Tolna Megyei Népújság, 1961. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-29 / 25. szám
/ 1961. január 29. Ott áll a dűlő végében | a nagy akác alatt. Nézi a traktort, amely éppen most hasítja az első barázdát az ő földjén. A fényesre csiszolódott hármas eke úgy vágja a föld barna hátát, mint a vajat a kés. A Hagy akácról elhordta a Szél a sárgult, száraz leveleket, itt szoktak alatta ülni aratáskor, ebédidőben. Áll és nézi a pöfögve közeledő szürke monstrumot. A cövek még áll. Még nem ért oda a traktor, de ennél a fordulónál már kidönti az eke. A szomszéd parcelláján már barnul a frissen hasított föld... A traktor lánctalpai alatt most orra bukik a cövek. Jó, hogy itt ez az akác, bele lehet markolni, meg lehet támaszkodni varacskos törzsében. Milliónyi emlék kavarog a fejében. A szomszéddal egyszer majdhogy ölre mentek a cövek miatt. Kiszántotta és egy barázdával beljebb szúrta le. Homlokát kiveri a veríték. Látja, hogy az eke mögött a mély barázdába bukfencezik a cövek. — Ha tudtam volna, dehogy szólok a szomszédnak érte... Hm... Majdhogy egymásnak estünk. Kapáláskor volt. És egy barázdáért könnyen lendült a kapa, hogy lesújtson. Még pénzt lopni is rettenetes bűn, de különösen földet. Az akácról zörögve leesik egy száraz ág. Bukfencet vet a lába előtt. A traktor már ott csörömpöl előtte, éppen fordul. Az a fiatal kamasz, meg úgy ereszti az ekét a földbe, hogy rá se figyel... Ha tudná, hogy neki mennyire fáj. Mennyi veríték hullott erre a földre. Most hátranéz a taknyos és mosolyog. Nevet, — Rajtam nevetsz, te csibész1 — kiált utána. De az rá se figyel. Az ekét nézi, jól borítja-e a földet. Reszket a térde. Le kellene ülni, de nem lehet, mert talán örökre elaludna itt. — Te kamasz! Ott, ahol most mész ezen a földön, amit most hasít az eke, ott volt az első aratáskor egy kereszt. Ott ültünk le délben megpihenni, oda dugtuk a vizes korsót a nap elől, hogy fel ne melegedjen... Nehéz volt akkor..: Az asszony állapotos volt. Dehát a gabona." a nyakunkra érett. Dolgozni kellett. Napszámra nem volt pénz.: A harmadik élőig még csak; ment valahogy: segítettem: Jó- kaszás voltam, előre siettem,: azután hátra mentem kötözni,; meg a marokszedésnél segítet-- tem neki. Kedves ez az emlék. | Még a! bajúsza is beleremegett. És- a pipaszár is keserű tőle. — Ez az, amit nem értesz tej gyerek a traktoron. Úgy megy,: mint egy megállíthatatlan cso da. — Az asszony délben fájdí-j tani kezdte a hasát. Először- csak ritkán, aztán gyakrabban.- Nem akart róla szólni szegény.: Szerette volna, ha lefogy, de aj gyerek már nagyon kifelé aka-j ródzott... Lehajolt egy marokért: és elesett. Majd, hogy a sarló-- ba... Ott hagytuk abba az ára-- tást, onnét már egyedül arat-j gattam le. Megindul a gőzölgő barázdafelé. Úgy áll ott a friss szántási szélén, mint a felkiáltójel,t mint egy szoborba öntött tilta-1 kozás. Maga sem tudja, hogy; miért jött ide. És miért éppen, most. pedig már megnyugodott,- hisz két hete, hogy aláírta a be-j lépési nyilatkozatot. Itt őgyelgett már egy ideje,* talán csak hogy sétáljon egyj kicsit, és ahogy meglátta aj traktort, amely minden forduló-; nál közelebb került az ő föld-j jéhez — úgy, mintha szégyellné- alattomos szándékát — nem tu-jj dott hazamenni. Érezni akarta aTOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG fájdalmat, amit az eke hasítása jelent... Fáj, rettenetesen fáj. Mintha az ő hátát darabolná, szaggatná véres húscafattá az eke. Talán oda kellene feküdni az elé a lánctalpas szörnyeteg elé. hogy nyomja bele örökre oda a barázdába és a következő fordulónál fordítsa rá a földet. Annyi verítéke hullott erre az egy holdra, hogy mosakodni is elég lenne nyáron, cséplés időben, amikor pedig a por a bőr alá is beszökik. — Ott, ahol most jön visszafelé, körülbelül ott... Sűrűén pislog de nem nyúl a szeméhez, hogy kitörölje belőle a könnyet. Észre sem veszi, annyira lefoglalja az emlék ... hogy azon az őszön borsószedéskor ott megpihentek. Nagy, meleg szerelem csalta mind közelebb egymáshoz őket. S abban a forróságban sárgára fonnyadtak a kukoricalevelek és a felpattant hüvelyekből lepergett a földre a sok-sok fehér borsószem. Néhány bogár riadtan menekült az árnyat adó levelek, füvek alá. De a rózsaszín forróság befolyta az egész földet... Fenn a magasban pacsirta énekelt, s most lezuhant valahol a kukoricán túli mélységbe. Az öreg megmarkolja az akác kemény kérgét. A traktor ismét itt van már. Dübörög, zakatol. Fölfordította azt az ölelésnyi földet, ami a nászágyuk volt ott akkor a kukorica közepén. Pedig ő mindig megpihent ott, minden évben. Ha csak egy pil- lantásnyira is, de ott meállt, amíg agyát a forróság vörös hulláma elborította. S ha a kapanyélre támaszkodott, a következő suhintásnál mélyebben szaladt a kapa a földbe, mint korábban, ha kaszált, ott szélesebben lendült a penge. Még tavaly is. Motyog maga elé, talán nem is tudja. A traktor zakatolásának hullámokban feléje szökő zaja új és új gondolatokat lódít az agyába, de egyiket sem gondolja végig, mint ha értelmetlennek tartaná. A sok-sok feltörő gondolat között mindig felvilla- nik a saját léte, mintha látná magát ott a traktor mögött görnyedt háttal az ekeszarvra haVAJÚDÁS jolni. Még csettint is a nyelvével, mintha a sárgát biztatná. — Nee... És legyint. Bolondság, hisz a sárga már rég megdöglött. Belefáradt az is az eke előtti erőlködésbe. Egy pillanatig mosoly rándult az orra tövén. Milyen könnyen szánt | ez a traktor. Az a gyerek mosolyogva ül az ülésen, mintha csak játszana. Közeledik. Kipufogójából szürkén örvénylik a füst az ég felé. Amint feljebb száll, egyre ritkul, mígnem elveszik, beleolvad az ég kékjébe. S ott fönn mintha bárányfelhővé gyülemle ne, melyet a szél kerget mesz- szi idegenbe. A traktor itt van a dűlő végén, megáll, és a kamasz kinyitja a vezetőfülke ajtaját, kiszáll. El kellene menni, mert még- utóbb kineveti, hogy itt ácso- rog, céltalanul. Indulna is, nem is. Egy kicsit fél. Maga sem tudja, hogy mitől, de maradna is és talán szóbaelegyedne, ha megszólítaná az a... De hisz ez a Pista gyerek, a Bordás sógor unokája... Ejnye micsoda nagy gyerek lett. Nemrég még a porba pisáit, most meg már ilyen gépet vezet. Hm... Ha akarna sem lenne már ideje elmenni, mert a legényke ott áll előtte, olajos kezefejét végighúzza a homlokán és nevet. — Szép tábla, mi? Holnap megleszek vele — mondja büszkén. — Ahan. — Csak hát így egyedül unalmas egy kicsit. — No persze... — Csak úgy, gondolkozás nélkül válaszolgat, s ahogy végigjártatja tekintetét a messzibevesző táblán, észreveszi, hogy valóban szép. Szép a szántás is, meg így együtt van az egész is. Eddig csak a saját holdját nézte, nem látott túl rajta, pedig a cövek már rég bukfencet vetett az eke mögött. — Forduljunk egyet. Üljön fel. — Minek? — Nem unatkozunk. Maga se. én se. — Már fogja is a könyökét és vezeti a pöfögő masina felé. Ellenkezne, mondaná, hogy nem, de a kíváncsiság is hajtja, hogy milyen lehet a szerkezete annak a gépnek, amelyik ennyi ekét elbír maga után. Odahúzódik a gyerek mellé és észre sem veszi, hogy félelemmel kapaszkodik annak olajos nadrágjába és a keze reszket egy kicsit a gyerek térdén. Az meg olyan kampósbot forma szerkezeteket mozdít el, forgat, s még a lábával is dolgozik és a gép fordul, egyenesbe áll s egy rándulással — melybe beléreszket minden porcikája, nekivág a föld másik végének, ahol néhány csupasz akác ágaskodik. Erős lehet ez a gép. gondolja magában amíg a műszerfalat nézegeti, s nem tudja elképzelni, hogy mi célt szolgál az a sok zsebórára hasonlító valami ott. — Jól takar? Nézzen csak hátra! — töri meg a csendet a gyerek. Szédül egy kicsit amint hátrapillant és megállapítja, hogy olyan pontosan simul az a frissen fordított föld a barázda» másik oldalához, mintha csak ő lépkedne az eke mögött és igazgatná az ekét. — Jól. — mondja kurtán. A gyerek hallgat egy ideig, azután ismét beszélni kezd, mint aki nagyon kiunatkozta magát és most örül, hogy valakihez szólhat, Ö pedig szívesebben hallgatna, belefeledkezve gondolataiba. Oda se nagyon figyel. Mit érdekli őt az, hogy kivel táncolt a múlt vasárnap ez a legény, vagy hogy ezzel a géppel sáros földet is lehet szán tani. Csak akkor kapja föl a fejét, amikor azt kérdezi tőle, hogy mit vetnek ebbe a földbe. — Ki? Mit vet? — kérdezi izgatottan, hogy fogódzni is elfelejt. — Hát maguk. — Én-e? — Meg a csoport. Még szemtelenkedik is ez a gyerek. Nem elég neki, hogv végigzötyögteti az egész dűlő hosszában. Még gúnyolódik is. — Ez csak volt az enyém — mondja mérgesen és rácsap a gyerek olajos nadrágjára a térdén, mint otthon, az asztalra, Óra, amelyen nem lehet súgni Amióta iskola az iskola, azóta fennáll a két diákszokás — amelyet talán soha nem lehet megszüntetni —, a súgás és a puskázás. Felszántják a diákot felelni, mondja, mondja a leckét, egyszer csak megakad... Nincs tovább. Segélykérőén néz körül, a szomszédjára pislog, honnan hallatszik a megmentő szó. Amelyet rendszerint a tanár hall meg előbb... Ma már a legtöbb iskolában bevezették azt a tantárgyat, amelyből nem lehet súg ni az órán. A tanuló saját magára van utalva, a saját ügyességére, a saját szorgalmára. Ez a tantárgy — politechnika. A paksi 1. számú általános iskolában véget ért a tízperc. A Kiosztják a szerszámokat, fo- tanulók a tantermekbe vonulnak, gókat, reszelöket, hidegvágókat, a VI. fiúosztály kivételével, ök kalapácsokat, és a »nyersanya- a műhelybe vonulnak, politech- 0°t« “ megfelelő bádoglemezeket, nika órára. A teremből egy órán kereszA mai óra: kerékpár-névtábla tül kalapálás, reszelés zaja halkészítés. latszik. Ki ülve, ki állva dolgozik, alakítja formálja a satuba fogott lemezt. Az egyik kerekképű, csikófrizurás, kötényes fiú még a nyelve hegyét is kidugja nagy igyekezetében. Súgni, puskázni nem lehet. — Legfeljebb oda-odapislantani a szomszédra: ő vajon hogyan csinálja. Szorgalmasan, nagy igyekezettel dolgoznak a gyerekek. A tanár osztálykönyv nélkül sorolja, kik a legügyesebbek: — Veitzel István, Takács Gabi, Palla Laci... — Milyen eszközöket készítenek a gyerekek? — kérdezem. — Jelenleg a kerékpár-névtáblákat. De készítettek már pogácsa-, sütemény szaggatókat, szemétlapátot, piszkavasat, virág- cserép-kapát, szobakertész-szer- számokat. Itt, a hatodikosoknál az alapvető kézügyesség elsajátítása a cél. A hetedik osztályosok a kerékpárszerelést tanulják — mutat a tanár a terem sarkában szétszedett kerékpárra. Észre sem vesszük, milyen hamar eltelt az óra. Mindenki »felelt« és mégsem izgult senki, hogy esetleg »bezúg«. Rendberak- ják a szerszámokat, közben a tanár meg elmondja: — Van már gyalugépünk és fűrészgépünk is, de az ipari áram nincs még bevezetve. Arról is szó van, hogy kapunk egy nagyobb termet. Amint ezeket a gépeket üzembehelyezzük, a fémmunka mellett megismerkednek a tanulók a fa-munkával is. BOGNÁR ISTVÁN mt t amikor azt mondta, no jói . an, aláírok! Hol van az a toll? — A magáé ez most is. Maga is tag. Nem? — Persze. — Hát akkor?... tudnia kell, hogy mi kerül ebbe a földbe. Majd mi elvetjük, csak azt mondják meg, hogy mit... Még nem tudja? — Nem én! Nem is érdekel. Bánja már, hogy ezt mondta, mert tulajdonképpen nagyon kíváncsi lenne rá, hogy mi kerül ebbe a földbe... — Te sem tudod? — Nem. Kérdezze még az agro- nómust. Az majd megmondja. Joga van megkérdezni, maga is gazda. — Micsoda? — Gazda. Úgy, ahogy mondom. — Elmenj már! — Hát persze. A maga földje is bent van. Vajon gúnyolódik ez a gyerek? Mi jogon kérdezné meg ő az agronómust, hogy mit vetnek ebbe a földbe... Legszívesebben leszáilna innét. — Agitálsz? Te! — szegezi a kérdést a gyereknek gyanakodva. — Nem én. Nem kell magát agitálni, hiszen aláírt. Éppen úgy tudja, mint én, hogy mi a szövetkezet. Nem igaz? — De. — Hát akkor? Jobban tudja maga, hogy mit szeret ez a föld, mint az agronómus. Maga itt nőtt fel. öregapámmal ezen a földön cselédeskedtek valamikor. Talán még arra is emlékszik, hogy az uraság mit szokott termelni. Nem igaz? Miket mond ez a gyerek? | Már hogyne lenne igaz? Emlékszik nagyon jól. hogy a cukorrépa soha nem fizetett jól ebben a dűlőben, nem is kísérletezett ve le az uraság, csak kétszer. Nagy baj lenne, ha tavasszal azt vetnének ide. Kárbaveszne a sok munka, meg a drága mag... — Aztán jó ember az az agronómus? Nem dobna ki, ha megkérdezném ? — Még csak az hiányzik... Jó ember. Fiatal. Alig idősebb, mint én. És még valamit elárulok magának. De nehogy visz- szamondja neki. Tetszik neki a Kató, a maga unokája... Ha nem siet nagyon, majd elmegy mar gukhoz az. De maga se dobja ám ki. — Na, állj meg! Tekintete még elidőzik egy ideig a vezetőfülkében, megpihen egy pillanatig a Pista gyerek olajos képén. Kezet nyújtana neki, de valahogy röstelli a dolgot, hogy így összekavart benne mindent, amit tőle hallott. Jobb ez így, símán, érzelgősség nélkül, mert talán még a pipa is kiesne a szájából, ha magához szorítaná ezt a gyereket. Lelép a friss szántásba, s végig a barázdán elindul vissza. Elvégre az ő földje is ez, miért ne tudhatná, hogy mi a terve vele a közösnek... S már majdnem az útra ér, amikor kijavítja a gondolatát. így: Mi a tervünk vele? Buni Géza Kihelyezett osztályokat szervez a palánk; technikum A mezőgazdasági technikumok országszerte kihelyezett osztályokban tanítják a falvak 18—55 éves dolgozóit. Megyénkben a szekszárd-pa- lánki mezőgazdasági technikum kéri, hogy az 1962-es tanévben minél több négyéves, érettségivel azonos értékű képesítést adé kihelyezett osztályt indíthasson. A megalakulás feltételei: 1. A íözségben, gazdaságban, tsz-ben legalább 30 jelentkező. A szomszéd tsz-ek, közeli falvak társulhatnak. 2. A jelentkezők VIII. általános iskolai, vagy. ezzel egyenértékű iskolai végzettsége. Akj nem rendelkezik Vili, álta- ános iskolai végzettséggel, az a íelyi általános iskola rövidített anfolyamán elvégezheti. A tan- olyamok legkésőbb februárban megkezdődnek.
