Tolna Megyei Népújság, 1961. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-08 / 7. szám
Felelősség Amint végignéz az osztályon, megáll a szeme Kondor Csilla arcán. Rettenetesen sápadt ez a gyerek! Beesett az arca, ijedt a nagy szeme. — Ma a szexuál- pedagógia körébe tartozó témáról kellene beszélnem — töpreng elgondolkodva. Nem kerülgethetem tovább. Csillát tegnap nőgyógyász szakorvosnál láttam.... Igen, most el kellene kezdeni valamiképpen: a szexuális ösztön a természet szava... De képtelen kimondani. — A múlt órán — kezdi, aztán meg-megakadva mond néhány mondatot és elhallgat. Megint Csilla arcán akad meg a szeme. Most már rémült a kislány. Mégis kezdeni kellene valamit! — Megvallom — mondja egészen halkan — hónapok óta halasztgatom ennek a problémának a felvetését... — A korábbi társadalom vagy agyonhallgatta, vagy — mint emberhez nem illő, erkölcstelen hajlamot — elnyomni igyekezett — beszél és sétál, figyeli félszemmel Csillát, mintha egyedül lenne vele. — Csak a tekintete zavarja kissé. Vajon mi háboroghat ennek a sápadt gyereknek a lelkében?... Az óra végén egyenesen áll Csilla a helyén. Abban a pillanatban találkozik a szemük. Egyik kérdez, a másik segítségért kiált. — Mi újság, Csilla? — kérdezi tőle és indulni készül. A lány odasiet hozzá. Még feltűnőbben látszik, mennyi riadtság remeg a szemében. — Fontos ügyben szeretnék beszélni Edit nénivel — mondja kapkodva. Átkarolja a vállát, s nem tudja, miért, de most nőnek érzi maga mellett ezt a leánykát. — Délután négyre gyere fel a lakásomra! — mondja neki, és együtt mennek ki a folyosóra. öt perccel négy előtt meg- cserren a csengő. Nehezebben lélegzik, amint beengedi a lányt, mégis mosolyogva ülteti maga mellé. Feltörő sírástól megcsukló szavait néha alig érti, pedig árad belőle a sodró vallomás. Elszakadt tőle az anyja, Zolival meg... Ez szörnyűség!... Beszél-beszél, kissé akadozva, összefüggéstelenül, de szavai mögött egyre tisztább az élet, az otthon körvonala. — Anyám az oka! — kiált hirtelen keserűséggel, és felemeli könnyes arcát. — Én soha nem tettem szemrehányást neki, amiért összeállt egy férfival... a nevelőapámmal — helyesbíti önmagát. — Miért üldözi hát Zolit?! Az élettársa fia! Az meg... csoda, hogy ez történt? Egy fedél alatt laktunk, szeretjük egymást és... egyedül voltam! Az asszony hol kipirulva, hol elsápadva figyeli, — Az orvos... mit mondott? — kérdezi végre és feszülten várja a választ. — Valószínű... gyerekem lesz — hangzik rekedten. — Bárcsak igaz volna! — villan fel szemében a korábbi fény. — Anya legalább... Csak neki még ne tessék szólni! — könyörög elfúló hangon. — Majd, ha biztosat tudunk... Alkonyodik, s ők még a re- kamién üldögélnek. A lány szemhéja felpoccadt a sok sírástól, keze a zsebkendőt gyű- rögeti. — És... mik a további terveitek? — hallja most az osztályfőnöke hangját, ahogy az ablakra réved. — Zoli elköltözött a múlt héten. Anya kidobta. Albérletben lakik. Motorszerelő. Nagyon szeret... Titokban én mosok rá. A fizetését is ideadja. Van betétkönyvünk. S talán., hamarosan meglesz az esküvő. Ugye... az iskolából nem csapnak ki az érettségi előtt?! — ugrik fel váratlanul. — Másfél hónap mindössze. Az orvos addig csak nem értesíti az igaz-i gatónőt! Vagy... Edit néni!?... — sikolt és rémület ül a szemében. Az asszony elpirul, s talán a lánynál Is jobban gyötrődik. Elmehet az édesanyához, vagy... egyedül kell döntenie?!... Feláll, mert meg kell mozdulnia. Gyufa lobban, egy-két perc és duruzsol a kávéfőző. Künn égnek a lámpák, de itt csak Csilla szeme világít, ahogy összehúzódva követi a tekintetével. Ha legalább rákiálthatnék! — néz az arcába és idegesen csavargatja a jegygyűrűjét. — Mert a lány hibát követett el. Súlyos hibát. Ostobaság volna azzal mentegetni, hogy az ő körülményei között szükségszerű, ami történt. Nem! De őt terheli-e elsősorban a felelősség? Vagy... minket?! Engem is... — Csilla, most elmehetsz! — mondja csendesen. — De Zolit holnap küldd fel hozzám! Az érettségi után pedig keressetek fel együtt. Addig tanuló- szobás leszel, és az utolsó csoporttal fogsz hazajárni. Észre se veszik, hogy egymásba karolnak a folyosón. Most az asszony szeme párás és a lány mosolyog bizakodva. Csak akkor komorul el, mikor a lépcsőházi villanynál Edit néni arcába les. De az osztályfőnök gyorsan búcsúzik: — Pihend ki magad és tanulj nyugodtan! A többit... együtt fogjuk megoldani... Homloka még gondterhelt, amint eltűnő tanítványa' után néz, de a szobája kilincsét már nyugodtan nyomja le. Pesti János DU1VAPATAJ Hol a kisajtolt földek könnyeit a Duna iszapos vízzel sodorja — úr s urasági kastély ünnepel, nyakig mártózva a vigasságba, most mulat és csordultig kedvetelt... Éjfél. A cseléd hívásra megjelent... (vígságba sápadt üvegcserepek könnyű csörömpölése megszakad, ' s a tárulkozó csönd szétfeszíti a véres árnyékkal bemázolt falat) cseléd apák cseléd unokája — hetven éve folyvást ébren látta fölkelni s nyugodni a Napot s tanult szolgálni fél évszázad alatt grófot, ifiúrt és papot. — Szolgák ivadéka, te hű szolga, fölszerelve tiéd a szürke pej — és birtoka lesz majd személyednek, mit napkeltéig e határból a pata-alja körülszegélyeznek! (pezsgös poharak közt kuncogni kezdnek a paraszt elfogott végszaván ...) — No, várja csak mégis! — állom a szavam, de fuss a magad lábán s a földet, mit bekerítesz — néked adom azt, és lóháton majd emberem követ az utadon, te szerencsés paraszt, és birtoka lesz majd személyednek, mit napkeltéig e határból a pata-aljak körülszegélyeznek! (Ó, »szerencsés parasztja« — már hogyne futnék, ha kell, még féllábon is...) s útján a Hold is futásnak ered, út.jából ijedten félreállnak a terhes és megbámult fellegek. (fiam, leányom és feleségem bőven ehet majd fe hér cipót...) — lába nőtt és üstöké a Holdnak, felhők fölött, csillagok között a Tejúton tyúkok lova goinak... (... és idős anyám is megnyugodhat mielőtt álom húzza le fejét...) A Hold-leány lépte meg-megakad suhanó felhők széles árkaiban... és csattog és cuppog a pata. (csak űzni, űzni. egyre gyorsabban... még ezt az erdőt... még ezt a rétet...) és nagyot kerül csanzott hajával — kettészelve a táblák közepét — megtoldja még telkét egy tanyával. (ó, ha ifjúi erővel tudnék... de így is, de így is ... még ... na még ... még ...) a Hold már gurul... s észre sem veszi, hogy sírnak a bokrok, sírnak a fák s búját a rét arcába temeti. (csak egy kortv víz, de jó lenne, de sós a verejték... de édes a vérem...) Véresek a partok és jegenyék, a tó mélyén véres halak húznak s vér-iszapban úszik a tófenék. (még ez a nádas, de szépen zöldell. A halastóban élnek a halak ...) A Hold, erdő sűrűjébe érve, ágról ágra száll, s le csörgő arca verejtélijét felkeni az égre. na még ... na még... a lábam ... a lábam.. majd segít a kezem... maid a kezem...) Vörös hajnalba nyí'ott az éjjel, belesápadt a Hold. Visssza kéne nyomni a Napot nagy-nagy tenyérrel! A lópaták cuppogása hallik... (össze ne essem ... csak fölkelhessek...) Recseg az erdő, erőlködik a szél s holt-merev eséssel a földre buknak a hajdan erős, délceg jegenyék... A Dunára vörös képek gyúlnak és az ár sodra viszi a habot... s mire magára vonta Napot az ég — kimondta temetős beszédét az élet — neked már ennyi is elé?... NÉMETH GÁBOR HAJ REGI! A »regülők« közül kettő ugyancsak kapkodta a lábát, míg a harmadik »igrichez« egyáltalán nem illő módon szitkozódva megállt, s a veszekedett szélben gémberedett ujjaival szerette volna megszólaltatni a brummogó nádnyelét. — Héhó! Várjatok! — rikkantotta a széllel, nyéllel küszködő, de a másik kettő ügyet sem vetve rá, még nagyobb igyekezttel szaporázta lépteit. A zúduló hótömegre hirtelen fény villant, hacsak pislákoló is, de fény. Egy pillantásnyi időre a sietők is megálltak. Éles, visító hangjuk túlharsogta a szelet is. — Gyere már, gyere! Itt a pitvarban majd csak megleled a köcsögbőgő nyektetőjét! — A hangra a harmadik csak meglódult, s a kezében lévő alkalmatossággal szinte bezuhant a nádfedeles faluvégi ház pitvarára. — A kirelejzumát ennek a dühös szélnek! — mondta mutáló hangon. — Dühös, dühös, akkor is az volt már, amikor nekiindultunk, de neked hiába beszél az ember! — Na itt a kocsma — mondta valamelyik békülékenyeb- ben — itt talán akad egy-két picula. Nyikorogva nyíló ajtó mögött tűntek el, s nemsokára kicsit megszűrve hangzott: »Aggyon az úristen e ház gazdájának tejet-vajat eleget, hogy süthessen ritest szegény regölőknek ...« — Mit vinnyogtok ebadták, rétest emlegettek, amikor ku- koricaprósza se akad! — her- sent rájuk egy sípítozó, fogatlan banya a kocsmai kármentő mögül — takarodjatok, amíg seprűt nem fogok. — Hagvia csak tésasszonv, hadd kántáljanak egy kicsit, jólesik hallani ezt az együgyűsé- get a sok piros vérről, ellőtt karról szóló dal mellett! — Mondta egy soványas, a ruházata után ítélve vándorló. A három gyerkőce ez elé az ember elé állt, s fújta, fújta az éneket, s közben a bal füle mellett, aztán a fejebúbja fe lett, majd a jobb füle irányában megcsörrentek a két szélen állók kezében a láncosbotok, a középső pedig fáradhatatlanul nyektette furcsa brummogó- fazekát. A vendég szemében furcsa karikák villantak, aztán hirtelen barátságos mosollyá szelídülve ragyogtak. — Nevet a bácsi — vigyo- rodtak el a regölők is, aztán hirtelen el is hallgattak, mert a vándorlóféle vendég keze- fejéről pillantásuk a nyíló tarisznya mélyére szállt, ahonnan egy kerek c!oó került elé- bük, s a felcihelődő legény csak annyit mondott: — »Fogjátok, ez a tiétek!« — aztán nagy sietséggel indult kifelé a dühöngő szélbe. — Hijnye az ántiját! — lelkesedtek a gyerekek és a cipó köré kirakták krajcárjaikat. Volt közte vashatos — húszfilléres — is, de csak egy. Egésznapi keresetük. Egyikőjük a krajcárokkal odalépett a kármentőben szunyókáló öregasszonyhoz, eléje rakta a pénzt és kérdezte: — Kaphatnánk-e ennyiért valami kenyérmellévalót? A vénség egyetlen mozdulattal — számolatlanul — beseperte a krajcárokat és eléjük lökött egy tányérnyi kocsonyaféle, gyanús zagyvalékot. A gyerekek az eltávozott asztalához telepedve, puszta kézzel marcangolták a kocsonyát és ették, falták, szopták a remegő falatokat. Patkós csizmák döngtek, kopogtak végig a fagyos udvaron, aztán ott dobbantak a pitvarban, majd szélesre tárulva kivágódott az ajtó. A kifelé áradó párázatban kakasREJTEM... tollaskalapú alakok nyomakod- tak befelé, szuronyok villantak, és toliárnyékok remegtek a kocsmaszoba falán. — Járt-e itt mostanában egy micisapkás vendég — reccsent bele a kérdés minden bevezetés és jóestétkívánás nélkül a nagy és hirtelen csendbe. — Valami vándorlóféle nagy tarisznyával volt itt, ezeknek a gyerekeknek adott valami cipófélét a kornyikálásukért, — mutatott csontvázsoványra aszott kezével a vénasszony az eszegelődő gyerekekre. — Ki borjai vagytok, és hogyan kerültök ide, ml keresnivalótok van errefelé? — mordult rájuk a marconábbik csendőr. — Hát, hát tetszik tudni, — makogta a három halálravált gyerek, — csak regölünk. — Na előre maskarák, mi majd regölünk nektek, de előbb ide azt a cipót — bökött kardja hüvelyével az asztalon hagyott cipóra. A három gyerkőc agyonra- ijedve pitlikült kifelé. Egyikőjük kezében megcirrent a láncosbot, a maradék cipó pedig eltűnt a csendőrtarisznya mélyén. — Szaporábban hé, — biztatta puskája tusával a hátul baktató csendőr a gyerekeket, akik közül a fazekas orra is bukott, s muzsikaszerszáma a csendőrcsizma alatt roppanva ezer darabra tört. Az őrszobára beterelt gyerekeket felsorakoztatták szemközt a fallal, aztán rájuk parancsoltak; — »semmi moccanás, semmi vakkantás sincs!« A »foglyok« moccanatlan hallgattak, csak a legkisebb csizmája körül keletkezett kis tócsa, jelezve, hogy ő fél a legjobban. — Disznó banda! A kabátotokkal törlitek fel! — rontott rájuk egy csendőr, s a gyerekeknek , fel kellett szárítani legkisebbik társuk ijedtségének pocsolyává vált jelét. A kályha mellől kigombolt zubbonyé csendőrök bámultak rájuk. A legdíszesebb galléré pipájával bökött feléjük: — Ezeket a macskurákat minek hoztátok? — Jelentem alázatosan, — csattantotta össze csizmája sarkát a vigyázzba merevedő egyik kísérő, — ezeknél bűnjelet találtunk! Az őrmester elhúzta a száját, aztán keményen rászólt a gypre’-^kre: — Mi keresnivalótok volt abban a Kocsmában? — Tetszik tudni mink regölők vagyunk, és énekelni mentünk oda, ott az a vendég, az a vendég... — nyögte ki a három halálraijedt fiú. — Ismeritek ti azt a vendéget? — Nem, nem, akkor láttuk életünkben először! — Na majd apátokat is megkérdezzük. — Kérem szépen a mi édesapáink meghaltak a háborúban... — Mind a háromnak egy- egy pofon, aztán akmacsér az utcára! — adta parancsba az őrmester, s ahogyan a csendőrök ígérték, valóban »regöltek nekik« egy szomorú világról. Durr! az első, aztán a második, majd a harmadik pofon, aztán egy rúgás a fenekükbe. Képüket, feneküket tapogatva tápászkodtak a hóból, aztán usgyi ki merre látott. A palástul viselt rongyos subák szárnyakként lebbentek, a papírszalagokat régen elragadta már a szél, s amikor a három gyerek otthon bezuhant az ajtón, csak suttogni merték: »A csendőrök!« S közben a csend marcona őrei egész éjszaka zatfaroztak a faluban, és belebámultak mindenki képébe, mert akkor már második esztendeje tartott a háború, amit a császár »megfontolt, és meggondolt«. Borsi Darázs Józstf
