Tolna Megyei Népújság, 1961. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-29 / 25. szám
5 IRODALOM 'Thwé&bet NÉPMŰVELÉS * Első találkozásom Tolnával... A 900 éves város Szekszárd műemléket Kora délután elnézegetem innen a megdagadt Sió partjáról a falut, melynek utcáit hajdan Petőfi is bebarangolta. Sárga, piszkos, örvényes a víz, öregember piszmog itt jó rozsdás metszőollóval: vadszőlő-vesszőt gyűjt szaporításra. A falu fölött fehér galambok röpködnek a kékülő magasságban, lejjebb bodrosan ül meg a kéménvek füstje. Sáros dűlőúton kecmergekbe a faluba, első találkozás ez, s az ilyen élmények izgalma mindig nagyon megüli az embert. Ha valaki megkérdené most, talán szégyellném megmondani, hogy először járok Tolnában, nem ismerem közelről ennek a tájnak emberét, bár éppen elegen próbáltak megismertetni vele könyvekben, kisebb :'rá- sokban. Mégis: más a személyes találkozás. Bele kell nézni ezekbe a széles, s most éppen irtózatosan sáros utcákba, meg lehetősen zárkózott, jól kerített udvarokba, aztán leülni az emberekkel, s mintha az írás egyáltalán nem érdekelné a vendéget; köznapi apróságokról beszélgetni, kicsit még zavaros. tavalyi bor mellett. De erre csak este kerül sor. Most az utcákat járom ezeken a téglával rakott gyalogutakon. Gyereket alig látni a házak előtt, pedig meleg van, szirte Íekívánkozik a télikaoát az emberről. Néhány lány, asszony igyekszik az artézikat felé, nem félnek ettől a híg sártól, legtöbbje gumicsizmában jár, s ha idegennel találkozik, köszön szépen, ami a Dunántúl nagyobb városai körül csücsülő falukban már alig fordul elő. Elnézem itt a kúttal szemben virító népboltkirakatot: villanyvasaló, nylon fehérnemű mutogatja magát az üveg mögött. Amott, a túlsó soron szürke ház, a hajdani jegyzőlak, ennek a falai között élt valamikor Petőfi, innen járt a csöpp gimnáziumba, me»ynek falán ott az emléktábla, de átmenni, txjegnézni lehetetlen, akkora a sár a kocsiúton. Traktor jön éppen rajta, olyan éktelenül lucskos bukkanókon, hegy érdemes megállni és csodálkozni, hogyan birkózik meg velük a pufogó gép. Azt mondják a lőrinciek, hogy amióta az eszüket tudják, nem volt ekkora sár a faluban, aminek az öregek szerint ezek a ménkű gépek az okozói; ezzel szemben a fiatalabbja szinte büszkén hajtogatja, milyen jó, hogy itt vannak a gépek, ezek nélkül nem tudnának most mozogni a felázott, megpuhult utakon. » Ez hát Tolna, gondolom magamban. amikor visszafordulok a szállásom felé. Nincs itt más célom, csak az, hogy itt legyek. elszakadjak kis időre a várostól, elbámészkodjam egy kicsit ezeken az utcákon; de hiába minden kikapcsolódás, az ember mégis csak beszívja az élményeket, elraktároz egyet- mást, beletérképezi értelmébe a falut, az utcát, a tájat, az embereket, a sajátos életet, amely külsőre lehet ugyanaz, mint mondjuk Zala, vagy Fejér népének élete; mégis más. Tolnai... Leülök például Pesti nér.iék belső szobájában. ami »földrajzilag« a hideg és melegkonyha között fekszik. Szép, magas építésű ház, ez a szoba mestergerendás. földpadlós. A melegkonyhát és utcai szobát hajópadló fedi, a hidegkonyhát, melynek hullámos, kormos nyitott kürtőjében éppen nagyban folyik a füstölés; betonlapok borítják. öreg Pestiék ötvenkettő óta szövetkezeti tagok, látom, jól megy náluk, van itt élet az udvaron is, bár a szerszámok, ólak sok tízesztendő koptató nyomait viselik repedezett, szürke fájukon. Pesti bácsi túl van már a hetvenen, egy órán belül háromszor is említi, hogy »nyugdíjas«, de azért dolgozik még. Nála jobban kevesen tudnak lóval bánni, érdemes följegyezni, hogyan határozza meg szelidítési módszerének eredményét. Azt mondja, ha ő kézbe vesz egy lovat, kis idő alatt annyira betöri, hogy »cérnával is el tudná hajtani«. Lássuk csak most, ütközik-e még valahol a múlt és jelen ezeknek az öreg tolnai parasztoknak életében. Ha valaki azt mondaná, hogy semmiféle ata- visztikus érzést se takargatnak, az megmásítaná a valóságot. Ezek az emberek, akik eszmélő gyerekkoruktól, az öregség kellős közepéig egészen más világban éltek, örök természetességgel őrzik emlékeiket. Voltak vágyaik, elképzeléseik, húsz, harminc esztendővel ezelőtt még a birtok gyarapításában láttak fő céljukat, házat bővítettek, hogy elférjen majd benne a gyerek családostul, s most itt állnak kettesben, a fiuk tanár, s apró panaszkáik mögül kivillan az öröm, hogy mégse maradtak egyedül: itt van körülöttük a közösség, a nagyobb család, el-eljönnek esténként, hogy közös gondjaikat megforgassák. Bár Pesti bácsi azt mondja itt a nylonterítős asztalnál, hogy megáll ő a maga lábán, nincs szüksége senkire, amíg a kezét mozdíthatja, mégis látom rajta, hogy örül a közösségi szellem erősítésének. Könnyű lenne — ha elbírná az írói lelkiismeret — kicsit színes tintába mártani a tollat és az előbbiek alapján megállapítani, hogy öreg Pestiék és más lőrinciek — csip-csup bajoktól eltekintve, most már boldogok. Az igazság az, hogy tudnak panaszkodni. Emlegetik a régi időket is. Nem dicsérettel, hanem az öregkor örök visszavágyásával, amit egyformán hordoz magában a paraszt, a lakatos és az író is. Olvasféle bánat, panaszkodás ez, mint a más faluban élő Juhász Jani bácsié, aki, ha a fiáról kerül szó, nagy sóhajto- zásokkal mondogatja, hogy bizony a gyerek így, a gyerek úgv: fiatal Juhász pedig főmérnök egy nagy gyárban. Csak hát éppen az a baj. hogy nincs idehaza. Mert valamikor, amikor még itt sündörgött körülötte... Más panaszaik aztán már egészen életszagúsk olvaro'-, amilyeneket a falusi ember minden időkben hangoztatott. Ez-az rosszul sikerült a múlt esztendőben, sok volt ősszel az eső, megkéstek a külső munkákkal, miegymás. Ami azonban ezen túl van, nz már egészen mai panasz. Mesélik például — s azt hiszem, ezt minden faluban feljegyezhetnénk —, hogy sajnos a szövetkezetben nem mindenki dolgozik rendesen, becsületesen. Vannak, akik kihúzzák magukat a nehezéből, de ha a könnyebb felét kell megfogni, ott állnak az első sorban. Neveket nem mondanak, nem mintha félnének, hogy megírom, hiszen egészen egyszerű emberi beszélgetés folyik közöttünk, de látom, hogy nem akarnak vádaskodni. Hasonlóképpen nem helyi jellegű panasz, amit hárman is elmondanak, s mindegyik szavában valami igen mély aggódást érzek: elment a fiatalság nagy része a faluból! Ez a két szövetkezet — akikkel együtt ülök, mind egynek a tagjai — mondom ez a két szövetkezet jóformán teljesen idősebb emberekből áll. Hol van a fiatalság? Szétment már ötvenkettőben, mondjál:. Legtöbbje Pestre, ezt is tőlük tudom. Segítettek felduzzasztani kétmilliósra a fővárost, elszaggatták a gyökereiket... Mindezekre visszatérünk itt öreg Pestiék meleg szobájában is estefelé. Jönnek sorba, a rokon számba menő szomszédok, nézem őket: ötvenen aluli csak egy van közöttük, az is asszony. Nem mintha a fiatalabbak idegenkednének a szomszédolástól, hanem azért, mert valahol városi házakban élnek.. Asszonyok ülnek sorba az ágy előtt álló székeken, kendő a fejükön, kezük az ölükben nyugszik. Micsoda régi, régi házirend ez! Emlékszem, öreganyám a Barcs megyei falujukban sohasem ült asztalhoz, amíg a család evett. Ott állt a néne mögött, figyelte, kinek mikor ürül a tányérja; ő maga aztán lekuporodott egy zsá- molykára és bekanalazta a levest. Hát ezek az asszonyok is itt ülnek most, senki sem irányítja a beszélgetést, nem biztatják a vendégeket, hogy valami érdekeset meséljen nekik. Ráfordul a szó minden biztatás nélkül is a szövetkezetre. Mert benne élnek, együtt lélegzenek vele, nincs is már más beszédtémájuk. Mesélik, hogyan fizetett például a kender, a fiatal- asszony derűsen sorolja, milyen mókákat csináltak a kenderföldön. aztán arról beszélnek, hogy az embere eltörte a karját zsákolás közben, de azért nincs kiesés, mert a tizenhat esztendős gyéréit állt be a helyébe. Kicsike dolgok ezek, senki se mond nagyobbat, így csordogál az életük, erről tudnak csak beszélni. De ezekben az apróságokban benne van minden. Ha most idecsöppenne valami városi ember, aki azt mondaná, írni akar róluk, egyszerre szorosabbra csuknák a zsilipeket, keresnék a mozdulatokat, s az érdekeset a vendépnek kellene kitalálni róluk. Élnek, dolgoznak, ez minden. S ennél többet senki se kívánhat tőlük. Mert gondjaik a jobb közösségi munkát, a jobb boldogulást keresik. A felületet tapogatná, aki ebben a faluban Petőfit keresné szépen fogalmazott kérdésekkel. Másfél nap alatt egyetlen egyszer sem említettem, emlegetni is csak egy esetben hallottam. A hatvankét éves Pesti néni mondta,, nem is tudom mér mivel kapcsolatban, hogy tudja isten hányszor olvasta Petőfi összes verseit. Többet (Folytatás a 6. oldalon.) LJa Szekszárd műemlékei *■ kerülnek szóba, rend- i szerint panaszkodni szoktunk, hogy a régi megyeházán kívül 1 alig dicsekedhetünk valami- j vei. Nem kétséges, hogy Pécs- I hez, Sopronhoz, vagy Győrhöz hasonlítva, elég szegényes Szekszárd. hisz még barokk- I emléket is, amelyben pedig az ! egész Dunántúl oly gazdag, | alig találunk a városban, s az is a barokknak inkább periférikus megnyilvánulása. A történelem is elkerülte a várost, s elsősorban azt tartják számon, hogy a szerencsétlen II. Lajos Mohács felé vonulva, itt szállt meg, s mint Brodarics históriájából tudjuk, kétszeri megállással jutott el innen Bá- tára, ahol egyesíteni akarta szegényes seregét. Evlia Cselebi, a XVII. század török utazója, aki a porta megbízásából 40 esztendeig járta Európa városait, Szek- szárdról is részletesen megemlékezik 10 kötetes munkájában. A kép, amit a városról fest, kedvező, bár leírása kis mezővárost mutat be, amelyben említésre méltó épület jóformán nincs is. A török kiűzése után a helyzet rosszabb lesz, a város elszegényedik, lakóinak száma megcsappan, s nem is versenyezhet Deccsel, amely a megyének ebben az időben legmódosabb helye. Magától értetődő, hogy a középkorból így nem is maradhatott fenn emlék, illetve az apátsági templom, amelynek a környéke a török időkben is a város központja volt, elsüllyedt s feltárása még a jövő feladatai közé tartozik. A legrégibb ma látható műemlék a XVIII. századból való s természetesen az akkor uralkodó barokk stílust képviseli- Azon sem szabad csodálkoznunk, ha egyházi jellegű emlékek ezek: a rossz anyagból, legtöbbször vályogból épített lakóházak mind elpusztultak. A Béla tér Szentháromság oszlopa, amely 1753-ban készült, a barokknak szép emléke. A talapzaton Flórián és Sebestyén szentek, az obeliszk tetején Mária, felette az Atyaisten és Krisztus látható, galambokkal körülvéve. Ugyanebből az időből való az úgynevezett remetekápolna, amelynek ülő Madonnája II. József idején a bécsi spanyol kórházból került Szekszárdra. Vele egykorú a Remete utcai kálvária barokk kápolnafülkéje. Kívül esik a barokkon, de ennek a kornak emléke a régi kórházzal egybeépített kápolna, s nem sokkal későbbről való maga a kórház is, amelynek nagyon egyszerű, kizárólag a gazdaságosságot szem előtt tartó épületét 1802-ben emelték, majd 1826-ban és 1842-ben kibővítették. T öbbet kell szólni a régi 1 megyeházáról, amely nemcsak a város legszebb műemléke, hanem az országnak is egyik becses középülete. Az eredeti épületet 1750 körül építették, ezt bővítette Pollack Mihály tervei alapján Stann Ferenc szekszárdi építőmester. 1895-ben erősen átalakították, s a legutóbbi években is sajnos több toldalékot építettek hozzá. Sokban módosult belső elrendezése is, az egymást váltó hivatalok igénye és szükséglete szerint, eredeti méltóságát, nemes arányait azonban így sem veszítette el. Jelentőségét emeli, hogy falai között megfordult Vörösmarty Mihály, aki a Perczeleket kísérte el Szekszárdra, maid Csehfalvay Ferenc alispán patvari ".tájaként utazott hivatalos ügyekben Szekszárdra. Építészeti jelentőségénél jóval nagyobb irodalomtörténeti szerepe a Babits-háznak. Copf stílű épület, 1820 körül építették, s mint a falon látható emléktábla jelzi, ebben a házban született Babits Mihály 1883- ban. Ha egészen pontosak akarunk lenni, a ház földszinti szó bájában »látta meg a napvilágot«, amint maga írja le önéletrajzi feljegyzéseiben. Abban az időben a földszinten egyet* len hatalmas szoba volt, s amint Babits írja, télen füthe- tetlen. A századforduló körüli esztendőkben az egész házat a Babits-család lakta, később, 1930 után a ház egy részét kiadták. Egy időben Babits-em- lékszoba volt a házban, a lakástulajdonos örökös azonban 1950 körül az emlékszobát, amelyet 1947-ben ünnepélyesen nyitottak meg, eladta lakásnál:, az emléktárgyakat elvitte s ma is lakás. D abitsnak kedves tartóz* ® kodási helye volt a szekszárdi ház. Ehhez kapcsolta i£- ’ ókora, s egyetemista korában is itt töltötte nyári szüneteit, anyia és Ilona nagynénje társaságában, s itt volt a Halálfiaiból ismert Cenci néni is, anyai nagyanyja. Számos Ba- bits-mű született Szekszárdon a Séd-parti házban: itt írta a Szekszárdról szóló verset 1916 nyarán, több más vers mellett. s itt készült el Dante- íordításának jelentős része is. A dunántúli városok általában díszes tanácsházával dicsekedhetnek. Szekszárdról bizony nem mondhatjuk el ezt, mórt az 1850 körül épült klass- szicizáló városházát a század- fordulón nemcsak felújították* hanem heterogén, ormótlan épületté változtatták, bár valamit így is megőrzött eredeti* egyszerű szépségéből. Kevés dicsérő jelző illetheti az egyházi épületeket is. A belvárosi katolikus templom falusi pallérízlésre vall, s a neogótikus újvárosi templom is elsősorban zenetörténeti szempontból nevezetes. 1868-as felszentelésére ugyanis Liszt Ferenc misét akart komponálni, amelyből ugyan nem lett semmi, de a2 ünnepségen ott volt Liszt is. A nagy magyar zeneszerző neve más szempontból is fontos Szekszárd történetében. A város központjában áll az úgynevezett Augusz-ház, amelyet 1820 körül építettek. Az épület a klasszicista stílust képviseli, két barokk üvegablaka pedig a siklósi várból került Augusa báró birtokába. A ház közismert nevezetessége, hogy falai között többször megfordult Liszt Ferenc, Augusz vendégeként, sőt viszonzásként a szekszárdiak szerenádjára az emeleti teremből, a kitárt ablakokon át adott rögtönzött hangversenyt a város lakosságának. Ezzel a kifejezett műemlékek végére is értünk. Legfeljebb Garay János szobrát említhetnénk még, Szárnovszky Ferenc alkotását, amely azonban ne>n emelkedik ki a szokásos vidéki szobrok közül. Ugyancsak nem tekinthető műemléknek a Balogh Ádám múzeum egyébként impozáns épülete sem, bár a századforduló építészeti emlékei közül az értékesebb alkotások sorába tartozik. A város műemlékekben va” lóban szegény, de nem szabad elfelejteni, hogy elhanyagolt mezőváros volt, s h:i nem a török pusztította, magyar urai fosztogatták évszázadokon át. egész a felszabadulásig. Szekszárd 900 éves, de aki a legutóbbi esztendők pompás építkezéseit látja, a lakásépítéseket, a városberendezést, amelybe beletartozik a monumentális szovjet emlékmű, a mártírok emlékműve, amelyet Makrisz Agamemnon készített, joggal hiszi, hogy a város története csak most kezdődik, igazi életét csak most kezdi élni, amikor a dolgozó nép saját sorsának lett az intézője. (c s)
