Tolna Megyei Népújság, 1960. december (10. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-11 / 292. szám
IRODALOM /thüM4toet NÉPMŰVELÉS * Osüké cSátidoi' büuhédise Alig telepedtem le Bodnár alezredes asztala mellé, kopogtak az ajtón. — Tessék! — kiáltott ingerülten Bodnár. Az ügyeletes tiszt lépett be. — Jelentem, egy asszony szeretne bejönni az alezredes elvtárshoz! — Miféle asszony? — Oszkó Sándomé a neve. Nagy, kövér asszony. — Nem ismerem. Kérdezze meg, mit akar. Beszéljen vele. Nekem most nincs időm ilyesmire! — Hangjából szokatlan türelmetlenség és mogorvaság csendült. Az ügyeletes tiszt nem tágított. — Jelentem, kifejezetten a karhatalmi század parancsnokához kér bebocsátást. Akartam beszélni vele, de azt mondja, hogy csak az alezredes elvtárssal tudja elintézni az ügyét. — Mi az hogy csak velem? — fortyant fel Bodnár. Majd az órájára pillantott, s váratlanul meggondolta magát: — Küldje be! Paprikás hangulatban volt. Nem nagyon látszott alkalmasnak türelmes beszélgetésre. — Éppen egy félórával előbb érkezett meg a városból. A hármas járőrbe belekötött két alak. Az egyik a veterán Rabén szakaszvezetőre, a század legöregebb katonájára vetette magát. Ki akarta csavarni kezéből a géppisztolyt. Kaben járőrtársa kénytelen volt fegyverét használni. A támadó — akiről utóbb kiderült, hogy az ellenforradalom idején kiszabadult börtöntöltelék — meghalt, társát elfogták. A dulakodás hevében Kaben térdét is érte néhány lövés. Lehet, hogy féllábát veszti az öreg. Az eset alaposan felzaklatta a századot. Bodnárt is. Ez volt az első alkalom, hogy a nyílt utcán rátámadtak a karhatalmi járőrre. Arra ocsúdtam fel, hogy az ismeretlen asszony belépett az irodába. Kopott, fekete kabátban, kockás sálba csavarva a feje. Termetes, kövér, csúnya asszony. — Oszkó Sándorné — nyújtott félénken kezet mindkettőnknek. — Jónapot elvtársnő — felelte Bodnár, mert az asszony még csak nem is köszönt, s a kezét is úgy nyújtotta, mintha attól tartana, hogy nyomban bilincset vernek rá. — Foglaljon helyet. Felálltam, hogy távozzak, de a parancsnok intett, hogy maradjak. Az asszony óvatosan leült a szék szélére. Riadt tekintete hol Bodnárra, hol rám ugrott. Rövid, zavart csend után hirtelen kiömlött belőle a szó: — Alezredes bajtárs, én azért jöttem, mert tudni szeretném, mit érdemel a férjem! Meglepetten meredtünk Osz- kónéra. — Igenis, tudni akarom, mit érdemel!... Tudni akarom!... Ehhez csak jogom van! — kiáltotta makacsul. Hisztérikus zokogását kezében szorongatott zsebkendőjébe fojtotta. Hirtelen rádöbbentem, ki az az Oszkó. Előző nap délutánján kísértem be Karvassal az áruház elől. Pontosan emlékeztem a ráncos arcú, riadt tekintetű emberkére. Ez a hús- torony-asszony lenne a felesége? Hihetetlen... — Bocsánat, Oszkó Sándor felesége? — érdeklődtem kételkedve. — Igen, a felesége vagyok, három gyermek anyja — tört ki újra a zokogás belőle. Az ablakból egy fénvoszlop, melyben táncoltak a porszemek, Oszkóné nehéz, őszülő, hajdan sötétvörös hajára hullott. A dús, hanyagul gondozott hajkorona aranyos fényben tündökölt. Különös nézésű, egymáshoz szokatlanul Köze! fekvő, még mindig riadtan ugráló szempárját fürkészőn, reménykedve szegezte Bodnárra. A szeme sarkából sötétlő kékes árkokban nehéz könnyek gördültek végig lilásan átütő erezetű, zsírpárnás arcára. A parancsnokra pillantottam. Szótlanul tekintett maga elé. Láttam rajta, hogy ő is tadia, ki a termetes asszonyság íérje. Talán előző napi jelentésemet idézte fel magában: »Azért hcztuA be- Oszkó Sándo'*- mert a leghangosabbar ordi ozoft a »kis parlament« csődületében, máglyában égette a párt lapját, gyűlölködve gyalázta a karhatalmistákat. Karvas főhadnagyot leköpte«. Gondterhelten ráncoltam homlokomat. »Három gyermek apja Mim- kásember. Darukezelő a gépgyárban, egykori munkahelyemen. Micsoda sötétség lakoz- hatik koponyájában, hogy út- széli módon gyalázkodik, provokálja a karhatalmi járt őrt. — Persze, lehet, hogy nincs valami nagyszerű sorsa. A három gyerekkel együtt öten vannak, s egyedül a férj keress a a családban. Az asszonyt leköti a háztartás. Nem lehet könnyű beosztania férje keresetét. De hát ez még nem ok arra, hogy Oszkó Sándor a néphatalom ellen forduljon. — Van munkája, lakása, s ha éppenséggel nem is dúskál a földi javakban, nem kell rettegnie a holnaptól. A felszabadulás előtt barakktelepen lakott, szemétből guberált hulladékon tengette nyomorúságos életét. A kertitörpe-nagyságú emberkét akkor sehol sem alkalmazták, hiszen a szálas, erős munkások közül is s.kan az utcán lődörögtek. A mi rendszerünkben darukezelő lett, lakást kapott. Családja sem nélkülöz, gyerekei jól tápláltak, van rendes ruhájuk és iskolába járnak. Miért fordul ez az ember a rendszer ellen? Miért?« — Rossz úton jár a maga férje, jóasszony. Nagyon rossz úton — szólalt meg gondterhelten Bodnár. — Ja, ja, hiszen mindig is mondtam neki, istenem, menynyit mondtam... Könyörögtem, hogy ne menjen sehova, maradjon otthon a fenekén... Minek is kell ugrálnia a tisztességes munkásembernek... Felidéztem Oszkó arcát. A riadt, sárgászöld szempárt, a kifejezéstelen, gyűrött arcot, az alig kétujjnyi homlokot, az elálló fülkagylót, a lapos orr- cimpát, a száj keskeny, szürke vonalát. »Huligán?... Nem... Munkás?... Igen, de nagyon öntudatlan, kétségbeejtően buta munkás... Szerencsétlenül buta«. — Jaj, nem is tudom, mi lesz velünk a férjem nélkül. Csak most az egyszer tessék kegyelmezni neki, csak most az egyszer ne tessék elítélni. — Nem ellenség az én férjem, dehogyis ellenség. Csak olyan : hebehurgya. Tessék elhinni, ok- ; tóberben egész idő alatt otthon [ volt, nem engedtem sehová, ne- ; hogy belekeveredjen valami- ■ be... Bodnár higgadtan nézett Osz- kónéra. Nyoma sem volt már • rajta az ingerültségnek. Inkább j gondterheltséggel vegyes szána- ; kozás tükröződött tekintetéből. I — Nyugodjék meg, jóasz- : szony. Mi nem ítélünk el sen- * kit. A bűnösöket sem. Legfel- • jebb átadjuk az ügyészségnek. ! Elmondta Oszkónénak, hogy 5 miért vette őrizetbe férjét a karhatalom. Az asszony keserves zokogás- ! ban tört ki. — Jaj, istenem, — istenem... Minek is hagytam elmenni?... ! Azt mondta, hogy dolgozni ; megy és ez lett a vége... Mit | csinálok egyedül a három gye- i rékkel? Mit?... Biztosan nem : is él már az én drága jó fér- • jem... Tudom én. hiszen min- • denki mondja, hogy aki egy- ! szer ide bekerül, arra keresztet : lehet vetni! Bodnár fagyosan ráförmedt: j — Kérem, ne csináljon jele- ; neteket és főleg ne fecsegjen i össze mindenféle badarságot! ; Maga is az ellenforradalmárok j nótáját fújja? Inkább vigyá- : zott volna a férjére! Micsoda ; munkás az, aki a néphatalom ■ ellen uszít, köpköd és gyaláz- j kodik... Nagyszerű, mondha- : torn! Oszkóné ijedten szipákolt. Az alezredes felállt helyéről ; és elgondolkozva nézett ki az • ablakon. Odakinn, a decemberi : napsütésben fürdő udvaron Du- ; dai tizedes szorgoskodott nya- • kig olajosán gépkocsija nyitott j motorja fölé hajolva. Odébb. • a magas kőkerítés mellett az • őr bandukolt: szuronya úgy i csillogott, mintha kristályból : lenne. Hirtelen megfordult, s tétova ; krákogás kíséretében az asz- j szonyra pillantott. — Várjon egy kicsit az elő- • szobában. Miután Oszkóné mögött be- ; csukódott az ajtó, Bodnár fe- ! lém fordult: : — Mit csináljunk ezzel az emberrel, titkár elvtárs? Felkapta az asztalról a vonalzót, a tenyerét csapdosta. Válaszomat sem Várva folytatta: — Engedjük el?... Bocsássunk szabadon egy olyan embert, aki ahelyett, hogy dolgozna, az ellenforradalmárok csődületét szaporítja...? Munkás... Hajdani ágrólszakadt barakklakó... Ebben a rendszerben ismerte meg a tisztességes, emberhez méltó életet... Mi baja az ilyennek a proletárhatalommal? — dobta vissza dühösen az asztalra a vonalzót. Nem válaszoltam azonnal. Elgondolkozva emeltem fel az egyenesre csiszolt fadarabot és szórakozottan nézegettem. Néhány percnyi hallgatás után halkan megszólaltam. — Hívjuk fel a gépgyár párt- bizottságát. Az alezredes ujjúval cset- tintett, majd a telefonért nyúlt, tárcsázott. Felálltam, közel hajoltam, hogy én is halljam a választ. — Kérem a pártbizottságot mondta Bodnár. — Olyan nálunk nincs — felelte a központos. — Hogy-hogy nincs? (Folytatás a 6. oldalon.) Falusi táj Télvégi sár. A kerék agyig a kovászt dagasztja. A meztelen fák duzzadozva tárulkoznak a tavaszra, lombosuló szerelemre az ingerkedő széllel, s apró alma. dió, barack gyerekre, záporos sírással, napfény nevetéssel. Most csend van. Félszegen megüi a falu gondja hó-szigeten. Tavaszi fagyok ezüst szikráit rejti a verem. Megértőén ünnepi az ég, fodrozza magán a szürke ruhát, fénydárdák, mint templomablakon csendesen furakodnak át. Meghal mostan a régi falu. Koporsója az egész vidék. A szomszéd város szirénái fújják halotti énekét. Most hal a falu, mint ősszel a mag ha meleg földbe búj. Tavaszra a régi szétesik, de feltámad belőle az új. Ilijük a tort. Merengve szívjuk a testetlen csendet. Mindenki tudja, hogy régen halott ez a halott s jobb kedvünk lenne születést ünnepelni most. A?, ég gyolcsa is csak mímelés, átlátni rajta, mint az üvegen, s ott túl, apró fodrai mögött a kékség szikrázó végtelen. Akár fénykép lenne előttünk, látjuk kúszni a jövő beionútjait. s nem értjük miért kell nekünk tort ülni itt. A távoli gyár csarnokán ezüst fény-kés a levegőbe hasít s a csendből, a hulla csendből egy szeletet kikanyarít. GALLAI KAROLT POSTÁN Tdegközpent. Távíró, telefon. Röppennek, szállnak jó és rossz hírek. Az égtájaknak futó drótokon villámként villan át az izenet. Az esküvőkre virágos sorok indulnak útnak édcs-boldogan. Lelkendezve, ha új élet ragyog l'öl kastélyban, vagy rozzant putriban. Legyen névnap, vagy jöjjön temetés: halk jókívánság, könnyes sóhajok remegnek. Mennyi öröm, szenvedés... Viszik, hordják a vékony hang-hajók. Sürög-forog a nép itt hangyaként üvegtetős, nagy kupolák alatt. Itt tapintják az élet üterét, mely ismeretlen cél felé szalad. Ez a központ, hol tarkán összefut a sürgő élet: gond. vágy és remény. A közeli és távol életűt. Itt árnyék hallgat, olt nevet a fény a szálló élet örök ütemén. MISZLAI GYÖRGY Melegszik bennem boldog surranás A távolság fehér fogai, kegyetlen kilométerkövek, kettéharaptak téged, meg engem, a szememből kihúzó céltalan fonállal csak ritkán sikerül körédtekerednem. sorompók állnak elém, szigorú menetrend, nincs, ki visszahozzon, nincs, ki elvigyen hozzád, boldog melléd-tartozásom magányosságba rettent. Már megint nem lehet élni szerelmünk rendelkezése szerint, mérgezett, szikrázó tüskék az égre kaparó körmeink: a távolság térdemre zuhant, a szememből kihúzó fonál megfeszül, melegszik bennem boldog surranás, mely madaras vággyal érted felrepül. TÉNAGY SÁNDOR
