpontosan, hány autó, rádió, cipő, kabát készül naponta az egész világ összes műhelyében. Csupán a megtett kilométerek, — vonaton, hajón, autón, gyalog az égbe fenn és lenn a víz alatt — számából lehetne olyan adatot produkálni, hogy kimondani sem lehet, s leírni hegyek kellenének, papírhegyek. S az ölelések száma mennyi lehet, csókoké, nászoké és elválásoké? Mindezt ki mondja meg, s kit érdekelne pontosan? De elég lenne egy részeg gondolat, egy fej, amiben megromlik az agy s megállna egyetlen pere alatt ez az óriási szívdobogás. Felforrnának a tengerek és a hegyek összeomlanának. Megállódnak az autók az üt közepén. Megégnének csók közben a szájak. Elfeketednének egymáson a testek. Hogyan legyek nyugodt? Homlokommal a végtelen kristályüveqet karcolom már. Hatalmas vagyok! S végtelen szívemmel megosztom ilt a földön a bajt és örömöt egyenlően az emberek között. Termést adok a meddő asszonyoknak, vakokrtak látást, fehér bot helyett, s zsebemben van egy kis' fiolácska: felépülne!: tőle a betegek. Időt adok mindenkinek a szépre: éljetek jól, szórakozzatok ... De meglophatnak, tönkretehetnek, hogyan legyek nyugodt? Egy parányi magban (A végtelen szem nem látta mása) alszik az idő isten-gyermeke, a világ kétarcú Messiása. Idevert az eső. Fejem felett az őszi szél ringatja az olajfa ágát. összekoccannak a levelek s én hallom a világ szívdobogását. Távol a hullámos ég hullámain túl kis kék sziget ragyog, s egyre nő, mindjárt ideér ... Homlokom a fához szorítom s érzem, hogy ereimben milyen nyugodtan lüktet a vér.., GADLAI KÁROLY Unohaöcsémroí Kutyák jajongnak falu szélév, az ól s a ház közt huzat sétál. — Didergő füstöt fúj a kémény, a föld s az égbolt kitáruló nagy hófehér tál! A távol erdőn farkas ordít, valahol fejsze sír, — jajortgva visszahull egy tönkről, — de néki hajnalt könnyű csend nyit. könyékig szurtos: kenyérre zsírt ken telt bődön bői! BŐSZ JENŐ (A történet az 1930-as években egy dunántúli grófi birtokon játszódik.) s Nagydarab, döher ember volt, legjobban talán a mesék lompos medvéjéhez hasonlított. Lassan beszélt, mintha fontolgatná a szavakat, hogy melyik a legkifejezőbb, jóllehet legtöbbször tompa közönyben élt. Egy kézmozdulattal emberek sorsát döntötte el, s tudta, hogy nincs szüksége nagy szavakra. Mégis lassan beszélt, félmondatokkal, vagy csak egy szóval, amelyből mindent meg lehetett érteni. Busa nagy feje volt, elnagyolt vonásokkal, haja, melyet brillantinnal szokott fényesíteni, benőtte homlokát, s csak egy vékony csík választotta el a bozontos szemöldöktől, amely beleolvadt az arc szőrzetébe. A húsos orr és a tömött bajusz emelkedett csak ki széles arcából, de a fej nem vált külön a törzstől, vastag és vörös tokája majdnem átmenet nélkül folytatódott a vállaltban. Valójában nem is lehetett egyszerű emberi mértékkel mérni; súlya, arányai, de még mély hangja is a mesebeli medvét idézte. A lány úgy állt előtte, ahogy a vázába tett virág áll az asztalon, közömbösen és tündökölve; szépségének nem ártott az iromba hústorony közelsége sem. Szemét lesütötte, mintha ő szégyenkeznék a férfi helyett. — Szép vagy, te lány, — mondta lassan a férfi »és hunyorítva nézte. Mintha köveket ejtett volna le, a szavak szinte koppantak a földön. — Ahogy így elnézlek, egyre jobban tetszel. Formás kis lány vagy, hallod-e? Felhúzta szemöldökét, amely most beleolvadt a sűrű hajba. A lány nem nézett fel; keze tétován babrált a kötényén. — Hogy is hívnak, te? — kérdezte csodálkozva a férfi s amikor nem kapott választ, folytatta: — Látod-e, milyen furcsa. Velem vagy egész éjjel, ölelgetlek, aztán még a nevedet se tudom. — Julisnak hínak, — mondta a lány, de most sem nézett fel. — Demeter Julis a nevem. Az alvégi ‘ Demeter, az az apám. Ezt hozzá kellett tenni, mert a pusztán két Demeter család is élt. — Értem, — mondta a férfi, minden meggyőződés nélkül. — Legalább a nevedet tudom. Mert máskor is elhívlak ám. Ügyes kis lány vagy te. Julis! A lány szeretett volna már elmenni, de nem merte megmondani. Tudta, hogy ez is a szolgálathoz tartozik, ezek a felesleges kérdések és hiábavaló feleletek. Csak állt, nézte az olajos padlót, s az ablakon bevetődő fénycsíkot. — Hát akkor elmegyek, intéző úr. — mondta hosszú hallgatás után. — Ráérsz, — felelte a férfi és cigarettát keresett. — Aki bejön hozzám, az ráér. Azt nem hajtja a munka. Az csak nekem tartozik számadással. Ismét hallgattak. A csenden átperzselt a férfi pillantása. De hirtelen felkapta a fejét. — Julis, ugye így hínak? — mondta és keze, amellyel a cigarettát fogta, mintha fennakadt volna a levegőben. — No hát, van-e szeretőd? A lány most sem nézett fel, szinte a száját sem nyitotta ki, amikor ezt mondta: — Van. Aztán hozzátette: — Az őszön rukkolt be. A férfi bután nevetett. — Aztán nem lesz-e féltékeny, ha megtudja, hogy velem háltál? A lány most is a virágra emlékeztetett, amelyet egy vázába tettek. — Az más, — mondta. — Ez a szolgálattal jár. — Egy pillanatra az intézőre nézett, de ismét lehunyta a szemét. — Elmehetek, tekintetes úr? A nap most sütött be az ablakon, hosszú fénycsík futott át a szobán; porszemek táncoltak benne A következő pillanatban egy árnyék törte szét a fényt. Egyikük sem nézett oda, de tudták, hogy Kanász Nagy Lajos érkezett, a bandagazda. Amikor a férfi felemelte a fejét, az árnyék már eltűnt; léptei a grádicson kopogtak. »Aha, az aratók ügyében jön« — gondolta a férfi s ismét a lányt nézte. — No menj, — mondta kegyesen. — Majd üzenek, — tette hozzá. Nagyot fújt s újabb cigarettát keresett. 2 A bandagazda soványan, kes- hedten állt előtte, de a férfi nem nézett rá. — Mi van az emberekkel? — kérdezte. A nap feljebb emelkedett, s a keskeny fénycsík, amelyben porszemek lebegtek, most a csizmáját világította meg. Kanász Nagy Lajos zavartan pislogott, köszörülte a torkát s nagyokat nyelt. — Kérem, tekintetes úr. Nem akarnak. Az intéző maga elé bámult. Nagyon messziről hallotta a szavakat, emlékezetében most is a lány állt előtte. — Aratni kell, — mondta. — Holnap meg kell kezdeni. — Tudom én azt, — felelte a bandagazda s keze megmozdult. — Nahát! — mordult az intéző s félig lehunyt pillája mögött ott villogott á lány szoknyája. — De tekintetes úr, nem akarnak a tizenegyedik részért. Megbomoltak az emberek, csak minden tizedik kereszt gabonáért akarnak aratni, meg a 800 öl föld is kell nekik, robot nélkül. — Nem lehet, — ingatta a fejét az intéző. — Nekem is parancsolnak. Sok, amit kérnek. Minden tizedik kereszt, meg nyolcszáz öl illetményföld. Ingatta busa fejét, mintha ezzel is jelezni akarta volna; hogy ő igazán nem tehet semmiről. — Nekem is parancsolni0-, — ismételte. — Értesse meg az emberekkel, hogy a gróf úrnak nagy kiadásai voltak, aztán a termés is rossz. — Megértem én, kérem, — mondta fontoskodva Kanász Nagy Lajos. — De éppen az, hogy rossz a termés. Azt mondják, hogy a tizenegyedik részből egy arató nem visz haza 4 mázsát se. Kanász Nagy Lajos szeretett volna már mielőbb túl lenni az egészen. A tanyai emberek időtlen közönyével nézte az intézőt, aki most felhúzta a szemöldökét s úgy fújta ki a füstöt, hogy az ablakon beáramló fényt ezüstös szín szőtte be. S a füstön túl, a bizonytalan messzeségben egy piros szoknya lebbent. »Demeter Julis, így híják« — gondolta s egyszerre szomorúság fogta el, valami bánattal telített vágy, hogy elinduljon a lebbenő szoknya után, végig a poros úton, túl a birtok határún, oda, ahol kezdődik' a világ. Legszívesebben felállt volna, hogy azonnal útnak eredjen; a szíve gyorsabban vert, a vándorlás izgalmát érezte már idegeiben. Ekkor szólalt meg a bandagazdo: — Pedig az aratást holnap meg kell kezdeni. Az emberek együtt vannak. De csak a tizedik részért fognak hozzá. A varázslat széttört; az úton, ahol az imént egy piros szoknyát lengetett a szél, most egy bricska tűnt fel a gomolygó porban, s megismerte rajta a grófot, pedig csak egyszer lattá a négy esztendő alatt, mióta itt élt a pusztán. Nyápic ember volt a gróf, fehér sonka- nadrágot hordott s fején hetyke sapka, amilyent a zsokék szoktak viselni. A ci gr vett a véget eldobta és rátaposott. — Holnap aratni kell, érti kend? — kérdezte, de tekintete most is a lebegő szoknv' kereste az elmerült messzeség— ben. De most már csak ez volt a valóság, ez a keshedt, kopaszodó ember, aki konokul ismétli a tizedik keresztet, s az a parancs, hogy holnap meg kell kezdeni az aratást; nem lehet tovább késlekedni. Mit tehet ő ebben a roppant birodalomban, ahol csak parancsokat közvetít? Pedig mennyi fontosabb dolog van a világban, amely ott kezdődik túl a poros úton, erdőkön és hegyeken túl, ahol a végtelen tengerek hullámoznak és örökké kék ég borul az élet fölé. Ez is a valóság, sőt talán ez lenne az egyetlen, ami fontos, és amiért érdemes lenne élni, de az ő számára most mégis csak ez a forró nyár van, a katlanhoz hasonló puszta, ahol holnap reggel meg kell kegdeni az aratást. A lány is eltűnt, már a láthatáron túl lebeg, tündökölve és hajlékonyán, mint a virág a szélben. A bandagazda mereven nézett s ahogyan ömzeszorította a száját, szinte beszippantotta keskeny ajkait. — Valaki fölizgatta az embereket!— mondta az intéző mérgesen, s lábával dobbantott, — Már itt is lázítanak! — Kanász Nagy Lajos lesunyta a fejét. — Maga meg tűri ezt, vén marha! Mi? V.?gy épp a lází- tókkal cimborái! A nap széles sávban ömlött be az ablakon. A fény megtört az asztal lapján, s mintha +'alat húzott volna közéjük. — Tekintetes úr, — mondta, de most sem mert felpillantani. — Én megtettem, amit lehetett. — Amit lehetett, amit lehetett. Megmondtam kendnek, rossz a termés, a gróf úrnak pedig nagy kiadásai vannak. — Értem én, kérem szépen, de az emberek azzal fenyegetnek. hogy' agyonvernek. Meg is +eszik tán, mert nagyon el vannak keseredve. Az intéző felállt, nagyokat fújt. Az ablakhoz lépett s a beáradó fényben most még hatalmasabbnak tűnt. Hunyorítva nézett, mert bántotta szemét a nap. A távolban keresett valakit s elég leit volna egy villanás, egy biztató üzenet, hogy más is van a világban, mint e» a keshedt ember s n holnapi aratás. De a puszta üres volt, a poros út csüggedten nyúlt a végtelenbe. Hirtelen mozdulattal megfordult. — Az aratással nem várhatunk, — s ökölbe szorított kezét meglengette.' — Rendben van, megkapják a tizedik keresztet. De elejét vesszük az ilyen lazításnak. Megértette? Egyelőre senkinek nem szól egy szót se. De kendet bízom meg azzal, hogy az aratás végeztével a lázítókat feljelentse a csendőrségnek. Megértette? 3 A csend olyan súlyos volt, hogy legjobb lett volna kiáltani, mert az ilyen csendet laíún ki sem bírja az ember. Kiáltani kellett volna, de nem volt már kinek, s az ilyen csenden talán a hang sem tud áttörni. Nem nézett a keshedt emberre. csak a végtelenbe vesző utat kémlelte. Áthatolhatatlan por kavargóit a pusztán. Sehol egy teremtett lelket nem látott. CSÁNYI LÁSZJUu
