Tolna Megyei Népújság, 1961. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-22 / 19. szám
HOSSZÚ VOLT AZ ÜT k Az apró piros szikrákat fújó fekete acélparipa lassan fúrja magút előre a csillagos éjszakába. Fél órája már, hogy eltűntek a főváros viliódzó fényei, s bizony az egyhangú kerékcsattogás az utasok többségét álomba szenderítette. Ma valahogy a szokottnál is kevesebben vannak az esti személyen; a fáradtabbra kényelmesen végigfekszik hát a padokon. Szomszédom, 40—45 év körüli napbarnított arcú paraszt- ember, úgy látom, nem gondol az alvásra, elmélyülten olvassa az Esti Hírlapot. — Hát, ami azt illeti, meleg napok járhatnak most Belgium ban is — szólal meg váratlanul, Tízszavas mondata azután elindítja az utazók tereferéjét. .Szó szót követ, »kibeszéljük-** .a kül- és belpolitikai eseményeket, majd a szövetkezeti gazdálkodás kérdéseit kezdjük feszegetni. Szomszédom ízes szavaival olyannyira bizonygatja a nagyüzemi gazdálkodás előnyét és magasabbrendűségét, a nadrágszíj-parcellák felett, hogy egyesek nem is állják szó nélkül, megkérdezik: miért védi úgy a tsz-t, talán valami agitátorféle? Utitársam mosolyog egyet stuccolt bajusza alatt, s ekképp válaszol: hát hogy az isten csudájába ne védeném, mikor én is elnök vagyok! — Az más — mondja a fülke ajtajánál ülő szikár, »korrekt úriember** kinézésű útitársunk olyan hangsúllyal, amiből az érződik ki, hogy a cigány is a maga lovát dicséri... Felmordul erre az elnökünk, nem hagyja annyiba a dolgot: — Nézze kedves uram, tanácsolok önnek valamit, ne ítéljen ilyen elhamarkodottan, de különösen ne olyan dologban, amihez gondolom, vajmi keveset ért. Halkan kuncogunk a találó riposzton és egyre jobban kezd érdekelni bennünket az elnök. Mióta végzi ezt a feladatot? kérdezzük. — Nem régen, mind össze egy éve. Az elmúlt év decemberében alakult a csoportunk. Addig egyéni gazdálkodást folytattam én is 18 holdon. — Aztán, hogy adta rá a fejét a közösre? —• Hosszú története van annak, reggelig lehetne róla beszélni, de nem akarom ezzel elvenni maguktól az éjszakát, aludjunk inkább egyet. Mondja csak, mondja, unszoltuk. Belefér az éir»n'-ábn! — Hát ha annyira kíváncsiak rá, elmondhatom. Néhány pillanatnyi hallgatás után — gondolom ekkor szedte hadrendbe gondolatait — belekezdett a furcsa történetbe. — Apámtól maradt rám 14 hold jó fekete föld a katolikus dűlőben. »Modern paraszt** volt az öreg, mindig valami »újításon** törte a fejét, engem is a szomszédok nagy megrökönyödésére iskoláztatott. Tőle tanultam meg bánni a földdel és tőle tanultam meg szeretni a határt. Am, alig lépett túl élete delén, amikor elszólította az ég. Bám várt a gazdaság vezetése. Birkóztam a gonddal, még lélegzetvételnyi szünethez is ritkán jutottam az első években. Aztán, ahogy öregedtem, úgy kezdtem tollasadni. A föld nem volt hálátlan. A belefektetett, sokszor éjszakába nyúló munka gyümölcsözött. Idősebb parasztok is jöttek hozzám tanácsért, gazdaságom egyre szépült. Családot alapítottam, jól éltünk, igazán nem panaszkodhattam a sorsom alakulására. A háború észrevétlenül vonult el a fejünk felett. A földosztáskor 4 hold földet sikerült még összeszednem. Bírt vele a csaiád, ritkán szorultunk segítségre. Az inflációs időszak se jött rosszul, mind barátságosabbá vált a tanyám, szaporodtak az állatok, én meg mintagazda lettem. Aztán 49-ben megalakult a faluban az első termelőszövetkezet. Nem árulok én zsákbamacskát, úgy higgyék, ahogy mondom, nem sok jövőt jósoltam a csoportnak. Ismertem én a parasztember gyengéjét: inkább az életét adja, mintsem a nagy nehezen megszerzett régi jussától, a földtől megváljon. Különös évek jöttek. Egyre-másra szervezték a csoportokat, a módszert nem érdemes már vitatnunk. Megtörtént és nem ismétlődik többé. A jó ég tudja, hányszor jártak nálam is. Nógattak: lépjek be, meglátom milyen jó lesz. Nem köntörfalaztam nekik sokat, nyíltan beszéltem. Belépek, de csak akkor, ha azt látom, hogy a tsz tagjai jobban élnek nálam. Elmentek, majd visszajöttek még néhányszor — és végül a kuláklistára kerültem. Nehéz idők voltak. Sok-sok éjszakát vitatkoztam át önmagámmal, napjában többször kérdeztem, megérdem- lem-e, hogy ezt tegyék velem? És 56-ban kitört a vihar. Ajánlották nekem is, gyere János. most visszaadhatod a kölcsönt. Nem mentem. Lassan aztán tisztultak a fejek, s más szelek kezdtek fújni odafentről is. Világosabban látott az ember egy sor kérdésben. Eltörölték a be- szolgáltatási rendszert, fellélegeztem. Nem kellett már tovább szorítani a nadrágot... Visszakaptam a becsületem, az életkedvemet, s úgy dolgoztam, ahogyan talán még soha. Tavaly decemberben nagyot mozdult otthon a határ. Megduzzadtak a szövetkezetek, a parasztok egymás után választották a közös utat. Csak a katolikus dűlőben volt csend, itt senki sem akart kezdeményező lenni. 20-a tájban egy korán sötétedő délutánon, rádöbbentem valamire: ezek az emberek rám várnak. Ha én belépek, ők is követnek, 'hiszen hallgatnak rám, hasonló a gondolkozásuk. Hej, istenem de nehéz volt dönteni. Egyik oldalon a jelen —. az egyéni gazdaságom, amibe beleöltem fél életem — a másikon a jövő — a mezsgyehatár nélküli földek — viaskodtak egymással. És a jövő győzött! Az évek megérlelték bennem a végső elhatározást, A születő újjal nem lehet akadékoskodni. A társadalom érdekei fölötte állnak az egyén érdekének. Lehet, hogy pár évig még bírnám a versenyt, de aztán úgy is bebizonyítanák: a gépesített nagyüzemi gazdálkodás jobb életet biztosit a parasztoknak. Kimondtam hát a döntő szót, jöjjön az új. És erre felébredt a katolikus dűlő. Ady néven 30 családdal új csoportot alakítottunk, december óta együtt osztozunk a gondban és az örömben. Mert tudják, gond van még bőven, öröm is akad már. Látták volna csak a búzatáblánkat, majdnem eltakarta az embert... Elszaladt az éjszaka. Keleten mái* pirkad. Az elnök leszálláshoz készülődik. Rágyújt egy Kossuth-ra, s miközben puhán kígyózó, szürkés füstkarikákat ereget, ennyit mond: hát hosz- szú volt egy kicsit az út, de a végére értünk. — A végére, János bátyám, és eljutott a napfényes oldalba — toldom meg szavait. Elérti célzásom: jól mondta, a napfényesbe. Hóna alá veszi az aktatáskáját, kifelé indul a fülkéből. Az ajtóból még visszaszól: No, ne haragudjanak, hogy untattam magukat. Én már megérkeztem. Viszontlátásra, jó utat! BRACSOK ISTVÁN Hajnali órák (Folytatás az 5. oldalról.) tek az első szovjet katonák. Kettes-hármas csoportokban mentek be a házakhoz. Márkus a kapuban áll a feleségével. Elmaradhatatlan csi- bukjából bodor felhőket ereget. — Nem lőnek ide? — kérdezi tőle az asszony. — Bemehetsz, ha akarsz! — hangzik mérgesen. Három gépnisztolyos közeledik feléjük. A negyedik a vll- lanyducnál a levegőbe ereszt egy sorozatot. — Kéznél van a pogácsa? — szól hátra a férfi, de szemét nem veszi le a közeledőkről. Fiatal óriás mindhárom, köny- nyen belátnak a csukott kapu tetején. — Drasztvujtye, papa! — köszönnek, és egyik a kezét nyújtja, Márkus meglepődve nézi. Az orosz szemében nevetés bujkál. — Német nincs? — Német nincs — ismétli, majd a feleségére pillant, aki máris indul befelé, ő meg a katonákhoz fordulva, hangosan magyarázza: — Az asszony hoz pogácsát! — Nye ponjemáju — nevet a középen álló tagbaszakadt. Fehér fogai egészségesen villannak ki a szájából. — Asszony hozni po-gá-csa! — mondja megint az öreg, tagoltan ejtve a szavakat, és kezével, szájával evést mutat. Márkusné ezalatt vissza Is ért a tállal. A katonák vettek egyet-kettőt, néhányat meg a zsebükbe tettek. Egy óra múlva rengett a föld az orosz katonáktól. Tömve volt velük a falu. A járdákon, udvarokban gyalogosok tolongtak. az úttesten kocsik, autók, páncélosok. — Ezeket nem lehet többó megállítani — nézik őket az emberek. — Se elejük, se végük. Márkusné jön lélekszakadva a kert felől: — Ki kell üzenni a gyerekekért, nehogy szökevényeknek tekintsék őket! — Nem ezek elől bújtak el — mondja nyugodtan a férje. — De majd elnézek most már arra. Előbb bemegy a pajtába, dobni akart valamit a tehénnek, aztán indul a fiáért. De nem kell messze mennie, meri az utcán szembe találkoznak. A szomszéd szólt ki értük, hogy biztonságosabb most már a faluban. Néhány nap múlva azonban a még le sem ülepedett csendet új esemény zavarta fel. Felismerhetően közelebbről hallatszott az ágyúzás. A németek valahol erőre kaptak. Valamelyik délután gyalogságot szállásoltak Jóskáékhoz. Jól besötétedett, mire valamennyien elhelyezkedtek. Egy részüknek a földre kellett szalmát hinteni, mert kevés volt a hely. Fáradtaknak látszottak. A legtöbbjük ruhástól dőlt el. Jóska a meleg ágyból figyeli őket. Aztán a tisztre pillant, aki még talált magának valami munkát. Hosszan hajol a térképe fölé. Végre feláll, ásít és a katonáira tekint. Jóska úgy látja, helyet keres magának. Jobbról, balról nézegeti a csizmás testeket, de azok összeborulva az igazak álmát alusszák. A fiút égeti a takaró. Szeretne átfordulni a másik oldalára. Végül mégis kimondja, ami a lelke mélyén égett: — Gyere ide! — és beljebb húzódva, maga mellé mutat. — Szpasziba — mosolyodik el a hadnagy, de a fejével német int. Aztán köpenyét magára húzva, odaszorul az alvó katonák közé. Pesti János Gömbölyítő Ne haragudj, hogy észrevettetek — szerszámot vittem át a műhelyen cs ott hajladoztál a gépek közfitt, testetlen szirmú, kicsi virág. Esztergált gömbök tükrös halmain sütött át fényed, s verssé lett, amint ! az egymást segítő sok fogaskerék fülembe súgta: olajpipacs, • kendője karmazsin, szive is az. : S egy pillanatra, mint aki beteg, > vérig kavart a meleg szédület; • kantárakból ezer pici méh: megpödört fürtök keltek szárnyra : s ott glóriáztak | fejed körül a zizgő rézpihék. Ki látott téged, kis kendősvirág? olajillatú? ; ki látta mikor a gépek utcáiban lobogtattad bóbitádat? : Nekem lobogtál? Vagy csak én láttam úgy, hogy nekem intesz szerszámaim közül, te lány? : Tudom, tudom már: verseimre rímet is te gömbölyítesz. * KÖKÉNY LÁSZLÓ Két szekszárdi tollraiz TÉLEN Ködben hajózunk és a köd felett egy láthatatlan varjú raj lebeg. Mint mesebeli ködsüveg a város, mert a január ködöt, s havazást hoz, csak a fák az elhagyott ligetben, mint a kések, égreszegezetten, hogy a madár Is borzongva, s riadtan megremeg és halni készül lassan, mert a köd, mint háló fogja testét, ketreccé szűkült a kék végtelenség, s e görbült térből út már nem vezet, s tudja, hogy egyre reménytelenebb. NYÁRON Előbb opálos színben égett, aztán a vidék arany fény lett, s csak ez kellett, csak ennyi kellett, a fény törte meg a lágy csendet és szétporlott a hegygerincen, árjában fürdött, úszott minden, a hegy, az út, a fák, a bokrok, a virág szirma égre bomlott s ennyi szépségtől ittasodva, mintha csak erre lenne gondja repült a fénylő áradatban, magasan, egyre magasabban. CSÄNYI LÁSZLÓ Párbeszéd Van már halottad Kit tíz körömmel kaparnál ki a földből? — Apám meghalt és utána két testvérem is eltűnt a földről. — Sirattál már társat, kivel egy volt gondolatod? — Barátom, ki először nőtt szívemhez, régen halott! Rabolt már tőled csókot a temető? — Egy asszony sétált arra . és sírján rózsa nő. Jó kedvet, új örömet hogyan találsz? — Az Időben mindig benne rejlik a vígasztlás. Ó, hinnem kellene a törvény szavát de jaj, nem találok vigasztalást tíz év múlt el, hogy nem láttam kedvesem s itt van újra, hozzám simul kedvesen akaratom minden percet neki szentel de szívem nem szűnik soha siratni a halott időt, mely nélküle telt el. KONCZ ANTAL Csilingelő szánon A téli esteken a játék-házak pipálnak csöndesen: oly puha — puha a füst. Pillangó hópelyhek fenyőkre szállnak, csupán a hold világít, s minden csupa ezüst. Varjak libegnek már a néma kerten, s egy kutya fölvonít, messze, a nyárfa-tanyán. Tűnődve hallgatunk a végtelenben, havas, kanyargó úton suhan — suhan a szán. RÜZAS HUBA
