Tolna Megyei Népújság, 1961. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-29 / 25. szám
*6 / MICAIINI NEKI SZAKAD A kékszemű asszony A férj felpillantott a könyvből és apró kehhentés után odaszólt alvó gyermeküket figyelő feleségének: — Meglazult rajta egy gomb... Meg kellene erősíteni — mutatott a szék karfájára helyezett katonazubbonyra. Az asszony leemelte a ruhadarabot és szótlanul leült férjével szembe, az asztal mellé. A fiókból tűt, cérnát vett elő, s hozzálátott a lógó gomb felerősítéséhez. Néhány öltés után félbehagyta a munkát és elmé- lyülten tanuló férjét figyelte. Azután az ölében tartott zubbony váll-lapiára tévedt tekintete: elmélázva nézegette a zöld posztóra erősített háromhárom aranyszínű csillagot. Igen. Férje négy hete lépett elő. Széles Antal százados — így írja azóta a nevét. Mindig büszke volt Antira, de büszkeségébe olykor kevéske aggodalom vegyült: vajon, ha férje rendfokozatban és beosztásban előbbre lép, tudásban, műveltségben is gyarapszik, nem tartja-e majd a feleségét elmaradottnak, tudatlannak? Hiszen hallott már ilyesmiről... Ismét a férjére pillantott. — A moziba jöhetnél civilben... — Moziba? — nézett fel meglepetten a férfi. — Ja persze, egészen elfeledkeztem róla... Sajnos, ma nem tudok moziba menni. — Nem? — nézett rá csalódottan a felesége. — Tudod édes, váratlanul dolgom akadt. Vissza kell mennem a laktanyába. Az asszony nem válaszolt. Sietve ismét az ujja közé fogta a tűt és folytatta a munkát. Az első öltést még a szokásos fürgeséggel végezte, a másodikat már lassabban, s a harmadik után megállt a kezében a tű. Egyszerre aggasztó érzések, komor gondolatok kerítették hatalmukba. S az ölében tartott zubbonyra váratlanul lepottyant egy könnycsepp. — Egyetlen pici kis könnycseppecske volt csupán. Gyorsan beleivódott a szövetbe. Hanem aztán követte a második, majd a többi. A zubbonyon pedig csaknem tenyérnyire hízott a nedves folt. — Kész? — csapta be könyvét a férj, s hirtelen felállt. Ekkor vette észre, hogy felesége sír. Csúnyán összekaptak. Pedig nem szoktak veszekedni. A nyolc esztendő a’att, melyet együtt töltöttek, a néha- napi apró-cseprő nézeteltérésektől eltekintve, sohasem különböztek össze. Széles százados búcsú nélkül távozott otthonról. Elgondolkozva ment felfelé a kaptatón a laktanya irányába. Ezúttal is keresztül vágott a dimbes- dombos gyakorlótéren. így hamarabb odaért. Borús, • nyugtalan hangulatban volt. Érezte, hogy feleségének igaza van: több időt kellene töltenie ott- <rw<rw m v rr n hon, többet kellene törődnie csaladjával. Nem, semmiképpen sem jó, hogy még moziba is oly ritkán jptnak el. Ebben a hónapban már a második eset, hogy az asszony hiába vette meg a jegyet, mert neki éppen altkor akad fontos dolga a laktanyában. A múltkor pedig, amikor vendégek voltak náluk, csak tíz óra után került haza. Hiába, egy alegységet vezetni nem egyszerű feladat! Sok gonddal, nagy elfoglaltsággal jár. Persze, úgy látszik, ezt nem könnyű megérteni. Még a feleségének sem... A múltkor, amikor szabadságon volt, s otthon járt a szülővárosában, találkozott Ludák Pistával, egykori tanonctársá- val. örömmel üdvözölték egymást. Ludák meghívta egy pohár sörre. A fehérasztal mellett — kedélyes beszélgetés közben — váratlanul akkorát csapott a vállára hatalmas tenyerével, hogy azt hitte, eltörik a kulcscsontja: — Azért mégis csak könnyebb neked, pajtás! Nem kell ledolgoznod a gyárban a napi nyolc órát! Tiszt lettél, a magad ura vagy. Any- nyi a ráérő időd, amennyit akarsz! — Persze, akkor csak nevettek ezen, talán Ludák sem gondolta komolyan. Amikor elérte a laktanya kerítését, eszébe villant, tulajdonképpen miért is megy visz- sza este fél nyolckor a századához. Hajnali négykor riadó lesz. Erről persze emberei nem tudnak. Meg kell győződnie arról, hogy minden rendben van-e... Különösen a szolgálat... Hiszen éppen a kis Csomós a napos... ö maga a délutánt a gimnáziumban töltötte. Nem volt alkalma az ellenőrzésre. Nem akart mulasztani. Hiszen ez az év lesz a legkeményebb. Az utolsó. Érettségizni fog. Négy esztendeje gyúrja a gimnázium tananyagát, hogy pótolja, amit fiátal korában nem volt módja megtanulni. Négy éve kora ősztől nyár elejéig semmi szabadideje. Ha otthon van, tulajdonképpen akkor sincs s családdal, mert tanul. Hiába, tanulnia kell. Másképp nem lenne képes lépést tartani az egyre növekvő követelményekkel. Századában egyre több az iskolázottabb — technikumot, gimnáziumot végzett — fiatal száma, mind műveltebb, szélesebb látókörű újoncok öltik magukra az egyenruhát. S a parancsnoknak — aki nem csupán vezetője, hanem tanítója, nevelője, atyai segítője, tapasztaltabb társa is katonáinak — lépést kell tartania a követelményekkel. Nem állhat meg az érettségi után sem. Akkor majd megy a katonai akadémiára. S azután? Igen, azután is tanulnia kell. A tiszti hivatás megköveteli a szüntelen tudásgyarapítást. Fejlődnek a vezetendő emberek, rohamléptekkel halad előre a technika tökéletesedése. Megállni nem szabad. Tmrnmfi'mTirn'iTiws i A folyosón kemény léptekkel jött eléje Csomós Mihály honvéd, a napos. Szabályosan, katonásan jelentkezett. A százados pihenj-t intett neki, majd nyugodt, átható tekintettel a szemébe nézett: — Mondja el a század-napos kötelmeit! A harcos rövid gondolkozás után megkezdte szabályzat- előírta teendőinek felsorolását. Széles százados elégedetten hallgatta a katona szavait: a nyugodt, megfontolt, pontos választ. Gondolatban felidézte az egy esztendővel azelőtti Csomós honvédet: a félszeg, szófián, beszélni is félénk újoncot. Mennyi munka, mennyi ve- sződség árán sikerült a század legkisebb előképzettségű katonájából, a félreeső tanyán nevelkedett Csomós Mihálybó! magabiztos, kellő felkészültségű harcost nevelni! Hiszen Csomós bevonulásakor a nevét is alig tudta leírni, mert a csupán két általános elvégzése után sohasem vett írószer- számot, újságot, könyvet a kezébe. A tiszt jól emlékezett rá, hogy hat-nyolc évvel korábban még gyakori volt az ilyen harcos. ötvenkilenc őszén már Csomós honvéd volt az egyedüli. Nyitott könyvet pillantott meg a napos-asztalon. — Mit olvas? — kérdezte a katonától, miután az befejezte válaszát parancsnoka kérdésére. — Jelentem, az Egri csillago- gokat! A tiszt nem válaszolt, csak bólintott. A folyosó vége felől Teleki tizedes, az ügyeletes kö- zelgett. Vele együtt ellenőrizte a fegyverszoba és a hálókörletek rendjét. Benézett a KISZ- klubba, kicsit elbeszélgetett a katonákkal. Megnyugodva indult vissza otthonába. Feleségét ébren találta. Az asztalnál ült, s a kislámpa fényénél férje egyik tankönyvét böngészte. Szótlanul az asszonyhoz lépett, s homlokon csókolta. Felesége megnyugodott tekintettel, hálás mosollyal nézett rá. — Tudod, ha nem vagy itthon, gyakran olvasgatom a tankönyveidet... Nem akarom, hogy nagyon lemaradjak tőled... — Fürgén felugrott, kisietett a konyhába. A százados fáradtan leült. Jóleső érzéssel töltötte el, hogy az összekapásuk okozta feszültség ilyen gyorsan szertefoszlott. Felesége hamarosan egy csésze párolgó teával tért vissza. Sok citrommal készítette, mert férje úgy szereti. — Holnap... Holnap igazán elmegyünk moziba... — mondta a férj... — Meglátod, korán hazajövök és szabad estét engedélyezek magamnak. BERTALAN ISTVÁN ........................................................unni Első találkozásom Tolnával... (Folytatás az 5. oldalról) mutat az ilyen kéretlen vallomás, minden kutatómunka eredményénél. Petőfi itt él öreg Pesti néninél, s biztosan másoknál is. Hogy mit tudnak róla ezen kívül, az nem érdekes. Itt él velük, ezen a talajon, melynek levegőjét valamikor szívta, s melynek boldogulását egész életével szolgálta. Ó is találkozhatott a lőrinci utcákon, házakban ilyen Pesti nénikkel, hallhatta az ízes mondatokat, a népi gyökerekből sarjadt szóképzéseket, amelyekkel egyszerű beszélgetések közben most én is találkoztam. — Azt mondja például valakinek a rossz házasságáról Pesti néni: »Olyant szagol, amilyent szakajtóit-. A házastársi üsz- szekoccanásokat pedig így fejezi ki: »Tál-kanál nincs dörrenés r " ül- a r- ’ szövetkezeti tagra azt mondja, hogy az csak »csimbelyeg-csom- bolyog«, aki pedig elvégzi ugyan, de csak immel-ámmal a munkáját, az Pesti néni fogalmazásában »szityeg-szotyog«. Igen régen hallottam már azt a szólás-mondást is, amit most Pesti néni elevenít föl bennem: »Eszik egymást, mint rozsda a vasat-. S talán érdemes följegyezni, ne kallódjon el semmi a nyelvünkből, hogy Sártszent- lőrincen nemcsak összevesznek, vagy összekapnak az emberek, hanem olykor össze is »rip- pannak-. Külön szép emlékeket ébreszt aztán bennem, amikor Pesti néni előszedi a régi három és hatszeles kender gatyákat. amelyek most már szépen összehajtogatva a szekrényben pihennek, s a lőrinci asszonyok hajdani kézügyességének emlékeit őrzik. Elüldögélne itt az ember akár éjfélig, de Lőrincen korán kezdődik az éjszaka. Szedelőzköd- nek az asszonyok, az emberek pedig nem ellenkeznek. Eszükbe se jut talán, hogy a vendég megírja egyszer ezt az egyszerű találkozást. Ha ilyenforma ember járt közöttük, az mindig adatokat, számokat, teljesítményeket kért. s mire teleírta jegyzetfüzetét, nem maradt benne hely az embernek. Illyés Gyula talált rá ezen a tájon, s ó keresi most is, pedig itt írók dandárja gazdagodhatna. Amint más magyar falukban is, ahol igen kevesen néztek bele igazán ebbe a történelemformáló emberi erjedésbe, melynek nyomán pöffenő gázok feszegették az élet hordóinak falát, de ame lyek eredménye mégis csak a kiforrás, a borok teljes tisztulása lesz. Sárszentlőrinc, 1.061 január eleje. ORMOS GEP.Ö Csendesen sírt az őszi éjszaka. Az útszéli fákban alig-alig mozdult már az élet. Ök is együtt sírtak az éjszakával, nagy sárga levél-könnyeket hullatva. A házak vaksi szemekkel, unottan nézték egymást, mint az egymás- raunt házastársak, homlokukon gyűlöletet rejtegetve. Valahol a kertek alatt rekedten vonított fel egy kutya. Nem felelt rá semmi. Csak az ázott csend rejtette el a hangot sietve szaggatott köd-kötényének savanyú ráncába. Aludt a falu. A megfáradt csontok és izmok fázósan bújtak a kockás dunyhák alá. Csak a tiszttartóék házából világolt ki egy kis fény. mintha egy késői jánosbogár lenne. Valahol megcsikordult egy gé- meskút. Az egyik fuvaros itatott bizonyosan ilyen későn. Messzi útról térhetett haza, A paraszt most felfigyelt. A kocsma felől zajt hozott az esőt suhogtató szél, rekedt ordításfélét, meg cimbalom-zenét. Kiköpte a csikket. Aztán megindult a cuppogó sáron át az istállóba a lovak után. A kocsmában meg szólt a cimbalom. És állt a vigalom. Mulatott a tiszttartó úr. Izzadó homlokkal nyakalta a bort és csapkodta az üres üvegeket a falhoz. És énekelt, ordított rekedten. Lovaglónadrágjában, fényes csizmájában, kidüllesztett mellével, vékony bajuszával ő volt a megtestesült úr! Az igazi magyar úr. A sarokban a segédjegyző okádott eltorzult arccal. A cimbalom mellett a bíró meg a főgépész ült, csendes röhögésüket az üvegek mögé rejtve. A kocsmá- rosné pedig — keményhúsú özvegy — hordta a bort és kapta a csókokat a tiszttartótól. Két óra felé a bíró felállt. Odament a cigányhoz. — Állj meg, Ádi! Elég volt. Igyál. Ne! Aztán a tiszttartóhoz lépett. Nagy mancsát rátette a vállára. — Tekintetes úr! — szólt halkan. — A nagyságos asszony már várhatja. Menjünk haza! A tiszttartó belekurjantott a lámpafénybe: — Nem, nem nem ... nem megyünk mi innen el...! A segédjegyző viaszsárga arccal, röhögve nyúlt el a teleköpködött padlón, és letépett nyak- ! kendőjével verte a taktust a le- ! vegőben: — Nem, nem nem! — i Azért sem, a-zért-sem!... he-he-he! — Fizetni, urak! — jelent meg most az ajtóban a kocsmúrosné. — Fizetek! — hörögte a tiszt- : tartó. És vastag nyakán kidagadlak az erek. Aztán halkan súgta a nő fülébe: — Zárj be, aztán visszajövök! És fizetek!... Kint tovább csordogált az eső. Tovább ázott a kis jánosbogár- fény a tiszttartóék házánál. Az asszony sápadt arccal feküdt az ágyon. Pongyolában. Arca merev volt, csak szép kék szeméből folytak a könnyek. És az agya zúgott egyhangúan, mint a malom. A másik szobában a fia aludt. ; Nemrég kapta meg a kinevezését. Mégis tanító lett. Bár az apja ispánt, vagy jószágigazgatót akart belőle nevelni. De a fiú kitartott. Közben megismerkedett I a faj’i öreg tanítójával — tavaly helyezték a faluba — és ő lett a barátja. Az a''!a hiába beszélt a kevés fizetésről, a kiszolgáltatottságról. és arról, ho^y a tanjfp nem úr, hogy idegeit tönkreteszik a »buta paraszt' agyak«, étvágyát elveszi a hagyma és a szegényszag. De- a fiú hajthatatlan maradt. Tanító lett. — Kisfiam!... fiam! — nyögött fel az asszony. Csend. Nem hallatszott más, csak az eső monoton orgonálása, ahogy a csatornán lefolyt. És a mély, egyenletes szuszogás a másik szobából. Az asszony mindé" ereiét ösz- szeszedve ismételte meg a hívást. Erre már felébredt a fiú. Szemét dörzsölve állt meg az ajtóban. —- Te még nem alszol? Tekintete az éjjeliszekrényre tévedt. A kis orvosságosüvegre, amely felborítva feküdt a lámpa mellett. Odaugrott. — Mi ez?!... — Hagyd, kisfiam. Megittam. Most mér késő. Ne, ne rohanj orvosért. Nagyon erős. És az orvos messze van. Mire ideérne... késő. — De hát miért? Hiszen... velem jössz! Miért? Igen, miért is élt ő eddig? A fiúért. Aki az övé. És senki másé. Mert ő akarta, hogy a fiú legyen. Mert már akkor érezte, tudta, hogy neki fia lesz, és a fiúnak lenni kell! Hogy értelmet adjon az életének. Értelmet, boldogságot, és... kárpótlást az életért, ami nem is volt élet. A huszonhárom éven át csak azt várta, hogy megnőjjön, hogy nagy legyen, és önálló férfi legyen. És aztán?,.. Aztán itthagyni mindent, Meghalni. Hiszen a fát is azért nevelik, “hogy kivágják. Míg kicsi dédelgetik, aztán kivágják, darabokra fűrészelik, és húsát otromba fejsze szaggatja szét. Aztán tűzre vetik. Elég. Hamuját kidobják. És rátaposnak. Már nem kell. Istenem!... hiszen igásló voltam eddig is. Tehetetlen, szerencsétlen, csak húztam, húztam, ütöttek, s nem tudtam, miért. Hát miért is taposta meg a lel- kemet az élet?!... a testemet meg a férjem!!! Miért???... Oh, már minden olyan mesz- sze van. Messze, mint az ég. És... ment volna el a fiával? Nem. Neki más asszony kell majd. Fiatal. Erős. Szép. A felesége. Feljebberőlködött. A semmibe révedt és emlékezett. El-elidőzött egy-egy képnél, mint az anyóka, meghalt kedvesei sírjánál. Látta magát, mint kis zárdista, amint kócos hajjal ébred hajnali félhatkor, és félórákat térdel a hideg kövön, és imádkozik. De tavasszal! Az elbújt percek a kertben. A virágok között. — Tényleg csak percek, mert karénekre kellett menni a kápolnába. Aztán a »Te Deum«... Tizennyolc éves volt! Szép, nyúlánk, tele frisseséggel, élettel, élet- várással. Hiszen rab volt eddig. Csak arra várt. hogy szabadulhasson innen. Hogy ihasson az életből! Ha csak egy keveset is! És akkor...!!! ... a fiatal tiszttartó leugrott a lóról. A kantárt odadobta a fiúnak. — Kisasszony, ha nem veszi tolakodásnak... a bőröndjét... Nem is mert a fejeire nézni. Csak a kapuban. Fél év múlva már asszony lett. És lassan úgy érezte magát, mint a kérdő úszó, akit az örvénybe löktek. A fiú csak állt az ágy mellett. Torkát sírás, mardosta. Mintha kőből lett volna. És az agya ezt ordította: rohanj, mentsd meg az anyádat!!! De a teste nem mozdult. . Anyja nyöszörögni kezdett. Szinte rávetette magát a drága kézre és csókolta, csókolta... és a melléből sírva szakadt fel a sóhaj. Kint lábdobogás hallatszott. Megjött az apja. Fején félrecsúszott kalappal, részegen. — Hol a vacsora!!! Megállt a szoba közepén. Lábát szétvetette. Meredten nézett szét. Aztán hunyorgó szemmel összeszorított szájjal lépptt az ágyhoz. Ütésre emelte a kezét. — Kisfiam!!! — sikoltott az asszony, és rémületbe fagyott arccal meredt a férjére. A fiú sápadtan, de határozottan lépett apja elé. És kint csendesen, hályogos szemmel sírt a dermedt őszi hajnal. KELEMEN ZOLTÁN
