Tolna Megyei Népújság, 1961. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-29 / 25. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAG 1961. január 29. ÉRTELMISÉGIEK Felvilágosító szóval Amikor meghallottam azt a szót, hogy »fogorvos«, már meg is jelent lelki szemeim előtt a komor tekintetű ember »fogóval« a kezében, aki a székben reszkető pácienshez lép és »fájdalom nélkül« kihúzza a fogát. Máskor pedig beindít egy szerkezetet és fúrni kezdi az elkorhadt fogré- ' székét, ami kicsit sem megnyugtató érzés. Hogy mennyire áldásos a fogorvos tevékenysége, nem kell különösebben magyarázni — közismert. De aki »cidrizett« már a fogászati rendelőkben használt székben, mégis egy kicsit hát- börzongva gondol a fogorvosra, így voltam én is. Aztán úgy hozta a véletlen, hogy részt vettem Bonyhádiul égy magyar—német baráti találkozón, amelyen diplomaták és lipcsei művészek is megjelentek. Felfigyeltem a gyűlés elnökére, egy középtermetű férfire. Megragadott kedves, szimpatikus modora. Azt hiszem, rajtam ki- vül sokan így voltak, mert amikor léült, nagy tapsot kapott a közönségtől. Később egy alkalommal Hunyadi Károllyal, a Hazafias Népfront Tolna megyei titkárával arról beszéltünk, hogy a népfrontaktívák hivatásbéli, foglalkozási megoszlása milyen változatos. — Bonyhádon például egy fogorvos a népfront-titkár. Csakhamar rájöttem, hogy ez a fogorvos népfront-titkár azonos ázzál a szimpatikus elnökkel, akire a gyűlésen felfigyeltem. Mi sem természetesebb, hogy egy adandó alkalommal bekopogtattam hozzá a rendelőbe. Még rajta, volt a fehér köpeny, nem sokkal előtte köszönt el az utolsó páciens. Igyekeztem megismerkedni vele, már amennyire egy beszélgetés során meg lehet ismerni egy embert. Orvosi pályafutása 1935-ben kezdődött a diploma megszerzésével és az állástalánsággal. Bármennyire is furcsán hangzik, de így volt: nem tudott álláshoz jutni. — örültem, ha valahol díjazás nélkül segíthettem röyidebb ideig. Jobb nem is gondolni arra az időszakra — mondja. Igaza van, ez esetben hagyjuk a múltat. A lényeg az, hogy a felszabadulás óta állandóan praktizál, gyakorolhatja szeretett hivatását. A munka közben azon- . ban nemcsak arra jött rá, hogy mjlyen sok az elhanyagolt fogakkal rendelkező beteg ember és következésképpen milyen sokat kell fáradozni. Nem, mert ha egv pácienssel kapcsolatba került, nemcsak a beteg szájat nézte, vizsgálta. A beteget, mint embert is szemügyre vette s vizsgálta annak a lelkialkatát, gondolkodásmódját. Rájött: sok esetben maga az ember is ugyanolyan beteg, mint a felső fogsora. A fogsort ki kell javítani ás rreg kell gyógyítani az egész embert! Ezt pedig úgy értelmezte, hogy a fogorvosnak például egyszerre kétoldalú munkát kell végeznie: javítani a fogakat, mert neki ez a »szakmája« és »gyógyítani« az embert, mert ő, mint értelmiségi ilyen tekintetben is sokat tehet spkoldalü tudása és széleskörű élettapasztalata által. A nevelés, a felvilágosítás, az okos szó nagyon fontos, ugyanolyan nélkülözhetetlen az emberek számára, mint akármi más. Ez társadalmi probléma, ha úgy tetszik, betegség, és hát közömbös lehet-e a fogorvos ánhak a társadalomnak az ügyeivel szemben, amelyikben maga is él s amelyik őt megbecsüli s amelyben ő is ember— Dombóvári vasutas küldöttség látogatta meg az elmúlt évben Budapesten a Keleti Pályaudvar egészségügyi állomását. Ta nulmányozták az ott folyó egészségügyi munkát, és elhatározták, hogy ebben az évben a dombóvári vásútnál is — annak mintájára — szervezik meg az egészségügyi állomást, nyi emberré lehetett az állásta- lanság, hányattatás után. — Nekem, mint értelmiséginek is meg kellett találnom a helyemet a társadalomban. Elfogultság nélkül mondhatom róla: csakugyan megtalálta a helyét a társadalomban. Már évekkel ezelőtt megválasztották titkárnak és ezt a tevékenységet nagyszerűen össze tudja egyeztetni a hivatásbeli munkájával. Aktívan tevékenykedik például a különböző rendezvények előkészületeinél, népszerű a községben, szereti a lakosság — úgy is, mint orvost, úgy is, mint népfront-titkárt. Sok a beteg, sokan kopogtatnak nála a rendelőben. Természetes dolog, hogy az átlagember ma már sokkal többet ad saját egészségére, mint azelőtt. Megnőtt az egészségügyi igény. Nos, ebből egyben következik az a kérdés is, hogy nem jelent túl nagy megterhelést a hivatásbéli munka mellett a közéleti tevékenykedés? — Kérem, ezt így nem is lehet felvetni, hogy megterhelés. Ez tér mészetes kiegészítője a hivatásbéli tevékenységünknek. Ahhoz, hogy mint fogorvos jól dolgozhassak, a páciensemet meg kell ismernem úgy is, mint embert és szükség szerint segíteni kell, segíteni, hogy világosabban tudjon tájékozódni a nagyvilágban, legyen tudatában annak, hogy milyen megváltozott társadalomban él. Mindez közvetett formában visszaüt a szakmai munkára, mert nem mindegy az például, hogy egy beteg milyen lelkiállapotban lép be hozzánk, eluralko- dott-e rajta a háborús hisztéria, vagy józanul gondolkodik. Tehát szerintem el sem lehetne a kettőt, hivatásbéli munkát és a közéleti tevékenységet választani egymástól. Hát miért lenne akkor megterhelés? Csak úgy, »nemhivatalosan« érdeklődtem tőle a szenvedélyei iránt. — Szenvedélyesen szeretem a természetet. Nyaranta a fő szórakozásom a kerékpározás a természetben. Felüdít, pihentet, gyönyörködtet... Az pedig, hogy nemcsak a fogak, hanem a lelkek orvosa is, mint népfront-titkár, nem egy újabb szenvedélyt jelent. Ez egye nesen következik alaptulajdonságából. A kettőt mégis egymás mellé kell sorolni és hasonlítani. Szenvedélyesen szereti a természetet, csakúgy, mint az embereket, az emberi társadalmat, amelyben él és amelyért dolgozik — egyszer »fogóval«, vagy fogfúróval a kezében, máskor pedig szóval, érveléssel, felvilágosítással. Boda Ferenc Elnézem a fürge, elevenmozgású, élénkszemű asszonyt, aki fát visz be a konyhába, mosogat, törölget, takarít, nyáron még a kertbe is kijár dolgozni és nem akarok hinni a híreknek. Pedig ő maga is megerősítette beszélgetésünk óta immár többször is, valóban 92 esztendős. És beszél erről a 92 esztendőről, majdnem egy évszázadról, apró mozaikokat mond el, kalandozunk ide-oda, évtizedeket ugrálunk keresztül, míg kibontakozik élete. Sok mindent megért Simon Ferencné, a kisvejkei 92 éves asszony sok mindent megért és tapasztalt. Apja, aki kőműves volt, fiatalon halt meg és öt árvát hagyott maga után. ö, a legfiatalabb gyerek már 12 éves korában szolgált, cseléde skedett Bonyhádon. Korán kezdte az életet, s korán kellett megtanulnia, mit jelent a kenyér. Férje is korán meghalt, 1913 óta özvegyi sorban él egyetlen lányával, aki most 63 éves. — Igen, a férjem korán meghalt. írnok volt ő a törvényszéken — meséli emlékezvén. Három évig kaptam nyugdijat és azután néni kaptam. Azt Amíg egy új gyártmány eljut a fogyasztóig — Van-e abból a szépformájú női cipőből, amit a múltkor kaptak? — Melyiket tetszik gondolni? — A kétszázhat forintosat? — Igen, amelyiknek újfajta anyagból van a talpa, meg a rámája. — Sajnos, csak tíz párat kaptunk belőle és az egy óra alatt elfogyott. — Mikor kapnak megint? — Nem tudjuk, mikor szállít megint a gyár. Az utóbbi napokban elhangzott néhányszor ez a beszélgetés a szekszárdi cipőboltban. Azért csak néhányszor, mert mindössze tíz párat kapott a Bonyhádi Cipőgyár »goisex« cipőiből a bolt, ez pedig igen kis mennyiség ahhoz, hogy reklámot csináljon egy új gyártmánynak. A megye cipőüzleteinek nagyobb részében azon ban nem is keresik, hiszen oda még el sem jutott az újfajta bonyhádi cipő. De talán a gyárban többet tudnak mondani. — Mi szívesen gyártanánk — így Zentai József főmérnök —, de nincs »kinek«. Ebben a negyedévben mindössze ezerhétszáz párat készítünk belföldi fogyasztásra, ennyit rendelt a nagykereskedelem. Hogy mennyi lesz a következő negyedben?... Az a napokban dől el, a pesti »börzén«, ahol az ipar »felvonul« különböző mintacipőivel, a nagykereskedelmi vállalatok pedig választanak. Szállítási szerződésekben konkretizálják a második negyedévi, felbontott ellátási terveket. El vagyunk készülve arra is, hogy továbbra sem tartanak igényt erre az újdonságra. De talán kezdjük az elején 1959 őszén született meg a gyár műszaki kollektívájában az ötlet, miszerint korszerűsíteni kellene a goiser-technológiáját — amit egyébként három-négy évvel előbb szintén Bonyhádon kísérleteztek ki nagyüzemi szinten. A próbálkozások eredménnyel jártak és 1960. első hónapjaiban már el is készültek a mintacipők. Az új eljárás lényege: Köny- nyebbé és szebbé tenni a cipőt, de megmaradjanak a goiser-el- járás előnyei is, legalább ugyanolyan tartós, nagy szakítószilárdságú legyen a cipő. Megszűnt < régi eljárásnál kiküszöbölhetet- len szépséghiba, amennyiben a mechanikai megmunkálásnál nem lehetett biztosítani a rámánál három — mikroporozus talpú cipőnél a két — varrat-sornál a megfelelő öltés-kereszteződést. A cipőnek párja mintegy tíz-tizenöt dekával könnyebb lett. Jelentkezett némi anyag-megtakarítás és termelékenységnövekedés is az új technológiánál. Márciusban küldték el a huszonöt pár mintacipőt a Cipőtervező és Mintakészítő Vállalathoz és a KERMI-hez abból a célból, hogy végezzék el a különböző minőségi, vizsgálatokat, kiadják próbahordásra, elbírálják, hogy forgalomba hozható-e. A bonyhádiak maguk is kíváncsiak voltak a cipő »viselkedésére«, az egyik gyári dolgozónak, Quell Erzsébetnek adtak egy párat próbahordásra, járjon csak benne minél többet a rossz utakon, sárban, latyakban. A cipő kiállta a próbát, három hónap múlva alig tudták leszakítani a talpát. Újra visszaragasztották, Quell Erzsébet ma is hordja a cipőt, igen elégedett minőségével. Augusztusban megjött a hivatalos értesítés is, amely szerint a transzparens talpú és rámájú goisex cipő belföldi forgalomba- hozását engedélyezik, a bőrrámá- jú változaton módosítást javasolnak. A gyárban már korábban megkezdték a felszerszámozást, az új műveleteknél dolgozó munkások kioktatását, a negyedik negyedévre már készen állt a gyár a sorozatgyártásra. De már jóval előbb is történt valami. Még meg sem kapta a gyár a forgalombahozási engedélyt, de már »zsebében« volt egy negyvenezer párás export-rendelés az újfajta cipőre az NDK-tól. A goisex cipőket ugyanis elküldték a külkereskedelem által rendezett árubemutatóra is és a Német Demokratikus Köztársaság külkereskedelmi szakemberei hamarosan felismerték az új gyártmány előnyeit, nem sokat tétováztak a megrendeléssel. A belkereskedelem azonban hónapokig nem mutatott érdeklődést, míg végre nagynehezen sikerült a negyedik negyedre kilencezer párat lekötni (a gyár elé egyébként a Könnyűipari Minisztérium célfeladatként tűzte ki tízezer pár legyártását belföldi eladásra). Terven felül — mint ezt a gyár értékesítési előadója mondja — szívesen átvettek volna többet a cipőből, de így inkább a goiser-hez ragaszkodnak. Ez ugyanis egy évek óta »futó«, bevált gyártmány, hát miért kockáztassanak bármit is egy új cikkel, aminek értékesítési lehetősége nem olyan biztos. így az idei első negyedévre csak ezerhétszáz párat kötöttek le. A gyár e negyedben több, mint negyvenezer pár goisex-cipőt gyárt exportra, ezerhétszázat belföldre, de ez a mennyiség nem terheli le az egyik szalag egy körének egész negyedévi kapacitását, így kénytelenek negyedév közben átállni a régi modellre, (az átállás egyéb ként nem kis veszteséggel jár) a régi technológiára. Egyébként az év végéig összesen száznyolcvanezer párra van kötésük NDK és szovjet exportra, női és férfi félcipőt, női és férfi bundacipőt gyártanak goisex-eljárással. A vevők keresik, a gyár gyártaná, a boltokban nem kapható. Ez a helyzet jelenleg a goisex- cipőkkel. Hol a hiba ? Túl hosszú nálunk egy új gyártmány bevezetésénél;, forga- lobahozatalának átfutási ideje. Sok a megkötöttség, amin mindenképpen változtatni kellene (ami egyébként a sokkal mozgékonyabb külkereskedelemnél nem áll fenn). De vannak olyan okok is, amelyek nem á különböző rendelkezésekből, előírásokból következnek. Igen kevés, mondhatnánk semmi beleszólásuk nincs a vevőkkel közvetlenül érintkező bolti dolgozóknak abba, hogy mit gyártsanak a cipőgyárak. Steigerwald György paksi földművesszövetkezeti és Wág ner Ferenc szekszárdi Népbolt cipőüzlet-vezetők mondták el a következő esetet. Tavaly nyáron történt. A Duna Cipőgyár kultúrotthonába a cipőgyárak árubemutatójára — ahol egyébként a gyárak és a nagykereskedelmi vállalatok a szállítási szerződéseket megkötötték — meghívtak vagy harminc boltvezetőt — köztük őket — is. Legnagyobb meglepetésükre, amikor részt akartak ezen a »börzén« venni, nem engedték be őket, /mondván, hogy ott semmi keresnivalójuk nincs a kiskereskedelem képviselőinek, tévedésből hívták meg őket. A következő negyedévben gyártandó modellek kiválasztásánál tehát nem is voltak kíváncsiak a vásárlókhoz legközelebb álló, azok igényeit legjobban ismerő boltvezetők véleményére. Hogy ne vesszen teljesen kárba az idejük, útiköltségük, a Duna Cipőgyár látta vendégül őket üzemlátogatáson. A helyzet azóta sem változott, boltvezetők nem jutnak el, nem hallathatják véleményű'rét ott, ahol eldől, mit fog gyártani az ipar. A közönség tehát hiába keresi, a gyár pedig hiába akarja belföldre is gyártani az új cipőket — aminek kikísérletezésére egy műszaki kollektíva nem kevés energiát, tudást adott — és ha így megy tovább, az új technológia is elavul, mire eredménye eljut a fogyasztóhoz. Ideje lenne ezt az indokolatlanul hosz- szú utat megrövidíteni. Jantner János A 92 éves Simon Ferencné mondták, nem jár nyugdíj. — 1919-ben jöttek a kommunisták. Felmentem a községházára Bonyhádon, s ott egy katonaruhás kommunistának elmondtam a panaszomat, hogy nem kapok nyugdíjat. Felirta és intézkedett. A következő hónapban már jött a nyugdíj. Aztán jöttek megint a fehérek és a nvugdíj megszűnt ismét... így emlékezik 1919-re és az akkori idők változására. Apró dolgokat mesél, jelentéktelennek látszó megjegyzéseket tesz. hasonlítgatja a mai- világot a régi világgal. — Most van itt is busz és ezzel mindenki mehet. Mehet, mert ez az autó mindenkit felvesz és elvish. A jegyet, amiér! elvisznek mindenki meg tudia venni. így van ez jól. Azelőtt a szegényember gyalog járt, r. gazdagok meg kocsikáztak és nevetve elkerülték a szegényt, aki gyalogolt. — Akkor irigyek voltak os emberek. Nagy szegénységbe kerültem egyszer. Volt egy 100 holdas rokonom. Hozzá mentem könyörögni, segíthetne egy kis kölcsönnel. Nem adott köi- csönt, azt mondta, neki sincs pénze, ő is szegény... Simon Ferencné így emlékezik a múltra. Nem nagy horderejű eseményekről beszél, saját életének kis epizódjai, parányi emlékei villannak fel, azokban a múlt, majd a jelenre tér át. — Ez a mai világ jó világ. Ma már nincs is szegény ember, mindenkinek van kenyere, van ruhája. Én meg megint nyugdijat kapok a kommunisták jóvoltából, mint 1919-ben. Ezért becsülöm én a kommunistákat. És meséli nyugdíjának történetét. — A lányom belépett a tsz- be. Ha ő belépett, gondoltam, belépek én is. Beléptem. Hát egyszercsak jön a nyugdíj, gondolhatja, hogy megörültem. Negyvenöt éve várok nyugdíjra és most ez a világ, a termelőszövetkezet megadja azt, amit azelőtt nem adtak meg. Adott sokaknak földet, adott autóbuszt, ad kenyeret, ruhát és ad nyugdíjat ez a rendszer. Kinek köszönjem én ezt meg? — kérdi és az újságíró nem is tudja, hogy mit válaszoljon. Nagyon messziről kellene itt kezdeni a magyarázatot. Persze nem is kell Simon Ferencnének tulajdonképpen semmit sem magyarázni, örülni kell, hogy a 92 éves asszony jól érzi magát, örülni kell, hogy neki is tudunk adni valamit, hogy derűsebbé tudjuk tenni ezzel a 260 forinttal is öreg nap jait. És örülni kell, hogy Simon Ferencné szeret élni, mert azt mondja: Sokáig élt, de szeretne még élni jónéhány énig. Alcarja látni, tudni két unokájának. két dédunokájának és az alakuló világnak a sorsát. Ezért vigyáz magára, nem akar megfázni, jól akar táplálkozni és élni, élni... Családja szerető körében, a társadalom tiszteletétől és megbecsülésétől övezve reméljük megünnepelhetjük 100. születésnapját is. —is—m—
